Hallod, mit kiabálnak?” Jézus így válaszolt: „Hallom. Nem olvastátok sose: Gyerekek és csecsemők ajkával hirdetted dicsőségedet? Mt 21,16
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Virágvasárnapja van és ennek megfelelően idézem a korabeli eseményeket. „Amikor Jeruzsálemhez közeledve Betfagéba, az Olajfák-hegyéhez értek, Jézus elküldte két tanítványát, ezzel a megbízatással: „Menjetek a szemközti faluba! Találtok ott egy megkötött szamarat a csikajával. Oldjátok el és vezessétek ide! Ha valaki szólna érte, mondjátok, hogy szüksége van rá Urunknak, akkor rögtön elengedi.” Ez azért történt, hogy beteljesedjék a próféta szava: Mondjátok meg Sion leányának: Nézd, királyod jön hozzád, szerényen, szamárháton, a teherhordó állat csikaján. A tanítványok elmentek, s úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik. Elhozták a szamarat és csikaját, ráterítették ruhájukat, ő pedig felült rá. A nép közül sokan eléje terítették ruhájukat az útra, mások ágakat tördeltek a fákról, és az útra szórták. Az előtte járó s az utána tóduló tömeg így kiáltozott: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!” Amikor beért Jeruzsálembe, az egész város izgalomba jött. „Ki ez?” – kérdezgették. – „Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből” – felelte a nép.”
Az előbbieket követően két fontos cselekvési területre hívom fel a figyelmet. Az egyik és ismert történet a kereskedők kiűzése a templomból. Ezzel most nem foglalkozom. A másik lényeges cselekvés sor a templomi csodákkal kapcsolatos. Sőt, inkább a záró történetre összpontosítok, és annak keresem mai mondanivalóját, holnapra szóló üzenetét. Így olvasom ezt: „Amikor a főpapok és írástudók látták, hogy csodákat tesz, s hogy a gyerekek a templomban így kiáltoznak: „Hozsanna Dávid fiának!”, méltatlankodtak, és szóltak neki: „Hallod, mit kiabálnak?” Jézus így válaszolt: „Hallom. Nem olvastátok sose: Gyerekek és csecsemők ajkával hirdetted dicsőségedet?””
Mindenki fontos számomra, aki azért áll ki az útra, hogy szívvel-lélekkel köszöntse a Názáreti Mestert. Üdvözlöm jóságát és befogadó szeretetét minden embertársamnak, aki eldöntötte, hogy Jézus társaságát és közösségét keresi. Minden keresztényi megnyilvánulás dicséretes és tiszteletre méltó. Csak az a gond, hogy van néhány szépséghibája a viszonyulásnak, ma virágvasárnapján és általában a hétköznapok során is. Mit is jelent a 8. Zsoltárban megfogalmazott mondat: Gyerekek és csecsemők ajkával hirdetted dicsőségedet? A szakértők szerint azt érezteti a Zsoltáríró, hogy Isten a gyengéket és kicsinyeket, ebben az esetben éppen a gyermekeket használja fel arra, hogy megszégyenítse a hatalmasokat.
Visszaemlékszem az átkos rendszer néhány istentiszteletére, amikor tele torokból énekeltük egyházi énekeinket és hangosan hirdettük, hogy gyermekek vagyunk, akik szóljuk Isten dicsőségét. Többet nem mondunk, viszont hozzágondoltuk a többletet, melyet ma könnyedén megfogalmazunk és kimondunk embertársaink előtt. Sőt még azzal sem foglalkozunk, hogy esetenként nemcsak mi szégyenítjük meg őket a leleplezések miatt, hanem magunk is hasonló sorsra juthatunk, ha netán hozzánk csatolható egy múltbeli, kellemetlen esemény. Vagyis az dobja az első követ a másikra, aki soha nem vétkezett életében.
