Bibliai olvasmány: Lk 12,1-12.
– általános beszéd – 2011.
Jézus véleménye a bizonyságtevésről
Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani! Mt 10,28
Kedves Atyámfiai, testvéreim!
Az a nagy kérdés, hogy Jézus bátorítani akar bennünket ? Talán lelket akar önteni belénk csüggedéseink között, vagy arra sarkall minket, hogy merészen valljuk és mutassuk meg bizonyságtevésünket? Ez utóbbi esetében nem arra gondolt, amit konfirmálásunkkor megtanultunk, a gyülekezet és Isten színe előtt csoportosan, vagy egyénileg elmondtunk, hanem arra a hitvallásra, melyet nem foglaltak recitálandó szövegek keretei közé. Ezt a bizonyságtevést követem mai beszédemben, amikor arra törekszem, hogy bemutassam Jézus felfogását, meggyőződését a bátor, a merész hitvallásról.
Amint hallottátok, Lukács evangéliumából választottam a bibliai olvasmányt. A szentlecke pedig Máté evangéliumából származik. Mindkét helyen azonos értelmet hordoz a tanítás, csupán Lukács evangélista szövegezésében könnyebben érthető mindaz, amire Jézus utal reményt öntő tanításában. Bármilyen különös is, Jézus biztatásában nemcsak merészségre, vagy bátor hitvallástételre kapunk indíttatást, hanem rendkívüli módon három cselekedetre buzdít, melyek kicsúcsosodását jelenti végső soron a bizonyságtevés. Lássuk ezeket!
1). Az első intés, melyet kiolvastam Jézus tanításából az óvatosságra vonatkozik. Miként vélekedik az óvatosságról a híres író? „Nem szabad hinni a véletlenben, jobb, ha reggel és este is felpofozzuk magunkat, hogy el ne felejtsük, hogy az óvatosság sohase fölösleges, és hogy jóból is megárt a sok.” /Jaroslav Hasek/ Ritka ember, aki társát, barátját, vagy valaki kívülállót kér fel arra, hogy pofonnal figyelmeztesse a folyamatos óvatosságra, hiszen ma bármennyire is elterjedt az erőszak, nem gyakori ez a forma. Arra még kevésbé találunk példát, hogy valaki saját maga ellen kövessen el hasonló merényletet. Ennek több oka is van, talán ezek közül a legfontosabbnak bizonyul, hogy mindenki saját magát szereti a legjobban és ezért még tévedés esetén sem bántaná magát.
Jézus viszont másra utal, amikor arra kér, hogy az „emberekkel szemben legyetek óvatosak”. (Mt 10,17) Érthető módon követői tudomására hozza, hogy vigyázzatok nagyon, mert farkasok közé érkeztetek. Vagyis küldi tanítványait, mint bárányokat a ragadozók közé. Vajon mire gondolt pontosan, amikor a Mester ezt mondta tanítványinak ? Mire gondoltak unitárius elődeink, amikor erről a szentleckéről (Mt 10,16) készítették címerünket? Sok válasz megfogalmazódott már a felvetett kérdésekre. Talán nincs olyan, mely minden kétséget kizáróan fényt derítene Jézus elképzelésére. Nekünk is voltak, vannak és talán lesznek hasonló tapasztalataink, amikor úgy érezzük, hogy szükségünk lett volna az alaposabb óvatosságra, viszont most már késő!
Beszélhetünk pl., arról a figyelmeztetésről, amikor arra intik a korcsolyázni vágyókat, hogy vigyázzon mindenki és legyen nagyon óvatos, mert a kijelölt területen belül, vagy kívül nem biztonságos a jég. Ilyen a tavaszi munkába lendülés is. Már gyermekkorunkban figyelmeztettek szüleink, hogy tavasszal nagyon káros és könnyen megromlik az egészségünk, ha az alig várt munkában megmelegszünk, majd hirtelen megfázunk. Sokszor megjártuk már és még sem vagyunk elég óvatosak.
Mennyivel inkább érvényes az óvatosság azokra a területekre, melyeket egyházi, társadalmi, szociális tevékenységeink ölelnek át! Ahogy a nemzet atyja fogalmazott: „Az óvatosság, még ha túlzott volna is, mindig figyelmet érdemel, mert a túlzott merészség több kárt okozhat, mint a túlzott óvatosság.” /Deák Ferenc/.
2). Jézus a tanítás második részében az üldözésre hívja fel a figyelmünket. Pontosan a következőket mondja: „Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tegyetek előttük és a pogányok előtt tanúságot.” (Mt 10,19) Úgy-e nem kell feltennem a kérdést, hogy Jézus teljes mértékben arra gondolt, hogy követői csakis mellette tesznek tanúbizonyságot? Vagy talán tudta, hogy valamikor megfordul a helyzet és azok, akik az egyházi ügy szószólóinak tartják magukat mégis a szolga ellen tesznek vallomást? Kétlem. „Én viszont úgy látom, hogy a vallásháborúk és vallásüldözések a vallási élet középpontjában álltak egész történelmünk során. Vajon mi változott meg, ami miatt a világ egyes részein, egyes emberek szemében ezek ma már csupán az igazi vallásos hit szélsőséges megnyilvánulásainak látszanak? Volt valami természetfölötti jelenés, vagy elveszettnek hitt szent könyveket fedeztek föl, amelyek új megvilágításba helyezték a vallási tanokat? Nem. A racionális és humanitárius gondolkodás indult terjedésnek a felvilágosodás kora óta, s ez visszahatott a vallásos hitre is: a vallási tolerancia terjedésének kedvezett.” (Steven Weinberg) Ezzel nem is lenne gond, hiszen maga az unitárius vallás is felkarolta előbb a toleranciát, majd a humanizmust. Arra viszont nem volt példa, hogy saját kebelében azokra támadjon a szabadgondolkodás jelszava alatt, akik néhány pillanattal korábban buzgó hittel és vallásossággal minden ember lelki békéjéért imádkoztak.
