– keresztelési ágenda –
Tartozom azzal, amit ígértem, Istenem, hálaáldozatot mutatok be neked. Zsolt 56,13
Kedves szülők, keresztszülők, Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim!
Öröm és boldogság tölt el minket, hiszen ez a hálaadó ünnep nem csak arra szolgált, hogy szavakban és úrvacsoravétellel kifejezésre jutassuk ember és Isten iránti hálánkat, köszönetünket, hanem íme, két gyermek keresztelése teszi még emlékezetesebbé, áldottabbá az alkalmat. Akár azt is mondhatom, hogy a külső, látványos cselekedetsor mögött többről van szó, mint a megkérdőjelezhetetlen unitárius öntudatról. Ez ugyanis megmagyarázta a szülőknek, hogy vallásilag, egyházilag is meg kell határozzák gyermekeik hovatartozását, de egyben nyomatékot kell adjanak annak a szemléletnek is, mely megfelelő mederben tartja gyermekeik életét akkor, amikor állást foglalnak majd velük együtt Isten folyamatos segítségének, gondviselésének elfogadása és hirdetése mellett.
Nagy szavak ezek, de mély igazságot hordoznak magukban. Megmondom, hogy miért. Azért, mert akaratunk ellenére, bármelyikünkkel megtörténhet ugyanez, amennyiben vállaljuk a gyermekáldással járó felelősséget, áldozatot, örömet. Persze e három jelzőnél, kötelességnél, illetve velejáró boldogságnál sokkal többről van szó.
Elmondom, hogy egy szűkszavú keresztelési beszédben lehetetlen megfogalmazni azt a sok jókívánságot, elvárást és áldáskérést, amiről órákon át beszélhetünk. Mégis mindenik prédikációban törekedtem, hogy hangsúlyosan felhívjam a szülők, keresztszülők figyelmét arra az óriási felelősségre, melyet éppen ezzel a szertartással felvállaltak. Tudom, hogy a keresztelés sokszor egy külső formát kölcsönöz a családi eseménynek, s így sokan abban a tévhitben ringatják magukat, hogy ezzel megteremtették Istennel gyermekük kapcsolatát. El kell szomorítanom a hasonlóan vélekedőket, hiszen Istent ilyen vonatkozásban sem lehet megtéveszteni, magunkat pedig nincs semmi szükség arra, hogy félrevezessük.
Ismételjük csak meg a szentleckét! Tartozom azzal, amit ígértem, Istenem, hálaáldozatot mutatok be neked. Ilyent és hasonlót sokszor mond egy szülő, amikor úgy látja, hogy bajba került gyermeke élete. Sokszor megfogalmazunk ilyen ígéreteket egymásnak, amikor úgy tapasztaljuk, hogy nem ez segít rajtunk, hanem Isten megóv bennünket a bekövetkezendő bajtól. Nem is ezeknek az ígéreteknek a megfogalmazásán bukik az ügy, hanem azon, amikor elfeledkezünk ezekről. Amikor a későbbiek során „kihagyjuk Istent terveinkből”.
Gondoljuk többszörösen át helyzetünket, s ennek megfelelően életre szólóan fogalmazzuk meg, vagy hallgassuk el leendő ígéreteinket. Amennyiben a szülők, keresztszülők határozottan kitartanak eredeti szándékuk mellett, s így elkötelezik magukat arra, hogy nem csupán egy vallás keretein belül, hanem Isten ismeretében és iránta való szeretetben nevelik gyermekeiket, akkor minden időben, szívükben, „kéznél” kell tartsák a zsoltáros vallomását. Amikor a családi kötelékek létezésére felhívják a gyermekeik figyelmét, amikor erősítgetik a szeretet kötelékeit, amikor arra buzdítják őket, hogy apró ajándékokkal örvendeztessék meg egymást, akkor jusson eszükbe ez a mai alkalom is. Minden esetben utaljanak Istenre, aki nélkül nem sikerült volna az ő megjelenésük, nem lenne sem ígéret, sem ajándék, sem megélt szeretet.
Amikor egymásnak majd ígéretet tesznek, de főként a felnőttek, akkor jusson eszükbe, hogy sem Isten, sem gyermekeink, keresztgyermekeink, unokáink, szeretteink, de általában az ember nem arra kíváncsi, hogy mekkora ígéreteket tudunk tenni egymásnak, hanem inkább azt szeretjük, ha ígéret nélkül bebizonyítjuk egymásnak, hogy mekkora bennünk a szeretet. Ennél lényegesebb nincs sem a mindennapi életünkben, de nem található abban a létben sem, melyet mi vallásosnak, hittel átitatott létnek nevezünk.
Veletek én is elismétlem ez alkalommal, hogy íme, bemutatom Istennek és embertársaimnak e két gyermeket, kiknek fejére keresztvizet öntök. Egyben Isten oltalmába, de emberek gondviselésébe ajánlom továbbra is őket. A magam részéről ígérem, hogy – amennyiben megsegít ebben engem Isten -, akkor imádságaimban róluk is megemlékezem, amikor jóban – rosszban levő embertársaimért vasárnapról vasárnapra, alkalomról – alkalomra imádkozom. Azt is megfogadom, hogy amennyiben időben eszetekbe jut majd, s úgy gondoljátok, hogy számukra fontos marad az istenes út, akkor szívesen megtanítom a vallás ösvényeire őket, hogy miként juthatnak el minél hamarabb Isten igaz megismerésére és szeretetére.
Most azonban jöjjetek és imádkozzunk… Ámen.
Debrecen, 2009-09-27.-én.
Pap Gy. László 