2010.11.28 – A forrás 11/5/2

Bibliai olvasmány: Ézs 49,1-11


– adventi beszéd 2010/1 –

/…/ Én a szomjazónak adok az élet vizének forrásából ingyen. Jel 21,6.

Kedves Atyámfiai! Ott kezdem mai beszédem, ahol a múlt vasárnapi folytatódott, vagy abbamaradt. Miért fontos ez? Azért, mert részt vettünk egy szellemi utazásban, amikor körbejártuk az ószövetségi forrásokat, és leültünk Jákob kútjához Jézussal, ahol ismételten meghallottuk a világraszóló tanítást: Isten lélek… És miért kell onnan folytatnunk, ahol abbahagytam? Azért, mert a bibliai tanítás egy örökös és folytonos ismeret-elsajátítást követel, nem a szüntelen újrakezdést. Ez ugyanis nem próbálkozások sorozatából épül fel, hanem egy meg nem álló és be nem fejezhető folyamatból. Az aztán más kérdés, hogy mit követelnek meg tőlünk életünknek olyan állomásai, mint amilyen a mai is, advent első vasárnapja?! Nem foglalkozom ennek az ünnepet megelőző időszaknak általánosan elismert és elfogadott, valamint unitárius, várakozási értelmezésével. Erre bőven van lehetőség az írott sajtóból tájékozódni, valamint az internet is elegendő magyarázatot szolgáltat a kérdőjelekre. Tény, hogy soha nem megfelelően és minden vonatkozásban kielégítő módon. Maradjunk annyiban, hogy Jézus eljövetelére várakozunk, és meggyőződésünk a legtöbbünknek – akiket a vallás érdekel -, hogy ez nem merülhet ki a közismeretben gyakran megnyilvánuló, tényleges várakozásban. Ahogy a húsvéti időszakban, lélekben készülünk, hogy megfelelően megtisztulva várjuk az ünnepet, úgy most is elmaradhatatlanul szükség van erre. Talán még fokozottabban is, hiszen a keresztény világ nem csak a világosság kiteljesedésére, hanem a szeretet szétáradására is szomjazik.

1). Ady Endre a következőképpen fogalmaz:

Áldott a kéz, amely megadta/ /Ez áldott, édes biztatást,/ /Áldott a szív, mely némán szenved/ S mégis tud vigasztalni mást.”/

Ma az Újszövetségben megtalálható forrás – gondolatokat csoportosítottam, melyeket a szentleckében is megismételt üzenettel fogok egybe, illetve megerősítek. Ne tévesszen meg senkit a fogalmazás, illetve ez az állapot, miszerint kiragadtam a szentleckét szövegkörnyezetéből. Isten szól azokhoz, akik szomjaznak az élet forrásvize után, amikor azzal biztatja őket, hogy ingyen ad nekik belőle. Amikor életemben először hallottam Jakab apostol kérdését, hogy vajon „a forrás ugyan abból a nyílásból csörgedeztet-é édest és keserűt?” (Jk 3, 11), azonnal gyermekkorom biológia óráinak némelyike jutott eszembe, amikor nehezen sikerült elfogadnom, hogy az általam ismert források többsége édesvizű. Ahhoz, hogy keserű, vagy sós vizű forrást találjunk, megfelelő helyre, Székelykeresztúrra, vagy a Csíki medencébe kellett ellátogatnom. Erről már értekeztem megelőző beszédem egyikében, s itt nem akarom ismételni az akkor elmondottakat. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy megértsük végre Isten irányunkba mutatott változatlan hozzáállását. Gyakran elfeledkezünk arról, hogy Isten soha nem változtatja meg véleményét velünk kapcsolatosan. Azaz igen, ha úgy látja, hogy megérdemeljük. Az előbbi kijelentés viszont egyértelműen arra utal, hogy Isten semmi körülmények között nem változtat azon a felfogásán, hogy teremtésétől fogva egyformán gondviselésében tartja teremtményét, az embert. Ebben ingadozást látunk, amikor halljuk, hogy a benne bízót szorosabb kötelékkel vonja magához, ám megtévesztő, ha megszokott módon emberi gondolkodásunk sablonjait húzzuk Isten vélekedésére. Tévesen ítélkezünk ugyanis, ha azt látjuk, hogy időnként sokkal több támogatást élveznek a gonoszak, mint az Isten- és ember szeretetében munkálkodók. Ez látszólag így van, de mint ahogy sok minden másban, itt is tévesen hozunk ítéleteket, ha ebben a tekintetben elferdítjük véleményünket.

Jézus kijelentése végérvényesen eloszlatja a bennünk feszülő kérdéseket, amennyiben hallgatunk rá, és vele keressük a megoldást: „/…/ atyámfiai, teremhet-é a fügefa olajmagvakat, vagy a szőlőtő fügét? Azonképen egy forrás sem adhat sós és édes vizet.” (Jk 3,12; Mt. 7,16. 18.). Érdekes módon négyféle íz jelenik meg az előbbiekben: olaj, füge, só, édes. Szinte ellentétekként kezelhetők, de elegendőnek bizonyul lelki készülésünkben, ha csupán egy ellentétpárt választunk ki. Mondjuk: a keserűt és az édeset. „Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy „úgy legyen”. És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy „úgy legyen”. És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban sikerülnek, mint a keserű, pesszimista és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal. Csakugyan hiszek abban, hogy az egyik legfontosabb dolog a bizalom.

