„Áldott leszesz bejöttödben és áldott leszesz kimentedben.” 5 Mózes 28, 6.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! E második, áldásról szóló prédikációm bemutatja annak az időszaknak áldásait, mely magába öleli egész életünket. A szentlecke szavaival az életbe történt bejöveteltől, azaz születésünktől, egészen kimenetelig, vagyis halálunkig. Ezt az időszakot most mentesítenünk kell az évek terjedelmétől, és egy olyan életről beszéljünk, mely nemcsak megkezdettnek, hanem befejezettnek is mondható. Éppen ezért a mai beszéd központi gondolata, az emberi életet magába foglaló, rövid, vagy hosszabb időszak során, egy-egy emberi magatartáson át szemlélhető, mely egyetlen kérdésbe sűríthető, s melynek megválaszolása után derül fény az emberi életet átölelő áldások sokaságára. Ez a kérdés a következő: Ki olyan ember, akin megpihen, vagy megtalálható Isten áldása?
1). Mindenek előtt azokon található meg Isten áldása, akik szeretik Istent. Véleményem, hogy először a kisgyermekek örülnek ennek az áldásnak, mert bennük található a legtisztább szeretet Isten iránt. Erre a tényre Jézus felhívta figyelmünket, amikor arra kéri tanítványait, hogy engedjék hozzá menni a kisgyermekeket, mert ilyeneké Isten országa. De nem csak a kisgyermekek életén tapasztalható ez az áldás, hanem a felnőttekén is. Tiszteljétek Istent, és ő megáldja kenyereteket és vizeteket (2 Móz 23, 25). Ennek értelmében, nem csak bejövetelünkkor, azaz gyermekkorunk idején részesülünk Isten áldásában, hanem felnőtté válásunk után is kiérdemeljük azt.
2). Másodsorban Isten áldása azokon található, akik bíznak benne. A bizalom kérdését több irányból is megközelíthetjük. Ha életünk egyszerű vonásait vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy szükségünk van a bizalomra. A család életének néhány mozzanata elegendő ahhoz, hogy állításunk igazolást nyerjen. Pl. bízunk az életbe érkezett gyermekeink, unokáink jövendőjében, különben nem is lennénk képesek tömérdek áldozatot hozni értük. De bízunk felnőtté válásuk után is, amikor tapasztaljuk könnyelműségük jeleit.
A bizalom jelen van a szántó-vető ember életében. Élete derekán, vagy végén élő földműves ember életében fontos szerepet tölt be a bizalom. A Példabeszédek írója hangsúlyozza, hogy a hívő ember bővelkedik az áldásokban (28, 20). Más szóval, tisztességesen, becsületesen végzi a rátartozó munkát, a többit pedig Istenre bízza. Nem lemond a későbbi cselekvésről, hanem Istenre bízza azt, amit maga képtelen elvégezni. Nem tétlenül, karba tett kézzel várja a fejleményeket, hanem bizalommal csüng Isten gondviselő szeretetén. Jeremiás próféta ezt a következőképpen fogalmazza: Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr (17, 7). Így van ez, mert az állandó bizalmat a hála követi, s akár a földjére megy, akár elmegy onnan, mindenütt csak az Istenbe vettet bizalma lengi körül hálatelt életét.
3). Isten áldása azokon pihen harmadsorban, akik megtartják parancsolatait. Nehéz kérdés, de a Jézuskövető emberek erre teszik fel életüket. Számukra nem kín, naponkénti vívódás a tízparancsolat megtartása, hiszen jól tudják, hogy ezeket Jézus kettőbe foglalta össze. A mindennapi élet kihívásai, az időszak, mely az életbe toppanástól, az abból történő távozásig tart –sok kísértést és megpróbáltatást tartogat. Ezek között csak egyenesen haladhatunk, jelét adva annak, hogy Isten akaratának és parancsolatainak teljesítésére törekszünk. Más szóval: Isten elénk adta az áldást és az átkot, az életet és a halált. Az áldást, vagyis az életet kell választanunk (5 Móz 11, 26). Amennyiben engedelmeskedünk a felszólításnak és megtartjuk Isten parancsolatait, akkor áldottak leszünk a városban, a mezőben; áldott lesz az asszonyok méhének gyümölcse, áldott lesz kosarunk, melybe nyugodtan begyűjthetjük a föld terményeit (5 Móz 28, 1-8), Tehát, aki ilyen körülmények között tölti életét, annak áldott bejövetele az életbe és áldott lesz Isten akaratából távozása is.
4). Negyedsorban azokon található Isten áldása, akiket ő igazaknak minősít. Áldások vannak az igaznak fején – olvassuk a Példabeszédek Könyvében (10, 6). A kérdés csak az, hogy Isten szerint ki minősül igaznak? Azt megtehetjük, hogy magunkat igazaknak állítjuk, de vajon így nyilatkozik-e rólunk a közvélemény, vagy Isten? A Zsoltárok Könyvében van egy választ, ahol a zsoltáros hangsúlyozza, hogy az minősül igaz embernek, akinek ártatlan a keze és tiszta a szíve (24, 5). Az ártatlan kéz azt jelzi, hogy csakis azzal kerül kapcsolatba, ami sajátja, s ami a másé, azt nem tartja a maga számára fontosnak. A tiszta szív vigyáz arra, hogy feledékenységből se tegye zsebre a kéz azt a tárgyat, amit eredetileg vissza akart nyújtani az őt meg illető gazdának.