Tudom, hogy azonnal érkezik a vád, hogy ebben az esetben pártfogás alá veszem a múltban és jelentben folyamatosan tévedőket. Nem. Másról van szó. Arról a tanításról, mely akkor hangzott el, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, ahol dicsőítették, ahol a templomban a gyermekek éljenezték, majd ahol a felnőttek egy része halálát követelte. Arról a tanításról beszélek, hogy olyanokká kell válnunk, mint a kisgyermekek, akik odaadással, kétség és kérdés nélkül hirdetik Isten dicsőségét. Akik nem hallottak és nem tudnak a felnőttek csalárd, megtévesztő, megszégyenítő cselekedeteiről. Akiknek halvány elképzelése sincs arról, hogy mit jelent a leleplezés, mely „(…) egyike a legnagyobb megszégyenítéseknek, megalázásoknak. Akiben él akár egy kis szeretet, ennek nem teszi ki a társát.” (Popper Péter). „A szégyen a léleknek olyan fájdalom, mint ha egy vörösen izzó vasdarabot belenyomnának a húsomba. (…) Az a fájdalom, amit ez a vörösen izzó vas kelt a testemben, hasonló ahhoz a fájdalomhoz, amit a megszégyenítés kelt a lelkemben.” (Feldmár András)
Gondoljuk át még egyszer a bevonulás eseményeit, idézzük magunk elé a templomi történéseket! Feltevődik bennünk a kérdés, hogy mit kerestek ott Jézus ellenségei? Megszóljuk évről-évre őket, hogy micsoda gerinctelen emberek, akik egyszer éljenezték a Mestert, utána pedig ugyanolyan lelkesedéssel halálát követelték. Időnként magunkra is felfigyelünk, akik állítjuk, hogy nem csatlakoztunk az előbbiek csoportjához, vagyis mind a mai napig kitartottunk Jézus mellett. Ez dicséretes és megdicsérhetjük egymást tettünk miatt. Továbbra is feltevődik a kérdés, hogy mi a helyzet a gyermekekkel, akik ott voltak Jézus bevonulásakor, a templom megtisztítása alkalmával és bizony a csodatételek alatt is? Biztatta-e őket valaki a felnőttek közül, talán lefizették-e őket, hogy Jézus tettei láttán dicsérjék Isten jó voltát és dicsőségét? Szó sem lehet róla. A gyermekek könnyen befolyásolhatók ugyan, viszont ezt a „tanítást” felnőtt korukra sajátítják el. Aki viszont kilép a gyermeki érzésvilág tisztaságából, annak követelményeknek kell megfelelnie, hogy ellenálljon a lelkiismeret szavának és mindig azt tegye, ami az elvárással, saját akaratával ellentétes.
Naponkénti alkalmakat élek át – hál’Istennek, melyekben koros szüleimmel vissza-visszanézünk az elmúlt időszak áldatlan történéseire, s benne azokra az emberekre, akik időnként társaikat sem kímélve teljesítették a „rendszer” parancsát még akkor is, ha sokszor ellenszegültek lelkiismeretük kérésének. Amíg „nyeregben” erezték magukat, addig ritkán, vagy soha nem gondoltak arra, hogy jöhet egy fordulat, mely megváltoztatja a jelenlegi állapotot, azokból az emberekből lesznek az új vezetők, akiket elnyomtak, és arra sem gondoltak, hogy a „megszégyenített hős olyan, mint a sóval beszórt meztelen csiga: mindkettő azonnal összezsugorodik.” (George R. R. Martin)
Manapság sok olyan embertársunkkal találkozunk, aki megszokta az összezsugorodást. Úgy vesszük észre, hogy róluk nemcsak a szó, hanem a só is lepereg. Ők azok, akik könnyedén átsétálnak egyik oldalról a másikra, s ha kérdezed, mindig a te oldaladon állnak. Lassan alig látunk szélkakast a tornyok tetején. Talán éppen azért, mert lekerültek a földre. Itt vannak közöttünk, hogy idejében mutassák számunkra, hogy honnan fúj a szél és amennyiben gondoljuk, akkor mi is álljunk be valahová szélárnyékba.
Desmond Mpilo Tutu (Klerksdorp, 1931. október 7.) dél-afrikai Nobel-békedíjas anglikán egyházi vezető, emberi jogi aktivista a következőket írta egyik munkájában: „Az ubuntu (Az ubuntu a szubszaharai Afrikából származó világnézet, egy tradicionálisan afrikainak tekintett eszme. Középpontjában az egymás iránti emberség áll; filozófiája az együttműködés, a törődés, és harmónia az összes teremtménnyel. Az „ubuntu” szó a Dél-Afrikai bantu nyelvekben (Xhosa, Zulu) gyökerezik.) szellemében cselekvő ember nyitott és segítőkész, másokkal szemben pozitív, a többiek képességeit és lehetőségeit nem érzi fenyegetésnek, megfelelően magabiztos, mivel tudja, hogy egy nagyobb egész része. Megalázónak érzi, ha másokat megszégyenítve, megalázva, megkínozva vagy elnyomva lát.”.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Szívünkben és kezünkben egy-egy virágszállal kiálltunk ma is életünk Jeruzsálemének képzeletbeli útjára. Tudtuk már a tegnap is, hogy miért jövünk ide és azzal is tisztában voltunk, hogy milyen lelkesedéssel fogadjuk az életünkbe érkező Názáreti Jézust. Sokan már szárnyaikra engedtük gyermekeinket, másoknak unokáik is felnőtté váltak. A hang viszont, mely örökre bennünk gyermeki marad, itt van velünk és arra ösztönöz, hogy a tisztelet, megbecsülés és szeretet érzéseivel fogadjuk Jézust, a vele érkező testvéreket és minden embert, aki még hiszi, hogy szebbé, jobbá, boldogabbá válhat ez a világ. Boldogok lehetünk, amikor hangoskodó gyermekek vesznek körül bennünket, mert ők a legtisztább figyelmeztető táblák életünkben, hogy milyen irányban kell tovább haladnunk. Isten tartsa meg gyermekeinket, hogy növekedjenek továbbra is testben és lélekben, Isten és ember iránti kedvességben. Áldott, aki jön az Úrnak nevében! Ámen.
Debrecen, 2015. március 29.
Pap Gy. László 