2). A vizeknek forrásai felé fordítjuk figyelmünket. Két kép, látomás válik érzékelhetővé lelki szemeim előtt. Az egyikben és másikban is a Jelenések Könyvének írója segít engem, de különben bárhol is találkoztam volna ezzel a képpel a Bibliában, meggyőződésem, hogy hasonlóképpen vélekednék erről. Az egyikben arról beszél, hogy látta, amint egy nagy csillag leesett az égről a folyóvizek és forrásvizek egyharmad részére (Jel 8, 10). A másik megnyilatkozás már sokkal közelebb áll a szívemhez, bár ebben is van olyan megfogalmazás, mellyel ma még nem sikerült teljes mértékben azonosulnom, de unitárius testvéreinknek sem. Ez pedig nem más, mint egyetlen kitétel arra vonatkozóan, hogy majd egyszer mindnyájunknak meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt. Ezt ugyan nem vonjuk kétségbe, csak arról nincs kiforrott véleményünk, hogy úgy történik-e, ahogyan azt jövendöli a már említett könyv, és közelebbről miként fog megtörténni az egyes ember életében. No, de hagyjuk ezt a kérdést, hiszen nem a mostani időszak kötelessége, hogy tisztázza hitünk számára. Talán a későbbié sem. Inkább a kijelentés második felét kapcsolnám össze Isten biztató ígéretével, mellyel találkoztunk a szentleckében: Az élet vizének forrásából ad nekünk, ingyen. Vajon meg kell-e előlegeznünk ezt az ajándékot valamilyen formában, vagy természetesnek vehetjük, hogy Isten gondviselő szeretetéből nem is származhat más? Arra hajlom, hogy szót fogadhatunk a felhívásnak, mely értelmében: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, a ki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait.” (Jel 14, 7).

Nem akarok senkit sem elszomorítani. Főként nem azokat, akik amúgy is vigasztalásra szorulnak. Ne feledjük azonban, hogy életünk állandó körforgásában nemcsak az öröm jelenik meg röpke megnyilvánulásaiban, hanem itt van a szomorúság és bánat is. Ez utóbbi sokkal huzamosabban. Időnként egymás mellé állunk és egy jó szóval, öleléssel, simogatással, vagy jövőre szóló biztatással vigasztaljuk egymást. Nem kell megélnünk kellemetlen tapasztalatként, hogy beváltatlanok maradnak ezek az emberi ígéretek, mert úgy érezzük egy bizonyos ideig, hogy vigasztalanok maradunk. Ekkor érik meg legtöbbünkben a vágy, hogy számunkra most már olyan vigasztaló kell, akihez hasonlót nem találtunk földi kapcsolataink során. Ennek megismerése érdekében azonban meg kell tennünk néhány lépést, melyekre soha, vagy éppen ritkán kerestünk alkalmat a múltban. Ez pedig nem más, mint az istenes életnek velejárója: ismerkedés az evangéliummal, a Bibliából származó vigasztalás örömüzenetével. Ennek beszédes bizonyítékaként olvashatjuk többek között, hogy Jézusnak gondja van követőire, „legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet.” (Jel 7, 17). Ez pedig azt jelenti, hogy a vigasztalásra szorulónak vissza kell mennie a vigasz ős forrásához annak érdekében, hogy megnyugodjon a lelke.

Erről beszél a gondolkodó is, amikor jelzi, hogy „Minden dolog, anyagi és szellemi egyaránt, ugyanabból a forrásból származik és kapcsolatban áll egymással, úgy mintha egyetlen család lenne. A múlt, jelen és jövő mind az élet vonatkozásában léteznek. Az Univerzum egyetlen forrásból keletkezett és fejlődött ki, mi pedig az egyesülés és az összhang optimális folyamatán keresztül alakultunk ki.” (O-Sensei: A Béke Művészete). A három idő korszakokat jelöl egy emberöltő során, mégis, amikor megírják valakinek a történetét, akkor egyetlen, folyamatos életről beszélünk. Saját életünket és másokét is csak ebben az összefüggésben szemlélhetjük. Ha azonban érezzük, hogy valamilyen szakadás állt be az egyes időszakok között, akkor nyomban tennünk kell valamit, hogy helyre billenjen a lelki-testi egyensúly. Figyeljünk arra, hogy vigasztalásnál sokkal többre volt, van és lesz szüksége igen sok embertársunknak, akik már sok ígéreten túl vannak, akik számára már nem sokat jelent az emberi biztatás, kecsegtető félrevezetés. Éppen az ő példájuk erősít meg bennünket is abban a meggyőződésben, hogy folyó gondjaink, törődéseink, bajaink közepette megéhezhetünk és megszomjazhatunk az élet igazi értéke, a holnapba vetett reménység után. Lehet, talán úgy is látszik, hogy ennek bizonyságától egyelőre megfoszt az élet, vagy el sem érünk a forráshoz, mert nem lesz ahhoz elegendő erőnk. Ebben azonban tudnunk kell, hogy egyedül Isten gátolhat meg. Még akkor is, ha időközben emberi gáncsok között kell botorkálnunk, ami miatt úgy látszik, hogy ellehetetlenül az előrehaladás. Vissza hát a forráshoz, a Bibliához: „Ez a könyv a könyvek könyve,/Szegény ember drága gyöngye, /Égi harmat lankadtaknak,/ Világosság földi vaknak. / Bölcsességnek arany útja:/ Boldog, aki rátalál! / Szomjas lelkek forráskútja,/ Hol pohárral Krisztus áll! /Gárdonyi Géza/. Ámen. Debrecen. 2010. november 28.