– Temetési beszéd – Hárinkó Kálmán – 72 éves
A becsületre ugyanis vigyázunk nemcsak Isten, hanem az emberek előtt is. 2Kor 8,21
Kedves Testvéreim, Gyászoló Atyámfiai, végtisztességet tevő gyülekezet! Hasonló alkalmakkor azt szoktuk mondani egymásnak, hogy találkozzunk majd olyankor, amikor boldogabb, örömteli dolgokról beszélhetünk! Most tehát néhai testvérünk, Hárinkó Kálmán halála gyűjtött egybe minket, és azért jöttünk közelről és távolról, hogy kifejezzük kegyeletünket, testvéri, baráti jobbot nyújtsunk a gyászolóknak, és megkeressük együtt az örömüzenet szavain keresztül jövőre szóló vigasztalásunkat, hiszen számunkra az élet megy tovább még akkor is, ha egy szeretett embertársunkkal kevesebb van, akibe kapaszkodhatunk. Jöttünk mi is szolgálattevőként, hogy a Biblia üzenetével vigasztaljunk, bátorítsunk és kifejezzük, hogy nemcsak az egyház áll mögöttetek, hanem Isten, akibe örömmel és boldogsággal kapaszkodunk. Tagadhatatlan, hogy amikor megbeszéltük e szertartást, egy kifejezés mélyen belecsendült a lelkembe. Ez nem volt más, mint a „becsület”. Erre építettem mondanivalómat, mellyel utolsó mementóként emléket állítok néhai testvéremnek, a 72 évet élt Hárinkó Kálmánnak.
1). Becsületre szabott gondolataimat először a költő segítségével ecsetelem: „Mikor már nincs előre út/ /és nem tudod hová/ /mikor rádöbbensz először/ /hogy sehonnan sehová/ /(…)/ /mikor már nincs előre és/ /nincs már hátra sem/ /mikor minden por és hamu/ /bármit akkor sem./ (Parancs János). Egyszer valóban elérkezik mindnyájunk életében a pillanat, amikor már nincs előre, se hátra, de egy lényeges szempont akkor is megmarad: a becsületet fel nem adni semmi körülmény között! Persze kérdés lehet, hogy megéri-e minden áron megtartanunk azt? A hétköznapi lét igazságkeresése nem szolgáltat mindig egyenes példát erre, de Jób véleménye megnyugtat ebben a tekintetben is: „Gondold meg, ment-e már valaki is tönkre ártatlanul? Becsületes embert mikor ért pusztulás?” (Jób 4,7). Amennyiben kevésnek bizonyul ez a kijelentés, akkor nem kapaszkodhatunk más, közelálló véleménybe, mint, amit Jézustól hallottunk: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” (Mk 6,4). Ez viszont embereknél található, mellyel szöges ellentétben áll az elismerés, melyet Istentől hallhatunk „Becsületed felragyogtatja, mint a napot, igazságodat, mint a fényes nappalt.” (Zsolt 37,6).
Gyászoló Testvéreim! Ti tudjátok a legjobban, hogy hányszor és milyen fájdalmak között éreztétek, hogy a megboldogult, szeretett férjnek, édesapának, nagyapának, testvérnek, rokonnak, jó barátnak nem volt már látható kiút. Azaz mégis egy megmaradt: megőriznie azt a becsületet, melyet megtanult, és szorgalmasan gyakorolt egész életében. Azt nem állítjuk, hogy nem örvendett tiszteletnek és megbecsülésnek „saját hazájában”, és azt sem, hogy ezt megkeresni indult volna el boldogulása felé. Azt viszont hangsúlyozzuk, hogy kitartása meghozta Isten ígéretét, aki ragyogtatni fogja igazságát, mint a fényes nappalt. Igazolta életében, hogy úgy kell vigyázni a becsületességre Isten és ember előtt, hogy ne legyen benne hiányosság.
