Bibliai olvasmány: ApCsel 2,1-21.
PÜNKÖSDI KÖZÖSSÉG: 2009.-ben
– emlékbeszéd –
„Még szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom lelkemet ezekben a napokban, és prófétálni fognak.” ApCsel 2,18
Kedves Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim!
Ma kettős ünnepet ülünk. Ez már részben kiderült a bibliai olvasmányból, hiszen a keresztény világ a lélek kiáradását, a keresztény egyház megalakulását ünnepli. Mi, a szervezők, kissé elszámítottuk magunkat, amikor a Bajor János tiszteletesről történő megemlékezésünket ugyanerre az időpontra helyeztük, de hiba lenne előre levonni a következtetéseket, hogy esetleg rosszul tettük. Javasolom, tehát, hogy a fenti, három szempont álljon szemünk, szívünk előtt mai ünneplésünkben, s akkor mind kötelességünkben, mind lélekben eleget tettünk saját magunk és közösségünk elvárásainak.
Azt olvastam Bajor János jegyzeteiben, – többek között-, hogy Isten megtapasztalása csakis szemtől-szemben történhet, ez pedig a „halál”-ban, a „baj”-ban, a „bűn”-ben csúcsosodik ki. A sorrenddel játszadozni lehet, amíg van rá időnk, de nem térhetünk ki a megállapítások elől. Azt is mondhatom, hogy bűnt követünk el gyakran, ami miatt aztán bajba kerülünk. Vagy a baj miatt esünk bele a csábításba, aminek következménye nem más, mint a halál. A lényeg az, hogy mielőbb ráébredjünk az elkövetett hibára, megtalálva a baj forrását, s ha lehet, egy mód van rá, akkor életben maradjunk még egy ideig. Isten kiáradó lelkére várunk, tehát, de az a kérdés, hogy készen állunk-e befogadni azt? Ünnep-e számunkra a keresztény anyaszentegyház megalakulása, míg saját kis közösségünket veszni engedjük? Van-e elég lelkület ahhoz, hogy felismerve a tévedéseket, megmentsük Isten segítségével, saját magunk megfelelő hozzáállásával unitárius közösségünket, melynek olyan lelkes vezetője is volt, mint Bajor János lelkész?
Az ő emlékére, az ő lelkületére hivatkozva keresem a válaszokat. 1986.-ban keltezett egy igen panaszos levél, melyből kiderül, hogy egy „módon menthető meg a kelet magyarországi unitárius szellemű derékhad helyzete”, ha Bajor tiszteletes „őszinte lélekkel” melléjük áll. Mit tett a lelkész? Szót fogadott a kérőnek, hozzáadta őszinte lelkületét a közösséghez, mely ma is folytatja tevékenységét.
Isten mindig küld embereket közénk, akik lélekkel felvállalják a közösség lelki irányítását. Közösségen belül is szüntelen megjelennek emberek, akik minden ellenszolgáltatás nélkül feladatokat, áldozatokat vállalnak, mert anyaszentegyházukban olyan jövőt látnak, melyben megtalálják az oltalmat, a szívnek szóló ajándékokat. Nem tüzes esőt kérnek és várnak Istentől, hanem lassú áldást, melynek köszönhetően nyilvánvalóvá válik az egyén öröme, s így boldog lehet a közösség is.
Bajor tiszteletes arról is prédikált ebben a gyülekezetben, hogy az ember „sejtette”, sőt „látta is Istent”. Ez súlyos kijelentésnek számít, amennyiben nem helyezzük el megfelelő szövegkörnyezetbe. Aztán megmagyarázza a lelkész, hogy a Homo- Biologicus már-már úgy tekinti az emberi testét, mint egy irányított masinát, melynek hibás vagy használt alkatrészeit szükség szerint cseréli, pótolja. De épp itt egy nagy kérdés döbben elénk: ez a biológiai ember felkészült-e a felelősségvállalásra, hogy rettentő képességeit a jó szolgálatába állítsa, s ne a pusztításra. Nem kell-e a lehető legsürgősebben gondolkodjék /…/ egy lélek-pótlékról is???” Mi ez a lélekpótló? A hit. Ez segít bármikor és bármiben, hogy megtalálja az ember a felelős helyét a világban, a közösségben, az egyházban.
Kedves Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim! Nem lépem át a szokványos ünnepi beszédek időbeli keretét, s így már csak az összegezésre maradt időm. A következő események bizonyára megerősítenek meggyőződésemben, ami a lélek kiáradását, az egyház megmaradását jelenti. Egy ilyen „harcosa” volt Bajor tiszteletes, aki magára öltötte a szeretet fegyvereit, s azok segítségével hirdette Isten eljövendő országát. Kihangsúlyozva azonban, hogy először az ember magában kell felfedezze a jóra való törekvés akarását.
Isten alázatos lélekkel ajándékozta meg Bajor János lelkészt, engem viszont megkímélt ettől, s helyébe tüzet adott, mely időnként nemcsak világít és melegít, hanem éget is. De nem kell félnie senkinek ettől a tűztől, hiszen nyugodtan mellém állhatnak ebben a gyülekezetben is azok, akik úgy érzik, hogy Isten időnként kiárasztja Lelkét rájuk, melynek köszönhetően szóban és tettben hozzáadhatják tehetségüket a debreceni unitárius gyülekezet építéséhez.
Bajor János emlékére is hivatkozva erre kérlek mindnyájatokat. Ámen.
