– általános beszéd –
„Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!” Préd 1,2.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság. Ha már az elején igazolom szentleckénk megállapítását, akkor máris feltevődik a kérdés, hogy folytassam-e a prédikációt? Amennyiben minden hiábavalóságnak számít a nap alatt, akkor hiábavalóvá válik nemcsak az én igehirdetésem, hanem minden lelkészé. Ha hiábavaló minden istentisztelet, s az azt övező lelkiség, akkor fölöslegessé válik a gyülekezetek lelki építése, családias hangulatának állandó javítása. De amennyiben hiábavalóságnak számítanának ezek a ténykedések, akkor nézhetünk az élet bármilyen területére, ott is csak azt tapasztaljuk, hogy minden hiábavalóság. Ezt azonban nem fogadhatjuk el. Nem bólinthatunk rá mindarra, amiről meglátásunk, vagy meggyőződésünk szerint különbözik a véleményünk.
„Azt hiszem, hogy a “szeretet” fogalmával gyakran visszaélünk. Túl gyakran emlegetjük. Hiszek a szeretet fontosságában, ha ez a szó azt jelenti, hogy együtt vagyunk egy végtelen, üres, sötét univerzumban; hogy próbáljuk enyhíteni mások szenvedését, óvjuk egymás életét; segítünk egymásnak abban, hogy tisztességgel megálljuk a helyünket, hogy életünk kiteljesedjék, hogy el tudjuk fogadni életünk törékenységét és mulandóságát; segítünk egymásnak szembenézni a mulandósággal, minden dolgok hiábavalóságának fenyegető kételyével.” (Hankiss Elemér)
Ha csupán az idézetben szereplő gondolatra kellene összpontosítanom, akkor is óriási gondolathalmazzal állnék szemben. Ezért lehetetlennek tartom, hogy egyetlen beszédben összegezzem a hiábavalóságként említett témákat, viszont azzal kell foglalkoznom, hogy kievickéljek a hiábavalóságnak tartott dolgok sokaságából. A szentlecke nem azt sugallja, hogy némely dolog hiábavalóságnak számít életünk során, hanem megállapítja, hogy minden hiábavalóság. Könnyebb lenne a feladatunk, ha néhány dologban kellene megegyeznünk az íróval, s nehéz így, amikor semmi sincs, amiben azonosulna velünk. Mégis, hogy sikeres legyen a próbálkozásom, választottam néhány területet, ahová elvezethetjük a borúlátó írót.
Mindenek előtt maradjunk a prédikálás gondolatánál, hiszen azt sejteti a Prédikátor Könyve is. Van egy viszonylag régi élményem. Annak idején, egy idősebb korosztályt képviselő pap bácsi azzal gyanúsított engem, hogy én vagyok az oka, hogy ritka a bágyoni templomlátogatás. Az ok pedig a prédikálásomban keresendő. Ezt én akkor is visszautasítottam, és nem fogadom el ma sem. A helyzet viszont az említett pap bácsival kapcsolatosan is komolyan megváltozott. Az a gyülekezet, amelyikben szolgálatot végzett, mintaként szolgált a többiek számára. Minden tekintetben. Nemcsak lelkiségében, templomlátogatásában volt az élvonalban a gyülekezete, hanem paptisztelő hírében is. Amikor viszont, egy-két éve volt az említett pap bácsinak a nyugdíjazásáig, sorozatos bántásokban volt része, s felszínre törtek a bizalmatlansági támadások is.
Ha erőszakosság, bizalmatlanság, s minden hasonló társul egy pap nyugdíjba vonulásához, akkor elmondható, hogy egy élet prédikálása vesz kárba. Felteszi magában a kérdést a szolgálatot teljesítő lelkész, hogy mit használt több évtizedes prédikálásával? Ha meg kell állapítania, hogy hiábavalóság volt, akkor szomorú szívvel vonul nyugdíjba, még akkor is, ha beigazolódik a Prédikátor meglátása.
A második gondolatban is még mindig a prédikálás ténye mellett maradok, annál is inkább, mert ma még hiszem, hogy sorozatos evangéliumi hirdetésemnek meg lesz az eredménye, s nem történik meg velem is az, mint elég sok szolgatárssal, akik előttem jártak. Hallottam valahol egy történetet, mely szerint azt kérdezték egy fiatalembertől, talán éppen egy szónoktól, hogy „Ugyan kérem, mit prédikál nekem, maga is csak olyan bűnös, mint én.” A várható válasz eredménye meghökkentette a hallgatóságot, hiszen nem némaságba fulladt a felelet, hanem egy okos megjegyzésben csúcsosodott ki. „Nem kérem – mondta a másik, – én sokkal bűnösebb vagyok.”
