2017.03.05 – Isten ítélete

általános beszéd –

„Azt mondtam hát magamban: Isten ítéletet tart mind az igaz, mind a gonosz fölött. Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy.” Préd 3,17.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A mai mondanivalómban két területre összpontosítok és mindkét esetben többnyire földi kereteink közé szorulnak gondolataim.

Az első téma során abban kell elmélyülnünk, hogy Isten ítéletet tart mind az igaz, mind a gonosz fölött. Mielőtt azonban kimondanám a mindennapjaink során hangoztatott véleményt, vessünk néhány pillantást a mindenkori ítélkezésre. Azt mondjuk ugyanis, hogy általában hamis ítélkezéseknek vagyunk tanúi. Ebben van is némi igazság, főként, ha saját magunk éltünk át hasonló eseteket. Sejtjük, hogy mi az elsődleges oka a hamis ítélkezésnek, mégis járatlanok vagyunk a legtöbben. Történelmi adatok bizonyítják, hogy pl., a görögöknél az areopágusz éjjel hozta ítéleteit, nehogy az elítélendő arcának felismerése nyomán megváltoztassák döntésüket. Egyiptomban a bírákat kéz nélkül festették, hogy tanulják el nem venni az ajándékot. Nagy Sándor az ítélőszékben az egyik fülét bedugta, amit a vádlott kihallgatására tartott fenn.

Úgy-e mennyire örülnénk annak, ha végre bebizonyosodna a világ számára, hogy rend, igazság van az emberi ítélkezésekben. Ennek hiányában, csakis azt hangoztathatjuk továbbra, hogy Isten kimondottan igazságos ítéletet tart majd a számonkérés idején. Nála egészen más szempontok érvényesülnek, mint az emberi bíráskodások rendjén.

Szinte azt mondhatnánk, hogy ezzel túl is vagyunk az első kérdéskörön. Nem feledhetjük el, hogy Isten ítélete két emberi csoportosulásra terjed. A Prédikátor az igaz, illetve a gonosz ember feletti ítéletet említi. Most már csak azt kell eldöntenünk, hogy mi melyik csoportba tartozunk?! Azt nem tehetjük, hogy nyilatkozunk egymásról, s felületesen megállapítjuk, hogy rendesek, vagyis igazak vagyunk, akik jelen vagyunk e helyen, s bizony gonoszak azok többsége, akik távol vannak. Hát akkor miként mondhatjuk emberi mérték szerint, hogy ki az igaz, és ki a gonosz közöttünk? Azt hiszem a következő idézetből választ kapunk kérdésünkre: „Mit ad nekünk a halál barátsága? Tagadhatatlan, hogy a halál nagy tanító! Sőt a világ leghatalmasabb szónoka! Nincs olyan ragyogó szónok, aki az élet igazságait úgy megvilágítaná, mint egy frissen hantolt sír!…” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 597. Old./. Csak egy baj van itt is! Arról kell ugyanis beszélnünk, amit szóvá teszünk, ha elhaladunk egy általunk ismert ember sírhantja mellett. Ebben rejlik az igazság, s ez ugyanakkor a megmásíthatatlan valóság, mely legtöbb esetben megegyezik Isten eljövendő ítélkezésével is. Mit szoktunk mondani, amikor a temetőben járunk, s elhaladunk, vagy megállunk egy ismert ember sírjánál? Milyen rendes volt! Sok gazemberséget vitt végbe! Stb. Eszerint, tehát a halál utáni véleményekre kell alapoznunk, ha kíváncsiak vagyunk, hogy mit tartanak rólunk, hátunk mögött embertársaink. Az jobban belefér a mindenkori igazságba.

Amint említettem, egy sírban vagy igaz, vagy gonosz ember pihen. S bizonyos szempontból ezt mondja ki a közvélemény. Ám ritka esetnek bizonyul, amikor valaki elmondja saját magáról, hogy ő bizony gonosz ember. Mindannyian tudjuk róla, hangoztatjuk a háta mögött, de tőle szeretnénk hallani. Azt feltételezzük, tehát, hogy nyugodt a gonosz ember. De másként van ez. Nemcsak azért, hogy megnyugtassuk magunkat, ha mi is ilyenek lennénk, hanem mert úgy teremtette Isten a lelkünket, hogy nyugtalanná váljon a gonosz tettek miatt. „A jó lelkiismeret felkeresi a társaságot, a rossz lelkiismeret a magányban is bús és szorongatott. Tetteidet, ha erényesek nem szoktad eltitkolni. Ha pedig bűnösek, akkor mi értelme van eltitkolni? Hiszen tudod te azokat, óh szerencsétlen, ha e bizonyságtevőt elhanyagolod? – Mint, aki éjjel jár, reszket, ha senki sem ijeszti is meg, éppen úgy nem lehet a lelkiismeret sem soha nyugodt. „Bátorságban lehet a bűnös – mondja Seneca – de nyugodtan soha”. A bűnösnek első büntetése az, hogy vétkezett. Egy bűn sem marad büntetlen, mert a gonoszságnak a gonoszságban van büntetése. A gonosz tetteket ostorozza a lelkiismeret, a vétkesek osztályrésze pedig a rettegés. A jó lelkiismeret felkeresi a napfényt /…/ a rossz lelkiismeret pedig retteg a sötétségtől is.” (Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855).

