2018.07.08 – Becsület – megbecsülés

 

általános beszéd

Gondold meg, ment-e már valaki is tönkre ártatlanul? Becsületes embert mikor ért pusztulás?” Jób4,7.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Beszédem egy mélyen szántó gondolattal indul, hogy ráhangolódjunk a szentleckére. „A becsületesség, mint minden érzésünk, két fajtára volna felosztható: negatívra és pozitívra. A negatív becsületesség (…), akik becsületesek maradnak mindaddig, míg alkalom nem kínálkozik a meggazdagodásra. A pozitív becsületesség annak az embernek a becsületessége, aki folyton térdig jár a kísértésben, és mégsem bukik el.” (Honoré de Balzac).

Komoly gondolatokra ébreszt Jób könyve, hiszen olyan kérdéseket feszeget, melyekre kimondottan nehéz megtalálnunk az egyértelmű választ. Nekünk szól, tehát az első figyelmeztetés, amikor halljuk, hogy gondoljuk csak jól meg a dolgot. Megtörténhet-e valamelyik emberrel, netalán éppen velünk, hogy ártatlanul tönkre menjünk? Vagyis, hogy testileg, lelkileg padlóra kerüljünk? Sőt, most már nem is kell kérdeznünk, hanem egyszerűen kijelentjük, hogy becsületes embert nem érhet pusztulás!

Mit gondoltok, Testvéreim? Így van ez életünkben, vagy csakugyan ártatlan emberként, becsületes halandóként tönkre is mehetünk? Nekem az a véleményem, hogy nem a bibliai alapgondolat, mai szentleckénk bonyolult, hanem saját, ártatlan pusztulásunk. Nem arról szól ez a történet, hogy csakugyan fellángol-e számunkra is a becsületesség gyertyája, vagy nem, – hiszen az már ég is – hanem, hogy felgyúl-e bennünk egy apró fény, ami aztán megvilágíthatja a becsületességünk helyén található homályt! Sorolom, hogy miként találkozunk a becsületesség fogalmával a Bibliában!

Bevallom őszintén, hogy engem mindig foglalkoztatott a becsületesség megszerzésének módja. Arra gondoltam, hogy születésünktől fogva bennünk lehetett, mint sok más, ingyen kapott ajándék, de hogyan lehet visszaszerezni, ha már egyszer elveszett? Sokszor hallunk arról, hogy emberek becsületükért perlekednek. A múltban párbajra hívták az ellenfelet, s fegyverrel szereztek nyomatékot becsületüknek. Mások úton, útfélen arról beszélnek, hogy mennyire megsértették önérzetükben, hogy mindent megmozgatnak annak érdekében, hogy elhallgattassák a becsületükbe taposót.

Máté evangéliumában olvastam egy találó jézusi figyelmeztetést, miszerint „Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét?” (7,16.) Ebben az esetben nincs félremagyarázás. Vagy a becsület követelményeinek megfelelően cselekszünk, s így ezek a gyümölcsök meglátszanak rajtunk, vagy reggeltől estig vitázhatunk, bírótól-bíróig járhatunk a törvényszékre, mert úgy sem tudjuk bebizonyítani becsületességünket. S mert minden jel az előbbi megállapítás helyességére utal, már csak az marad ebben az esetben is, hogy ismét igazoljuk szentleckénket. Amennyiben becsületünkbe gázolnak, vagy éppen minket kergetnek a pusztulásba, nincs mitől tartanunk, mert ha becsületes emberek vagyunk, akkor semmiképpen nem érhet bennünket pusztulás.

Feltettem magamnak három újabb kérdést míg bontogattam mai szentleckénket, hogy vajon fontos nekünk embertársainkkal szemben védelmeznünk becsületünket? Vajon nem csak abban az esetben folyamodunk ehhez a megoldáshoz, amennyiben „kormos az orrunk”? Vagyis nem áll meg minden esetben a becsületünk? Az olvasható Lukács evangéliumában a kérdésekkel kapcsolatosan, hogy „Jaj nektek, ha az emberek hízelegnek nektek! Hisz atyáik is így tettek a hamis prófétákkal.” (6,10.) Nem mondom, hogy emberi hiúságunk némelykor nem tetőzik, s így nem esik jól, ha megdicsérnek. De nem tartom jónak, ha csakis és kizárólagosan ezt látjuk fontosnak. Régóta megtanította ugyanis Jézus, hogy nem emberektől származik az igazi dicsőség, sőt maga sem kereste sajátját. Pál apostol pedig kimondta, hogy nem hízelkedtek senkinek azért, hogy általa dicsőséget szerezzenek maguknak. Mindennél fontosabb ugyanis, hogy Isten dicsősége legyen az első helyen, s majd, ha kiérdemeljük, akkor Isten részesít bennünket a megfelelő megtiszteltetésben, becsületben.

Amennyiben összevetjük az előbbi gondolatokat, akkor ismét visszakanyarodhatunk a szentleckénkhez. Ha nem érezzük veszélyben becsületünket, akkor egyáltalán nem is kell témázzunk róla. Ha viszont problémáink támadtak, akkor nagyon kell vigyázzunk, hogy mit is hordoz magában a hízelkedő emberi vállveregetés, vagy szó?! Ha csakugyan van valami okunk arra, hogy szóba hozzuk ártatlanságunkat, vagy éppen veszélyben érezzük becsületünket, akkor sem nyugtathat meg a hízelkedő beszéd. Lehet, hogy átmenetileg megnyugszik a lelkünk, de azonnal felkavarodik, ha eszünkbe jut, hogy Istentől kell várnunk a megfelelő megnyugtatást.