A történeteket nyugodtan sorolhatom tovább. Sőt arról is beszélhetek, hogy hivatásszerűen, és hol, kinek prédikálunk. A lényeg az minden esetben – szerintem -, hogy amit szólunk, hordozza az isteni igazságot, s mindenben arra törekedjen, hogy munkálja közöttünk az egyetértést és szeretetet. Semmi dolgunk nincs más, minthogy ezeknek megfeleljünk egy életen át. Aztán, majd, amikor Isten levonja a végkövetkeztetéseket, melyeket bizonyára más elbírálás alapján végez, mint, ahogy mi tennénk az Ő helyében, megbizonyosodunk arról is, hogy nem hibáztuk el döntésünket, amikor a szeretet jegyében éltük földi életünket.
Tudom, hogy nem sikerülhet egyetlen beszédben, de akár többen sem bebizonyítanom meggyőződésemet, hogy miként utasítom el a mindenre kiterjedő hiábavalóságot. Mert magam is azt hiszem, hogy nem minden hiábavalóság, egy olyan területre hívlak beszédem igazolásának harmadik pontjában, mely egyértelműen a gyakorlati életre épül. Erre keresi a megfelelő választ a Prédikátor Könyvének írója is, hiszen látva a rengeteg hiábavalóságot, mégis csak érzi valahol szíve mélyén szükségét annak, hogy legalább némelyikben megtalálja az isteni beleegyezést. Itt kell megjegyeznem, hogy egy dolgot azért nem mond soha hiábavalónak a prédikátor, és ez nem más, mint az Istenbe vetett hit. Bármi legyen is szerinte kimondja, hogy hiábavaló minden, de a hit fontossága ugyanolyan hangsúlyos marad, mint bármelyik bizakodó ember életében.
Kivel kezdjem bizonygatásom beígért sorát? Ha az özvegy, magukra maradt férfiakkal, vagy nőkkel kezdem a sort, akkor elmondhatom, hogy helyzetük a legelszomorítóbb. A fiatalok kilátástalansága, a középkorúak munkanélkülisége, vagy az idősek aggodalma a fontosabb? Sőt az említett rétegek közül is különös gondot érdemelnek a társtalanok, az elváltak, vagy özvegyek? A kisvárosban, a nagyvárosban, vagy a falun élőket részesítsem-e előnyben? Értelmiségiek, vagy fizikai munkások szerepeljenek beszédemben? Senkit sem kell különös előnyben részesítenem, hiszen a felsoroltak közül a maga módján mindenki magányos. Ezért érzi úgy, hogy csak ő van egyedül ezen a világon, és nem akárhogy, hanem elhagyatva.
A további kérdés a következőképpen folytatható: nyújtottunk-e nekik bár csak egy szalmaszálat menedékként ? Mert, ha nem, akkor ebben, csakugyan hiábavaló a prédikáció, minden beszéd, mert a magányosokat, ahogy nyomasztani kezdi az egyedüllét, – társ kell, és semmi más. Valaki, aki a leheletével fűtse a négy falat. S ha végérvényesen elmarad életükből a társ, akkor bizony igazzá válik a prédikátor meglátása rájuk nézve, hogy minden hiábavalóság volt életük folyamán, de azzá változik holnapjukban, jövendőjükben is.
Végül, de nem utolsó sorban már csak az összegezés maradt mai beszédemben. Nagyon sok mindenről szólhatok még a hiábavalóságok témakörében, s remélhetően lesz is alkalmam erre. Néhány példával vázoltam meglátásaimat, melyek alapján nemcsak érdemesültek vagyunk mások figyelmére, hanem éppen ezzel válhatunk az értelmes élet részévé. Nehéz feladat, mert az ellenkező példák sokasága csakugyan arra indít bennünket, hogy rábólintsunk a prédikátor meggyőződésére. Csakugyan sok holtvágányra futott élet szól arról, hogy fölösleges volt minden, az élet során felvállalt áldozat.
A prédikátor azt is elárulja nekünk, hogy fölösleges a sírás, de fölöslegesnek bizonyul a nevetés is. Kérdem, mennyire silány lenne életünk, ha nem kapna különös színt néha napján, akár a szomorúság által is. S legyen ez az utolsó gondolat, mellyel bezárom mai beszédemet. Tapasztalt prédikátor, mint Bánk József, katolikus püspök mondja a következőket: „A búcsú szép, mert emberi. Minden földi lény közül csak az ember tud búcsúzni. Helytől, időtől, életkortól. A búcsú mindig fáj. Ezért emberi, s ezért szép. Mert minden szép, amihez köze van a léleknek. De hiába lélek dolga a búcsúzás. Hiába szép, bizonyosan a legmeddőbb minden lélek-rezdülés között. És hiábavaló is. Ami igazán a miénk volt valaha, attól úgy sem szakadunk el soha. A könnyeink, az örömeink, a botlásaink és sikereink velünk jönnek. Azoknak az arca, akiket szerettünk, velünk jön. Visszük magunkban őseink hangját, a bölcsőnk ringását, sírásainkat, dalainkat, mindent, mindent, ami tartalma és értelme csak volt az életünknek.” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 601. Old./. Mindez pedig nem egyszerű hiábavalóság. Ámen.
Pap Gy. László 