Nem zsúfolom kedves atyámfiai szíves figyelmeteket a bibliai igaz emberek történeteivel (Ábrahám 1 Móz 12, 2; Dávid: 21. Zsolt 4-7; Izsák: 1 Móz 25, 11; József: 1 Móz 49, 25; Jób: 1, 10), hanem inkább ki-ki a saját környezetéből hangtalanul nevezzen meg egy embert, akit igaznak tart. Egyetlen kérésem van azonban itt is, hogy ez az igaz ember ne saját magunk legyünk!
5). Az áldás lehetőségének ötödik megnyilvánulását azokban az emberekben fedezhetjük fel, akik képesek megbocsátani embertársaiknak. Hogy mi a megbocsátás, és abban miként kell eljárnunk, azt mindannyian tudjuk a Miatyánk imádság megfelelő kéréséből, hogy „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Az 1 Péter 3, 9. verse azonban más megfogalmazásban hozza tudomásunkra mindezt: Ne fizessünk gonosszal a gonoszért, vagy szidalommal mások szidalmazásaiért, hanem igyekezzünk inkább áldást mondani, mert mi arra vagyunk hivatva, hogy az áldásokat örököljük. Ezzel a tanítással Isten és embertársaink megbocsátó szeretetéhez jutunk, mely gyermeknevelésünkben, vagy mindennapi cselekvéseiben fontos tényezőnek bizonyul. Abban az esetben válhatunk az áldások birtokosaivá az élet kezdetén, vagy annak végén, ha egymásnak teljes szívből és lélekből megbocsátunk.
6). A hatodik lehetőség az irgalmasságban található. Eddig szorosan a megbocsátás mellett tárgyaltam az irgalmasságot, hiszen testvérként viszonyulnak egymáshoz. Tény, azonban, hogy Isten áldásaiban csak akkor részesülhetünk, ha van elegendő irgalom bennünk mások iránt. Ezt az irgalmas szamaritánus példázatában szemlélhetjük (Lk 10, 23). Itt, a megvetett és lenézett szamaritánus olyan könyörületességről és szolgálatkészségről tesz tanúbizonyságot, mely példaértékű minden idők embere számára. Ő volt az úton járók közül az egyedüli, aki bajba jutott, az árokban heverő atyjafián segített. Szívében elegendő könyörületet érzett szenvedő embertársa iránt, hogy megszakítsa útját, pénzéből költsön rá. Ez a példa mutatja, hogy az irgalmas emberen megpihen Isten áldása.
7). A hetedik áldás lehetőségét akkor kereshetjük magunkban, ha előtérbe kerül adakozó jókedvünk. Természetesen itt első sorban az alamizsnálkodáson van a hangsúly, amit most nem részletezek, hiszen más alkalommal tárgyaltam a koldusoknak szánt alamizsna szükségességét. Isten áldása csak abban az esetben tapasztalható rajtunk, amennyiben az élet alapvető élelmeiből, a kenyérből és a vízből juttatunk rászoruló atyánkfiainak (Péld 22, 9). Ez vonatkozik a gyermekre és felnőttre, hogy a bemenetel, vagy az életből való távozás magán hordozza Isten áldásait.
8). Az utolsó előtti feltételt abban találtam, hogy Isten áldása csak akkor lehet teljes rajtunk, amennyiben szavainkkal, de főleg tetteinkkel az ő dicsőségét szolgáljuk. Arra kérek mindenkit, hogy ezt a tevékenységet ne korlátozzuk a papságra, és ne mondja senki, hogy ez az ők kizárólagos tisztük. Mindenki szolgálhatja Isten dicsőségét, aki hittel és reménységgel szól Isten gondviseléséről és azokról az áldásokról, melyek nélkül sivár lenne életünk: akár ifjúságunkban, akár öregségünkben.
9). Általában minden munkáson megtalálható Isten áldása. A földművesről szóltam már, de mellé sorolhatók a kézművesek, az oktatók, mindenki, aki munkát végez. Ez a munka megköveteli a becsületességet, melynek eredményéből fenntarthatjuk magunkat és családunkat. Fontos, hogy minden munkába indulás és visszaérkezés magán hordozza a bizakodó ember hitét, aki Istentől erőt és egészséget kér a mindennapi előteremtése érdekében, és áldást is munkájára. Reméljük, hogy Isten mindenkor megáldja a becsületes ember munkáját és életét.
Remélem, hogy a kilenc lehetőség bebizonyította, hogy: Ki az olyan ember, akin megpihen, vagy akin megtalálható Isten áldása? Azok, tehát, akik szeretik Istent, akik bíznak benne, akik megtartják Isten parancsolatait, akiket ő igazaknak minősít, akik képesek megbocsátani embertársaiknak, akik irgalmasak embertársaikhoz, akinek adakozó jókedvük előtérbe kerül, akik az ő dicsőségét szolgálják. Végül pedig általában minden munkáson megtalálható Isten áldása, aki dolgozik, és magán hordozza a bizakodó ember hitét. Legyünk ilyen bizakodó, és áldásokban bővelkedő emberek egész életünkben! Ámen.
Pap Gy. László 