2). Egy gyönyörű gondolatot olvastam, melyet most megosztok veletek. Azt közli az író, hogy „Áldozatok mindig vannak. Ne azt nézd, hanem hogy mennyi mindenkit mentettél meg, vagy adtál neki második vagy éppen sokadik esélyt. Ha Szent Péter nem akar neked mágneses belépőkártyát adni a mennyország kapujához, akkor hivatkozzál Istenre. Mondd azt, hogy ő is nagy veszteségekkel dolgozott, amikor szólt Noénak, hogy építheti a bárkát. Te csak követted a példát.” (Csabai Márk). Tudjuk, hogy életünk folyamatos küzdés a mindennapi megélhetésért, gyermekeink felneveléséért és főként, hogy közben megtartsuk becsületünket. Eddig sokan azt hittük, hogy ebben az értelemben csak Istenre kell odafigyelnünk, vagyis úgy kell élnünk, hogy becsületesnek minősítsen, mert nem számít az emberek véleménye. Pál apostolnak viszont igaza van, mert nem engedhetjük, hogy becsteleneknek tartsanak, amikor nem szolgáltunk rá . Ha voltak is kisebb-nagyobb tévedéseink, nem szántszándékkal és nem becsületvesztéssel járók. Ezért hangsúlyozzuk, hogy „becsületes emberek vagyunk” (Ter 42,11). Sőt mi több, Jeremiás próféta gondolatát is osztjuk, aki arról tett bizonyságot, hogy aki megtartja az Istennek tett esküjét igazsággal és becsülettel, az áldássá válik egész nemzete számára (Jer 4,2).
Kedves Gyászoló Atyámfiai! Nagy székely írónk, Wass Albert a következőképpen nyilatkozik a becsületről: „Az ember szava nem szél, ami jön és elmegy. (…) Amit az ember mond, az úgy is kell legyen. Nem csuda ez, hanem becsület.” Többször is elolvastam az átküldött levelet, amit kinyomtatva itt tartok a kezemben. Olvasom többek között, hogy néhai Hárinkó Kálmánnak 49 évi házasságban három gyermeke született, akiket tisztességgel és becsülettel, feleségével felnevelt. Aztán van egy zárójeles bejegyzés az egyik unokánál, hogy „velük nevelkedett”. Mennyit ért hát néhai testvérünk szava? Annyit, amennyiről árulkodik a népes család, melynek tagjai szorosan állnak koporsója mellett, és akik megtanulhatták az évek során, hogy mit jelentett szerettük számára az adott szó becsülete. Lehet, hogy néha túlfeszítettnek látszott a mindennapi létért való küzdelem, könyörteleneknek az érezhető fordulatok, de ő csak a jó példát követte még akkor is, ha erről másoknak külön véleménye volt. Megmaradt becsületesnek még olyan esetben is, amikor minden oka meg lett volna arra, hogy visszaválaszoljon. Talán már akkor kiteljesedett benne a próféta kijelentése: mindennél többet ér, ha Isten tesz igazságot. Úgy vigyázott becsületére, hogy meg ne sértse embertársait, és teljes legyen Isten iránti kötelességadásában. A gondolkodó szavait használom, amikor összegezem előbbi mondataimat: „Szinte semmim sincs, de megőriztem két dolgot, amit a nálam gazdagabb emberek nagy része már régen elveszített: a méltóságomat és a tisztességemet.” (Guillaume Musso).
3). Olvastam a Példabeszédek Könyvében, hogy „Akkor megérted az igazságosságot, a törvényt, a becsületet, s mind a helyes utat.” (Péld 2,9). Felsorolja, legalábbis meghatározza az író, hogy minek köszönhetően ébred rá erre az ember. Feltettem készülésemkor a kérdést, hogy vajon néhai Testvérem, a ti szerettetek, immár Istenben megpihent Hárinkó Kálmán mikor, hány éves korban ébredt rá arra, hogy minden dolognál féltőbben vigyázzon a becsületre? Eltudnátok-e mondani nekünk az időpontot, amikor először hallottatok tanácsot tőle ezzel kapcsolatosan? Mondjuk, mint amikor Pál apostol szólt a tesszalónikaiakhoz: „Tanúk vagytok rá, ti és az Isten, milyen szentül, becsületesen és feddhetetlenül éltünk köztetek” (1Tessz 2,10). Vagy visszacseng-e fületekben kedves hangja, amikor figyelmeztet, hogy „Becsületbeli kötelességnek tartsátok, hogy békességben éltek, a magatok dolgával törődtök, s a két kezetekkel dolgoztok, ahogy a lelketekre kötöttük.” (1Tessz 4,11).