A legtöbbünk szívét szomorúság tölti el, amikor előtérbe kerül a halál tényének közelsége. Eszünkbe jutnak elvesztett szeretteink. Visszaidézzük azokat a szomorú napokat, amikor keservesen kapaszkodtunk szerettünk koporsójába, s igaziból azt kértük Istentől, hogy hasadjon ketté a föld, s nyeljen el bennünket is meghalt szerettünkkel együtt, mert képtelenek vagyunk átvészelni a nagy szomorúságot.

Nem sok időre rá azonban megvigasztalódtunk. Felpillantottunk ránk telepedett bánatunkból, s kimondtuk a nagy igazságot, mely úgy hangzott, mint egy feltétel nélküli vigasz: „Végül is, megnyugtat Isten részéről a megmásíthatatlan igazság, hogy a halálban mindannyian egyformák vagyunk. Legalábbis abban a tekintetben, hogy mindannyian meghalunk. Nincs gazdag, vagy szegény, csak igaz és gonosz ember!

Kedves Testvéreim! A második témára már nem maradt annyi időm, mint az elsőre, de végeredményben nem is szükséges olyan hosszasan tárgyalnom. Megegyezhetünk abban, hogy ez is fontos kérdése életünknek, és vele együtt elmúlásunknak. Azt mondja a Prédikátor, hogy mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy. Csak el kell döntenünk, hogy ítéletnek számít-e, amikor Isten hazahívja gyermekét. Bizonyára igen, hiszen – amint tettem megelőzően ezzel kapcsolatosan is bizonyos megjegyzést -, az ember, de főként Isten ítélete akkor kezdődik el, amikor meghalunk. Nem szabad soha összetévesztenünk a halotti beszédben elhangzottakat azzal a véleménnyel, melyet az ismerősök tesznek a halottal kapcsolatosan. A gyászbeszéd ugyanis egy méltatása az emberi életnek, s nem ritkán előfordul, hogy a hozzátartozóknak köszönhetően hamisságokat állít a lelkész a koporsó mellett. Nem önszántából, hanem azért, mert nem ismerte kellőképpen a halottat. Másrészt viszont „halottról vagy jót, vagy semmit”!

Visszakanyarodom, tehát oda, ahová meg kell érkeznünk. Mindennek meg van a maga ideje – ismétlem a Prédikátor meglátását. Így meg van az ítéletnek az ideje is. Mi történik, tehát? Megvizsgáljuk egy meghalt ember életét, tetteit, mulasztásait. Tesszük mindezt emberi mérték szerint. Fontos ez, de nem lényeges. Eljön az ideje viszont annak, amikor Isten tart ítéletet, s előbbi meglátásommal ellentétben most hangsúlyozom, hogy ez a folyamat hamarabb elkezdődik, mint a halál beállta. Hallottuk, hogy a katolikus papok feladják az utolsó kenetet. Vagyis egy olyan szertartásban részesülnek a hívek, melynek köszönhetően tisztult lélekkel állhatnak Isten ítélő széke elé. A mi vallásos gyakorlatunkból hiányzik ez a hiedelem, de azért számunkra sem mindegy, hogy miként állunk meg Isten előtt a számadás pillanatában. Bármilyen gyors is legyen egyik-másik ember halála, van, kell legyen idő arra, hogy szembe nézzen saját magával, de főként lelkiismeretével.

Nem tartozunk a kivételek közé abban a tekintetben, hogy bizonyos tudás birtokosaivá váltunk. Abban viszont előnyösnek mondhatjuk helyzetünket, hogy Istenben bízó emberekként elfogadjuk Isten akaratát. Valószínű, Isten már életünkben megkérdez bennünket – éppen válságos helyzetünkben -, hogy elfogadjuk-e tőle életünk korlátait? Azt ugyanis, hogy születtünk és meg kell halnunk. Elfogadjuk, de legtöbbször nem hangtalanul. S ilyenkor nem saját életünkkel van a nagyobb baj, hanem azokéval, akiknek elérkezett a számadás, az ítélet ideje. Tőlük sokkal nehezebben válunk meg, mint saját életünktől. Az is előfordulhat, hogy panasszal, zúgolódással vesszük tudomásul Isten döntését.

Nem olyan rég olvastam néhány – viccesnek is mondható sort:

„/Születésem előtt mintegy 9 hónappal/ /összegyűlt apám-anyám/ /(pusztán a Testület működtetése végett)/ /hogy engem oda-idézve:/ /életfogytiglanra + halálra/ /ítéljenek; holott/ /semmit se tudtak rólam./ /– Az ítélet jogtalan, de erős. Végrehajtása/ /folyamatban. Fellebbezésnek helye nincs./” (Fodor Ákos)

Mondjuk ki, tehát, hogy szomorúan, de belenyugszunk Isten megmásíthatatlan döntéseibe, s ha mennünk kell, akkor alázattal meghajtjuk fejünket Isten akarata előtt. Annál is inkább, mert nyilvánvaló, hogy ebben a tekintetben sincs előtte személyválogatás. Elmegy az igaz, de bizony meghal a gonosz is abban a pillanatban, amikor eljött annak az ideje. És egymás után, sorban mi is elmegyünk. Ámen.