„Nincs ember, akinek hatalmában volna az éltető lehelet, hogy visszatartsa, és senki sem ura a halál napjának.” Préd 8,8.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A tegnap sokan gyertyát gyújtottunk, fényébe merengtünk, hogy lélekben visszavarázsoljuk a múltat, melyben sok szép, kellemes, meghitt, néha pedig kellemetlenséggel teljes pillanatot éltünk át. Legtöbben haza mentünk, hogy megtakarítsuk az elszáradó gaztól szeretteink sírhantját, rárakjuk az ősz késői virágait, vagy a hervadhatatlannak gondolt műanyag csokrokat. A jó lelkület vezetett és könnyes szemmel visszaemlékeztünk. Ez a nap nemcsak arra szolgált, hogy emlékezzünk, hanem arra is, hogy még komolyabban szembenézzünk a halállal, mely megmutatta már nekünk magát, de még mindig titokzatosságokat tartogat végzetes változtatásával. Szeretteinkre történő megemlékezésünk mellett a halál tényének figyelembe vételével hajtsunk fejet azok előtt, akik szeretteink, vagy mások szerettei voltak!
Végig néztem néhány, halállal foglalkozó bibliai helyet és bevallom, hogy a felolvasott szentlecke ragadta meg első olvasatra a lelkemet. Ismerjük a Prédikátor hozzáállását, de ami a halált illeti, arról megvető bátorsággal szól. Nem mondom, valóban kicsendül egyfajta tehetetlenség is, mellyel szembe kell nézzen a mindenkori ember. Arról beszél ugyanis a Prédikátor, hogy nincs, nem létezik köztünk egyetlen egy ember sem, aki visszatarthatná éltető leheletét abban a pillanatban, amikor Isten számon kéri tőle, vagyis, amikor meg kell halnia. Sőt, mivel nem vagyunk képesek erre, úgy nem tudjuk megállapítani azt a napot sem, amelyben bekövetkezik földi elmúlásunk, halálunk.
Milyen könnyedén beszélünk saját halálunkról. Még rugalmasabban értekezünk mások elvesztéséről. Igen ám, de amikor csakugyan szembe kerülünk a halál tényével, azonnal megváltoznak érzéseink. Thomas Moore meséli a következőket: „Egy barátom, aki gyermekkoromtól közel áll hozzám, néhány éve elveszítette a férjét, aki rákban meghalt. A férje halála miatt sokáig engesztelhetetlen dühöt érzett, ezt többször elmondta, de azután egy nagyon hosszú küzdelemben, fokozatosan elvégezte a gondviseléssel, hogy bensőségesebb viszonyba kerüljenek. A végzet rejtélyes megnyilvánulásaival folytatott küzdelem lehet az egyetlen út a felfedezés felé, hogy az élet nem saját akaratunk terméke, hanem egy sokkal hatalmasabb akarat keze műve.” /Thomas Moore:A lélek rejtelmei: 224. Old./. Amennyiben megfigyeltük ezt a történetet és saját lázongásainkra figyelünk szeretteink elvesztése kapcsán, az azóta eltelt, de megbékélést hozó időt tekintve elmondjuk, hogy nem vagyunk urai saját lelkünknek, és nem határozhatjuk meg elmúlásunk napját. Amikor mégis közelebb akarunk kerülni a bizonytalanság, a végső változás napjához, akkor azt mondjuk, hogy minden Isten kezében van. Ő megmondója életünk hosszának, s ez által halálunk napjának is.
Azt mondják, hogy vannak emberek, akik nem mások halála miatt keseregnek, hanem saját maguk halála miatt esnek kétségbe. Bár csakugyan lehetnek közöttünk ennyire önimádó emberek, mégiscsak mások elvesztése nyomán kerülünk testközelbe a halállal, mások elvesztése jelenti a sorozatos megemlékezést, vagy éppen november elsejei gyertyagyújtásunkat. Mint mindig, úgy itt is vannak végletek, de hadd ne beszéljünk azokról a humorosnak mondható jelenetekről, melyekben elkészítik egyesek saját síremlékeiket, sőt időnként virágot is visznek rá, gyertyát gyújtanak azon.
Nekem a sok történet közül egy bibliai ragadja meg azonnal a figyelmemet. A Dávid és Jónathán barátsága során egy érdekesnek mondható megállapítást tehetünk. „Az Ótestamentumban Dávidnak Saul király fia, Jónathán volt a legjobb barátja, aki veszélyben mindig megóvta a bántódástól. De Jónathán apjával együtt odaveszett a filiszteusok elleni csatában, és Dávid, a zenész és szenténekek szerzője, siratódalt énekelt: „Ó Jónathán – halálos sebet ejt rajtam a halálod”. Ugyanazzal a motívummal találkozunk tehát: a barát halála olyan, mint a saját testen ejtett seb, mely a halandóságra hívja fel a figyelmet.” /Thomas Moore: A lélek rejtelmei: 114. Old./. Szerintem ez az igazi fájdalom, melyet elviselünk szeretteink, közelebbről pl., barátunk elvesztése során. A barát halála olyan, mint egy nyitott seb a testünkön. Bármelyik pillanatban elfertőződhet, melynek következtében hamarosan szembe nézünk saját halálunkkal.