Debrecen, 2009. május 31.-én.
Énekek: 166. sz.
PÜNKÖSDI LELKÜLET
– ágenda –
„A hívek mind összetartottak /…/.” ApCsel 2,44-46.
Kedves ünneplő Gyülekezet! Úrvacsorára készülő Atyámfiai! Testvéreim!
Sokszor eszembe jutott már, hogy talán könnyebb volt a korabeli keresztényeknek, hiszen adva volt az akkori tűz, Péter lelkesítő beszéde, melyeknek köszönhetően boldogan kapaszkodhattak Isten megérkezett ajándékaiba. Meglehetett az örömük. S mert átmenetileg hiányoznak ezek a mi életünkből, még nem jelenti azt, hogy nem örülhetünk saját időnk Isten adta pünkösdjeinek, hogy nem találjuk meg helyünket gyülekezetünkben, hogy nem árad ki ránk is folyamatosan Isten gondviselő lelke.
Kenyértörésre, úrvacsora vételre készülünk, ami most már többlet ajándékot is hordoz magában, hiszen a Jakab és Bajor család, emlékező tagjai mellett mi is visszaemlékezhetünk azokra, akik életükben nemcsak mellettünk álltak, hanem sugárzó egyéniségükkel állandóan felhívták figyelmünket Isten folyamatos áldásaira. Szó szerint emlékezünk Bajor János tiszteletesre is, aki 1966.-tól rendszerességgel kiállt ide az úrasztalához, s arra buzdította gyülekezetét, hogy szeretettel kövessék őt.
Látom, hogy egykori barátai, hívei közül vannak itt néhányan, akik boldogan emlékeznek szerető pásztorukra. Ez viszont olyan, mint az őskeresztények öröme. Mi, akik nem ismertük néhai lelkész testvérünket, de veletek együtt szívesen emlékezünk, tőletek akarjuk hallani, hogy érdemes volt várni Isten áldásaira, érdemes volt kiállni az úrasztala mellé ünnepről-ünnepre, mert Isten lelke, – ha nem is látványosan, de szüntelen kiáradt erre a debreceni, unitárius közösségre.
Nem vitatom el tőletek, hogy mindnyájan szabadok vagytok a döntésre. Így arra is, hogy kivel vállaltok további közösséget, vagy melyik egyházban gyakoroljátok hiteteket. Akár Bajor lelkész emlékére hivatkozom, akár unitárius elődeink magatartását szemlélem, egyetlen meggyőződésre jutok, hogy csakis és kizárólagosan az a szellemiség lehet osztályrésze a mindenkori unitárius embernek, melyet ők képviseltek. Melyről ti és mi egyaránt azt mondjuk, hogy a legmegfelelőbb arra, hogy az ember szabadon vélekedjen Isten dolgairól, senkitől nem befolyásolva gyakorolja hitét, mely a szeretetbe gyökerezik.
Arra kérlek, tehát benneteket, hogy álljatok ki bátran az úrasztalához, vállaljatok közösséget velem és azokkal, akik időnként másként gondolkodunk, akik azonnali változásokat várunk, de ugyanaz a lélek vezérel: Isten ügyének képviselése és az ember szolgálata.
Azért se nehezteljetek rám, hogy időnként támogatásotokat kérem, hiszen erre a munkára vállalkoztam, s ez kell biztosítsa megélhetésem. Azt kijelentem Jézusra, elődeinkre való megemlékezésünk alkalmával is, hogy nem kérem szátokból a falatot, sem azt, hogy megosszátok velem vagyonotokat. Talán életben maradunk – Isten segítségével – még akkor is, ha egymásra nem fordítunk ilyen értelemben gondot. Vagyis, egymás nélkül megélünk. Azt viszont nem tehetjük, hogy ne segítsünk egymásnak lelki ajándékaink megszerzésében. Éppen ezért hiszem, hogy amint összegyűltek a korabeli tanítványok, úgy útjainknak is találkozniuk kell. Egy közösség akkor válik erőssé, ha van valami, ami összeköti. Az pedig egyáltalán nem mindegy, hogy mi ez a kötelék.
„Mert mi Apolló? Mi Pál? Szolgák csupán, akik által hívők lettetek, ahogy nekik az Úr megadta. Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a gyarapodást adó Isten.” (1 Kor. 3,6-7.)– mondom az Újszövetség megjegyzésével. Ennek értelmében nem fontos, hogy Bajor ültetett és Miklósi – Vári öntözött. Az a fontos, hogy Isten növekedést adjon. Ehhez azonban el kell fogadnotok Isten kertjének munkásait, köztük engem is, hogy elvégezhessem a munkát, melynek eredményeként bizonyára nem marad el Isten áldása.
2009 pünkösdjén halljuk meg Isten szavát, aki közli velünk, hogy szeret bennünket és megáld minket. Emlékezzünk Jézusra, aki elrendelte, hogy napot üljünk, és közösen úrvacsorával éljünk az ő emlékezetére. Emlékezzünk azokra, akik Isten szántóföldjében munkálkodtak azért, hogy öröme teljes lehessen az Istenben bízó embernek.
Törekedjünk állandóan a testvéri szeretetre, s fogadjuk el egymást szeretettel, hiszen így szeretetek minket eleink, s erről tesz bizonyságot mai nap is a minket gondviselésében megtartó, egy örök, igaz Isten. Ámen.
Debrecen, 2009. május 31.-én.
Pap Gy. László 