2011.04.17 – Virágvasárnap – 2011.

Bibliai olvasmány: Mt 21,1-11


– Virágvasárnapi beszéd – 2011./11

Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldenek! Hányszor volt, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartad. Lk 13,34

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Hálát adunk Istennek, hogy megérnünk engedte ennek az évnek Virágvasárnapját, amikor egy szál virággal, jó szóval, féltő szeretettel és imádságos lelkülettel megállunk Isten hajlékában. Ez a köszönet részünkről, mialatt szép lassan feloldódik bennünk Jézus sírása. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldenek! Hányszor volt, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartad.

Jézus megszemélyesíti a várost. Először úgy szól hozzá, mint egy kedves emberhez, egy atyafiúhoz, akihez nem csak ennyi mondanivalója van, hanem sokkal több. Tévedés ne essen! Jézus siratja, és nem szidalmazza a várost! Figyeljük csak meg, hogy ennek a kesergésnek más hangja van, mint amilyent a sirató asszonyoktól hallhatunk egy „eldugott” kisfaluban, vagy régi felvételen. Ebben az esetben is őszinte, egyenes, elmarasztaló és igaz minden szó. Nézzük csak, hogy mit vet szemére a városnak! Megkövezi és megöli azokat a prófétákat, akiket hozzá küldenek. Nem engedi, hogy egybegyűjtse a város gyermekeit, mint a kotló csibéit.

1). Úgy érzem, hogy nem csak számomra értékelődik át Jézus megszemélyesítése, hanem hasonlóan fogadhatták ezt annak idején azok az emberek is, akikhez Jézus intézte szavait. Valahogy a város személytelen marad, viszont az emberek, akik kinn várták a város szélén, akik ruhájukat terítették az út porába és virágokat szórtak Jézus lába elé, azok személyesen kivették részüket az örömből és később a szomorúságból is. Soha nem sikerült megértenem, hogy minek köszönhetően nem maradt egyetlen ember sem Jézus mellett azok közül, akik még bevonulásakor szeretettel és boldogan fogadták őt. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy a megfélemlítés, az ármány, a csalás és árulás olyan gyorsan eluralkodhatott az egész város fölött. Volt valami, ami körüllengte az emberek reménységét. Lehetett, valami mélyen fekvő bizonytalanság, talán reménytelenség, aminek köszönhetően senki nem hallatta hangosan szavát Jézus mellett. „Az a valami megöl minden reményt, ezt pillantják meg a rákos betegek az ágyuk melletti vizespohárban, amikor már az összes fájdalomcsillapító elfogyott, és a morfin pumpa nullát mutat, és még messze a hajnal, de a fájdalom nem távozik, csak egyre mélyebbre rágja magát a haldoklók álmatlan csontjaiba. És ez a valami él. Mindenkit gyűlöl, és végtelenül falánk.” (Stephen King) Bár ma már sokan nem értjük a város betegségének ezt a falánkságát, semmi lehetőségünk nincs arra, hogy visszafordítsuk a történteket. Csak egy mód van arra, hogy el ne csábítson minket is a kor: Ha talpon maradunk mindenféle reménytelenséggel szemben.

2). „Ma imádnak, holnap pedig megköveznek és keresztre feszítenek minden bűntudat nélkül.” (Paulo Coelho) – mondja az író ugyanazt, amit Jézus állított, amikor siratta Jeruzsálemet. Én nem értem, hogy miként fordul elő az emberekkel, hogy nemcsak Istennel szemben gyakorolják az imádatot, hanem választottjukkal is. Aztán jön a változás, valami megmagyarázható, vagy félreértelmezett történés, és egyik pillanatról a másikra mindennél jobban gyűlölik ugyanazt az embert, akit még korábban úgy imádtak, mint mi az Istent. Nemcsak a világ dől össze ilyenkor az emberek körül, hanem néhányan értelmetlenül állunk. Nem értjük, hogy miként alakul át ilyen gyorsan a bennük levő szeretet mélységes megvetéssé. Talán lehet ez valamilyen magyarázat arra, hogy Jeruzsálem népében is végbement valami hasonló folyamat. Ez viszont továbbra is érthetetlen, hiszen nem mondott, nem tett Jézus semmi olyant, amiért testületileg ellene fordulhatott a város. Hihetetlen, hiszen oka van annak, hogy hátat fordítanak egymásnak a korábbi szerelmesek, vagy barátok. Jézus semmilyen okot nem szolgáltatott arra, hogy „feszítsd meget” kiáltson feléje a tömeg, mely korábban szívét adta volna neki.

3). Megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldenek! – sírja el Jézus fájdalmas panaszát. Meggyőződésem, hogy ő is értetlenül állt az események közepén, amikor maradt annyi ideje, hogy visszapergesse az elmúlt nap történéseit. Szamárháton vonult be Jeruzsálembe, de mégis a neki járó dicsőségben, hiszen nemcsak vártak rá, hanem szeretettel fogadták őt. Hozsánna, hozsánna! Kiáltották feléje, mialatt kecsesen lépdelt alatta a teherhordó patás. Átvillant a tömegen a felismerés, hogy most pillantották meg Isten küldöttét, aki hamarosan elhozza számukra a rég megjósolt megváltást. A felnőtt arcban sugárzó gyermekszempárt láttak, melynek csillogása jövőbe világító fénnyel volt tele. Olyannak látták, mint egy kisgyermekét: tisztának és ártatlannak. „A kisgyermeket nem hiába nevezik angyalkának. “Angelosz” eredetiben azt teszi, hogy “küldött”. Egy más világ küldötte az. Egy más világé, melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarcból, gyermekszemből azokra, akikhez küldve lett. A gyermekek szemében van néha bizonyos kék sugárzat, amely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud, s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanul az ajk; ez a sajátszerű kék szivárvány csak gyermekszemekben észlelhető.” (Jókai Mór) A gyermekszem gyorsan megtelt szomorúsággal és könnyel, melyet nem a csalódás okozott Jézusnak, hanem a megmásíthatatlan felismerés. Menthetetlenné vált a város népe, akinek nem kell a küldött, és Istenre sincs szüksége, aki mindannyiszor visszafogadta gondviselő szeretetébe a tévelygőket.

4). Gyönyörűen ír Váci Mihály:

„Osztani magad: – hogy így sokasodjál;

kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;

hallgatni őket, hogy tudd a világot;

róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.

Széjjel szóródni – eső a homokra –

sivatagnyi reménytelen dologra

s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:

– kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!”

Jézus pedig sírva hangsúlyozza: Hányszor volt, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet. Néhányan soha nem értjük, hogy miként fordulhat egyik-másik gyermeke ellen egy város. Miként fordulhat elő, hogy megkülönböztetett figyelemmel van a mostohagyermek iránt? Nem az lenne a helyes, hogy egy város úgy ölelje keblére minden emberét, mint saját, édes gyermekét? Ennek ellenére mégis pártfogó bánásmóddal van övéi iránt. Vannak, akiknek sikerül megmagyarázniuk a helyzetet. „Más a falusi s más a nagyvárosi csecsemő. A nagyvárosi hamarosan beletörődik gyakran nem is a kényszerűség szülte kegyetlenségbe, mely durva kézzel szakítja le az anyai emlőről, s cuclira bünteti. A falusi gyermek piócaként ragad az anyai emlőbe, s onnét csak akkor szakad le, amikor már nemcsak hogy talpra áll, de szaladgál is.” (Benedek Elek) Bár csak ne tévednék abban a meggyőződésemben, hogy itt van elrejtve Jeruzsálem, a város megbocsáthatatlan bűne. A rengeteg könyörtelensége, mely korán letépi lakóit az élet emlőjéről, nem sajnálkozik, nem érez együtt, nem fáj neki, hogy szenved a másik. Letépi a csecsszopót az édesanya kebléről, csakhogy ne legyen öröme. Velünk ma sok mindent megértet az együttérzés. Még arra is törekszünk, hogy kezeljük embertársaink kegyetlenkedéseit. Ezért tapadunk rá unitáriusságunk tápláló keblére még akkor is, amikor már járni tudunk, hogy minél ellenállóbbá tegyen minket a magunkba szívott remény-táplálék.

5). Végül pedig elsírja Jézus utolsó panaszát Jeruzsálem fölött, amikor zokogja, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartad. Szép gondolatok születtek a szárnyra kelésről, de mindenik valami másról beszél, mint Jézus. „A lelked nehéz, az életed is nehéz, de fölfedezed, hogy szárnyaid vannak! Lassan megrebbented őket, elkezded mozgatni, egyre gyorsabban, és merészebben mozgatni – és fölszállsz! És elhagyod a földet, mocsarat, és minden bánatot, gondot, nehézséget. És szállsz! Repülsz! Tiéd a kék ég. És a csillagos ég. A végtelenség… Nem köt semmi. Sem a saját lelked, sem egy vesztébe rohanó világ, sem egy beteg társadalom gondja. Szabad vagyok – ez öröm. És ami még csodálatosabb érzés: végre hazataláltál!” (Müller Péter). Természetesen jó és boldogító, ha valaki saját szárnyára kel és megtapasztalja a szabadság örömét. Önző a világ – mondják sokan körülöttünk, de nem lehet olyan, hogy folyamatosan szárnyaljon hőn vágyott álmai felé. Egyszer le kell szállnia a költöző madárnak is, hiszen bármennyire kedvező legyen a szél, elfáradnak szárnyai. És ha visszatért a régi fészekbe, fiakat gyűjt a szárnya alá. Az embernek is erre kell gondolnia, amikor védelmébe veszi gyermekét, oltalmába szüleit, vagy embertársait.

Bizakodó hittel sírdogálunk Jézussal: Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldenek! Hányszor volt, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartad. Kezünkben elhervad a virág, arcunkon végig pereg a könnycsepp, de szívünkben szeretettel beállunk Isten oltalmazó szárnyai alá. Ámen.

Debrecen, 2011-04-17.