Amióta foglalkozom a halál gondolatával, amióta vigaszt nyújtok embereknek, és magamnak is a halál közeli tapasztalása miatt, úgy érzem Testvéreim, hogy ez a bibliai barátság jó példája annak, amit mi is megélünk november elsején, amikor virággal megyünk a temetőbe, illetve mindannyiszor, amikor megérint bennünket a halál közelsége. Soha nem az fáj, hogy egyszer el kell mennünk, hanem az, hogy milyen sokan elmentek azok közül, akiket nagyon szerettünk. Vigasztaljuk magunkat és másokat is, hogy semmi mást nem tehetünk, csupán fájó szívvel, rendszeresen megemlékezünk szeretteinkről, akik Isten akaratából itt hagytak bennünket.
Valahogy el kell jutnunk ahhoz a pillanathoz, amelyikről azt mondja a Prédikátor, hogy nem határozhatjuk meg, hiszen Isten kezében van. Bármennyire is minden körülöttünk létező valóság az életet, annak folytatását zengi, mégis rengeteg állomása van életünknek, amikor mások halálára figyelünk, de szembe kerülünk a sajátunkkal is. Miért? Azért, mert a „föld szinte egy hatalmas sakktábla, amelyen a nagymester, a halál, a figurákat ide-oda helyezi… Végül királyt és parasztot egyaránt félelmetes zsákjába rejti. – A kórházakban, a klinikákon napról-napra, óráról-órára, szinte percről-percre az emberek viaskodnak a halállal az utolsó szívdobbanásig…” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 596. Old./. Bár hallottunk olyan emberekről, akik teljes beletörődést mutatnak halálukba, mégis félelem lebeg körülöttünk akkor, amikor csakugyan elérkezettnek látszik a halál pillanata.
Feltevődik a kérdés: Létezik-e valami megnyugtató, miszerint Isten ad számunkra még egy esélyt, vagy szól majd lelkünkön át, hogy bizonyosabbak legyünk halálunk idejét illetően? Egyszerűen miért is aggaszt, hogy életünket nem vagyunk képesek meghosszabbítani akár egy perccel? Sőt teljes ismeretlenség homályában áll távozásunk. Csakugyan az okoz gondot, hogy ilyen tehetetlenek, és bizonytalanok vagyunk? „Miért félünk mégis olyan nagyon a haláltól? Az ok valószínűleg ott keresendő, hogy a pszichikai helyett a materiális énünkkel azonosítjuk magunkat. A halálfélelem miatt menekülünk a haláltól, ahelyett, hogy tudatosan elmélyednénk benne. Ebben azonban veszély rejlik. Hiszen: hogyan is akarok teljes életet, ha az egyik felétől menekülök? Az élet megértése a halál megértésével kezdődik. Hiszen „senki sem tanul meg élni, aki nem tanult meg meghalni””. (Tibeti halottas könyv). (Thorwald Dethlefsen: Élet az élet után.).
Kedves Testvéreim! Az bizonyos, hogy nem leszünk sokkal okosabbak a mostani fejtegetésekkel, ha filozófiai megközelítésből próbáljuk elfogadni a halál tényét. Sőt nem leszünk bátrabbak sem, ha elközelít Isten végső számonkérésének ideje. Tény, hogy közülünk a leggonoszabb ember is elgondolkodik az élet és a halál nagy kérdésein. Azt hiszem, hogy a világítás napja két fontos kérdésének feszegetése nyomán, csak találunk magyarázatot arra, amiről a Prédikátor szólt. A benne rejlő igazság vitathatatlan, s azt is leszegezzük, hogy nem akarunk változtatni azon, ami ellenkezne Isten akaratával. Vagyis maradjon úgy, hogy ő rendezi mindannyiunk életét, s az ő akarata szerint jön el a nap, melyben megszűnik minden tevékenységünk. Nem baj az, ha időnként ilyen kérdéseket fogalmazunk: „Mikor jön értem a halál? Talán rügyfakasztó tavasszal szakít le, vagy tikkasztó nyári éjszakán, nem tudom. Talán levélhullató ősszel, vagy csikorgó téli napon, nem tudom. Amilyen biztos a halál, olyan bizonytalan az órája! Hol fogok meghalni? – meghitt családi körben, szüleim, testvéreim, hitvesem karjai között? – Csak Isten tudja. – Az utcán összeesve, vagy elgázolva? – Isten tudja. Kórházban, szárazföldön, tengeren, levegőben? – Isten tudja. Hogyan fogok meghalni? Milyen lelkiállapotban fogok meghalni? – Ez már énrajtam fordul!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 592. Old./.
Záró gondolatom az utolsó kérdésbe kapaszkodik. Mindennél fontosabb, hogy milyen lelki állapotban ér majd Isten haza hívó szava. Éppen ezért nincs, és nem lehet semmi jobb ténykedésünk annál, mint hogy kihasználjunk minden lehetőséget arra, hogy megemlékezzünk elvesztett szeretteinkről. Szent Ágoston vallomásában a következőket olvashatjuk: „Anyám, mikor már közel volt halála, nem arra gondolt, hogy díszes legyen temetése; azt sem kívánta, hogy hazájában legyen sírja, s nagyszerű síremléket állítsunk neki. Nem! Ő csak azt az egyet kívánta, hogy emlékezzünk meg róla /…/.” (Szent Ágoston: Vallom).
Ezek után emlékezzünk meg azokról, akiknek köszönjük Isten után életünket. Emlékezzünk meg drága szüleinkről, testvéreinkről, gyermekeinkről, házastársunkról, minden embertársunkról, akik életünkhöz tartoztak. Emlékezzünk meg Istenről, hogy akaratából kinyújtsa életünk fonalát, s minél nyilvánvalóbbá tegye azt a napot, melyben nekünk is meg kell állnunk előtte, mint azoknak, akikre gyertyafény mellett emlékezünk. Ámen.
Pap Gy. László 