Gyászoló Testvéreim! Azt mondják, hogy az „ember becsülete hosszabb lehet az életnél, mert az embert halála után visszahozni nem lehet, de a becsületét igen.” (Cséri Lili). Itt nem arról van szó, hogy visszaszerezni a becsületet, hanem az emlékek felidézésével visszavetíteni azokat az élethelyzeteket, melyekben kiemelkedően világít a becsületesség. Történhet ez akkor is, amikor éppen úgy érezzük, hogy nemcsak a szeretet hidegült meg, vagy fogyott el az emberek között, hanem hűlt helye van a becsületességnek. Nemcsak sajnálattal kísért mondataink hangzanak el ilyenkor, hanem sokszor védelmünkbe vesszük azokat, akikről teljességgel meggyőződhettünk, hogy életük tisztességben és becsületben telt. Sőt hangosan is védelmükre állunk és tudomására adjuk a világnak, hogy Isten a megmondhatója, de a mi szerettünk, néhai Hárinkó Kálmán becsületes volt és az is maradt egész életében.
Most pedig a búcsú előtt idézzük fel néhai testvérünk, Hárinkó Kálmán életútjának néhány fontos eseményét, valamint engedjétek meg, hogy felolvassam, kik vesznek tőle búcsút. 1940. szeptember 26-án sírta bele magát a világba a Brassó megyei Höltövényben. Élete úgy alakult, hogy a Maros megyei Héjjasfalván nevelkedett három testvérével. 23 éves korában családalapításra szánta magát, amikor a Hargita megyei Siménfalvára nősült 1963 március 9-én. Feleségével, szül. Bódi Erzsébettel három gyermeknek adtak életet, akiket tisztességben és becsületben neveltek fel és engedtek szárnyaikra. Élete úgy alakult, hogy a jobb megélhetés reményében hátrahagyta a Székelyföldet és 1992-ben családjával Tiszaalpárra költözött, ahol „kosárfonó” szakmáját gyakorolva a Czinege Manufaktúránál kereste a megélhetésükhöz szükségeseket. Szenvedéssel és fájdalommal távozott.
Búcsúznak:
Felesége, szül. Bodi Erzsébet, akivel 49 évi házasságban három gyermeket nevelt
1). Gyermekei: Sándor és neje Ilona, Zoltán és neje Andrea, Erzsébet és férje Ernő.
2). Unokák: Ilona- Katalin és férje Sándor, Kálmán- Sándor és neje Andrea, Hajnal- Tünde és férje Mihály, Robert-Csongor, Nelli, Kornél-Szilárd és Szabolcs-Zsolt. Annamária és férje Károly, Zoltán, Szabolcs és neje Anikó, Erzsébet és férje János. Levente-Ernő (aki velük nevelkedett), Éva-Emese és férje Zsolt és Annamária.
3). Dédunokák: Anasztázia, Bianka, Boglárka, Zsófia, Tamara, Kevin és Kitti.
4). Élő testvére: Mózes
5). Felesége testvérei: Domi és családja, Jolán és családja, Esztike, Irén és cs.
6). Búcsúznak Anya- és apatársai.
7). Komái és komaasszonyai, a keresztgyermekek.
8). Héjjasfalvi rokonok, siménfalvi ismerősök, barátok és szomszédok.
9). Búcsúznak a Tiszaalpáron élő erdélyiek, a Czinege Manufaktúra dolgozói.
10). Az Unitárius Egyház és a végtisztességet tevő gyülekezet.
Isten vele, Isten velünk! Ámen.
Pap Gy. László 