Nem váltok még gondolatot, viszont gondolatközlőt igen, aki hangsúlyozza kissé viccesen: „Nem mondom, hogy az ember arra született, hogy tisztességes legyen. Mert az ember lop. Abból él, hogy lop. Mint a róka, vagy mint a farkas. Hol az Istentől, hol az emberektől, de mégiscsak legtöbbet az Istentől, mert minden az Istené, s nem az embereké. De aki beáll cselédnek, szolgának egy úrhoz, egy gazdához, akitől fizetést kap, kommenciót, pénzt és mindent, hogy élni tudjon, s még attól is lop: az akkora gazember, akkora egy bitang tolvaj, hogy még az ördög is restell kezet fogni vele!” (Wass Albert). Lehet, hogy tévedek, de én azt hiszem, – bármilyen is legyen véleményetek – hogy saját becsületünk abban az esetben áll meg, amennyiben megbecsülést mutatunk embertársainkkal szemben. Kifejtem, hogy mire is gondolok ezen a téren. Először is el kell döntenünk, hogy két ismerősünk közül kinek adunk igazat akkor, ha mindkettő becsületének bepiszkításáról szól nekünk. Ha egyszer az egyiknek, majd a másiknak adunk igazat, mit teszünk, ha majd hárman találkozunk? Egyben arra is kell gondolnunk, hogy amennyiben súlyosnak bizonyul egyik, vagy másik ember érve, könnyen tévedhetünk a becsületességük megítélésében. Így, hát, ha igazat adunk az egyiknek, máris becsületében sértjük a másikat. Én nem azt mondom, hogy könnyű a választás, de jusson eszünkbe az értelmünkben felvillanó fénysugár! Vagy fény gyúl bennünk, vagy továbbra is a sötétségben tapogatózunk. Mi a teendő ebben az esetben? Az, amit elég ritkán sikerül megtennünk: a helyes látás.

Aztán el kell gondolkodnunk azon is, hogy szabad-e közreműködnünk abban, hogy valakit ártatlanul tönkre tegyünk? Mert ugyan eddig minden csakis arról szólt, hogy nem kell féltenie senkinek sem becsületét, hiszen azt tönkre senki nem teheti, sőt a becsületes embert nem érheti pusztulás. Ahogyan fogalmaz a Károli fordítás: „ki az, a ki elveszett ártatlanul”? Igen, ám, de volt már példa, s talán lesz az elkövetkezendőben is arra, hogy sokan sérülhetnek becsületükben éppen embertársaik elhibázott magatartása miatt. Pál apostolra hallgathatunk, aki azt mondja ezzel kapcsolatosan, hogy: „Legyen gondunk rá, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást” (10,24.) inkább, mint, hogy gyalázatba sodorjuk embertársainkat.

Harmadsorban a megbecsülés szerénységből is fakad. Egy ókori történetet hoztam ennek szemléltetésére. Plutarchos jegyezte le, hogy Phocyonnak Nagy Sándor 100 talentumot küldött ajándékba. Amikor Phicyon megkérdezte az ajándék átadóját, hogy miért küldött Nagy Sándor egyedül neki ajándékot Athénben? Azért – volt a felelet, mert egyedül téged tart Nagy Sándor nagy embernek a városban. Engedjen tehát – válaszolta Phocyon – továbbra is becsületes embernek maradnom és az ajándékot visszautasította.

Végül arról van szó, hogy sokkal fontosabb kell legyen mások becsülete, megbecsülése, mint sajátunk. Tudom, hogy erről a legnehezebb beszélnünk, vagy éppen lemondanunk. Ezt pedig meg kell tennünk, s nem éppen azért, hogy eleget tegyünk családi, közösségi kötelességünknek. Ezt Bánk József püspök úgy fogalmazta meg, ahogyan én is vélekedem. „Borzasztó a felelősséged, ha miattad lett álmatlan édesanyád éjszakája, ha miattad sírta tele párnáját titkon hitvestársad, ha miattad zokogott a meghurcolt becsület, ha miattad sírtak a gyermekek, akiket nyomorba taszítottál, ha miattad ment tönkre csak egy embernek is egész jövője, vagy becsülete.” (Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 341. Old.)

Már csak arra maradt időm, hogy még egyszer összefoglaljam a ma elhangzottakat. Kimondjuk-e mindannyian, akik jelen vagyunk ezen az istentiszteleten, hogy a becsületért, a megbecsülésért egybehangzóan síkra szállunk mindenkor, hiszen fontos bármelyikünk becsülete? Amennyiben igen, akkor ezzel a hittel térhetünk vissza otthonainkba, s nem marad más kötelességünk, mint hátra levő életünkben szorgosan éljünk a becsület követelményeivel. Vigyázzunk arra, hogy sem koholt vádak alapján, sem valós tények birtokában ne gázoljunk senki becsületébe. Hagyjuk, hogy mindenki, saját maga legyen ebben is becsületének munkálója, éppen az által, hogy megbecsüli, vagy elhanyagolja mások életét. Ne feledjük, tehát, hogy soha, senki nem ment tönkre ártatlanul, s a becsületes embert nem érheti pusztulás. Ámen.