3). A harmadik tanítás a védekezésről szól. Ahogy Jézus fogalmaz: „Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok! Abban az órában megadatik nektek, hogyan beszéljetek. Mert hisz nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek.” (Mt 10,19-20). Röviden hadd utaljak arra a régi bölcsességre, miszerint az igazságot folyamatosan hirdetni kell, mert nem merülhet feledésbe. A másik vélemény azt hangsúlyozza, hogy az igazság akkor is az maradt, ha hallgatnak róla. Mi történik akkor, ha valamilyen időleges hatalmasság belénk fojtja az igazságot és úgy érezzük, hogy nem érkezett el az ideje annak kikiabálására? Hát itt van elrejtve a szavak börtönre, fogságra ítélése. Ekkor történik meg az, amire Jézus utalt. Nem kell aggódnunk, mert Isten siet segítségünkre. Nekünk sokszor szükségünk is van az ő védelmére, mert különben elvesznénk az emberi okoskodások ingoványában. Az egyik gondolkodó fogalmazása szerint: „Rendkívüli értékeket tulajdonítok annak, amikor megengedhetem magamnak, hogy megértsek másokat. Ez a kinyilatkoztatásszerű megjegyzés bizonyára furcsának tetszik. Meg kell-e engednem magamnak? Úgy vélem, igen. A másoktól hallott megjegyzések zömét inkább értékeljük vagy megítéljük, mintsem megértjük. Amikor valaki egy érzelmet, hozzászólást vagy védekezést fejt ki, szinte azonnal úgy reagálunk, hogy igaz, butaság, képtelenség, érthetetlen, inkorrekt, kellemetlen. Nagyon ritkán engedhetjük meg magunknak, hogy precízen megértsük, mit is jelent a másik számára az a kijelentés.” (Carl Rogers)
4). Végül már csak a bizonyságtevés pontosítása maradt. Lehetünk bármennyire óvatosak, mégis előfordulhat, hogy megfosztanak méltóságunktól, szabadságunktól és olyan dolgokban is ítélkezni kezdenek fölöttünk, amihez semmi közünk. Sőt, azt is kimondja Jézus, hogy talán még halálunkat is okozhatják. És kimondja, amit hallani is szeretnénk, hogy ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! A legtöbben nem válunk mártírokká, bár életvitelünk lassan megközelíti azt a kategóriát, amit ide sorolhatunk. Sok kellemetlenség és bántás elviselőiként azonban állunk rendíthetetlenül, hiszen nemcsak szüleinket láttuk hasonló helyzetben, hanem tele van azonos emberekkel a történelem, akik soha nem adták fel reményüket. Megtörténhetett, hogy nem várták meg a dadogóst, hogy kimondhassa megmentésére a megfelelő szót. Talán a némának is kitépték a nyelvét, hogy, ha már nem beszélt, akkor ne is szóljon többet. És annak is életét követelték, aki gyöngymondatokba fűzte az igazság dicsőítését, vagy éppen ellenségeiért imádkozott. Az igazság viszont nem csorbult, csak az emberi tisztesség, becsület és józan ítélet.
Végül pedig olyan jó lenne hinnünk az írónak: „Az élet egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet, amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek, jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg különösebben a tavasz áhítatos napsugara és nem váratlan az ősznek mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. /…/” (Krudy Gyula).
Végül már csak az összegezésre maradt időm. Nem halálos a helyzet, de hiszünk Jézusnak, amikor hangsúlyozza, hogy ha „a hatóságok és hatalmasságok elé hurcolnak benneteket, ne gondolkozzatok rajta, hogyan védekezzetek, vagy mit mondjatok” (Lk 12,11). Tudjuk, hogy mindig szerettük Istenünket, akinek köszönjük múltunkat, életünket, és akinek segítségétől várjuk jövendőnk bizonyosságait is. Mindig hozzá folyamodtunk segítségért, amikor úgy éreztük, hogy szükségünk van a gondviselésére, hogy megőrizzük mindazt, amit őseinktől kaptunk és melyet sok áldozat árán sikerült megtartaniuk. Annak is tudatában vagyunk, hogy nem kell ékesen szólnunk azért, hogy Isten tudomására hozzuk bizalmunkat és szeretetünket embertársaink iránt. Ebben segítsen meg a jó Isten a jövő héten is. Ámen.
Debrecen, 2011-04-03-án.
Pap Gy. László 