– Október 23-i beszéd –
„Szíved ne hajoljon az útjaik felé, és ne tévelyedj az ösvényeikre!” Péld 7,25. (Lásd még: 22-27 versek!)
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Azt hittem, megértem arra, hogy ne befolyásoljon, ne neveljen, ne változtasson meg politikai háttér, nemzeti ünnep, sem valamilyen más alkalom. Már azt is kijelentettem, hogy nem képes meggyőzni engem senki az emberek közül új idők, új nemzeti érzéseiről. Ez részben így is van, s mint olyan ezt a mai beszédet sem azért írtam, hogy kifejezzem megváltozott, nemzetieskedő érzéseimet, hanem, hogy hozzácsatoljam magam Október 23-ának szellemiségéhez, mely mindannyiunkat hozzáköt 1956-hoz. Sokféle megközelítésről olvashatunk a médiában, a rendelkezésünkre álló tájékoztatásokban. Talán értelmezésem gazdagabbá teszi azok ünneplését, akik eljöttünk Isten házába, arra számítva, hogy ünnepi gondolatokkal telítve távozhatunk istentiszteletünket bezáróan.
Azt hallottam valahol, hogy 2006-ban a hét versévé vált Reményik Sándor ismert költeménye: „Erdély magyarjaihoz”. Talán nem is volt egyetlen, Október 23-i ünneplés sem szabadnak nevezhető társadalmunkban, amikor ne került volna sor arra, hogy elszavalják. Sőt, hozzáteszem, még akkor is sokan rebesgették ajkaik közt jól ismert mondatait, amikor mindenkit figyeltek, hogy mikor követi el a legapróbb hibát, mellyel államellenes tettnek minősíthetik kiejtett szavát, s így a politikai elítéltek sorsára juttathatják. Nem szokásom hosszadalmas költemények, vagy prózai írások felolvasása, de ebben az egy esetben engedjétek meg, hogy egész terjedelmében ismertessem a jelzett költeményt.
1.
/Hadd jöjjön hát, aminek jönnie kell/ /Idők lavináját elernyedt karok/ /Ha többé fel nem tartják!/ /De mi simuljunk össze magyarok!/ /Kiáltó szó ha nem lehettünk már:/ /Egy titkos társaság legyünk!/ /Kivándorolni elbujdosni? Nem!/ /Mi innen nem megyünk!/ /
/Nagy szalmatüzek lángjából marad/ /Szívünkben egy marék izzó parázs/ /Égő világoknál ezerszer izzóbb/ /És izzóbb nála nem lesz semmi más./ /Egymás szíve falán, végzetünk éjén/ /Egy néma jelszót kopogtatunk./ /Mint a jeladást a katakombák mélyén:/ /„Magyarok maradunk!”/
3.
/Idők mélyén vajúdhat sok halál,/ /Sok minden meglehet,/ /De oly koporsót nem gyárt asztalos,/ /Mely minket eltemet./ /Magyar bárdok ajkán csak újra hajt /Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk/ /S romolhatatlan erőnk árja zeng:/ /„Örök az élet bennünk!” /
/Virrasztottunk mi tetszhalottat már/ /A lefojtott szó erősebb a jajnál/ /Nyílt szónál több az allegória/ /S a vértezett szív a vértezett karnál/ /A lefeszített rugó izmai/ /Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan,/ /Nagyobb erőt szül nagyobb elnyomás,/ /Míg döngve visszapattan./
/Virrasztottunk mi tetszhalottat már./ /Álltunk sok vihart nekünk ez sem új./ /Ha kiszaggattak új gyökeret vertünk,/ /Mi tudjuk mit jelent: balszél, ha fúj./ /Nem tagadom, jöhet még zord idő,/ /Sok mindent nem lehet majd merni,/ /Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz,/ /Csak szívünk fog verni./ /De magyarul fog verni!/ /1918 októbere /
Isten látja a lelkemet, s így ismeri gondolataimat, hogy nem kötekedem azokkal, akik elmentek, úton vannak, készülődnek, vagy el fognak menni ezek után. A Példabeszédek írója, de az elmúlt időszak élményei okozták bennem azt a döbbenetet, hogy én nem maradtam és most már másokat is nehezen bírhatok maradásra. A szentleckét kiszakítottam ez alkalommal megfelelő környezetéből, de csakis azzal együtt tárgyalhatom, s ne fájjon senkinek, hogy használom majd az abban szereplő, nem minden esetben kíméletes kifejezéseket.
Először személyes élményemről nyilatkozom. Tudjátok a legtöbben, hogy korosodó szüleim kitépték magukat a Székelyföld szorításából, s megfogadták hívó szavunkat. Azt mondtuk nekik, hogy csak abban az esetben segíthetünk rajtuk, ha közelségünkben vannak. Amennyiben szülőföld elhagyásnak, vagy éppen a mi útjaink felé történő hajlásnak lenne a jele idejövetelüknek, akkor ebben az esetben rossz döntésnek bizonyulna lépésük. Mivel azonban ők megérezhettek egy idős kori biztonságot, mi pedig gyakorolhatjuk rajtuk az állandó gondoskodást, így mindig megáll esetünkben, a bibliai értelemben vett szófogadás. Mi történik abban az esetben, ha a székelyföldi, akár más helyen született magyar ajkúak örökös szándékkal lépik túl a határt? Szüleikkel kapcsolatosan pedig hasonlóan tesznek, mint ahogyan eljártunk mi is? Maguk után viszik
Kedves Testvéreim! Joggal feltehetitek a kérdést, hogy miben látom nemzeti ünnepünk bibliai üzenetét? Máris ideérkeztem, de most már csakugyan abban az összefüggésben, ahogyan látja a Példabeszédek írója. Tudom, hogy eredetileg egy csábító nőről szól benne a történet, de átvitt értelemben magunkra is használhatjuk a sorban következő figyelmeztetéseket. Vigyázzunk, hogy milyen csábításnak engedelmeskedünk, amikor azon töprengünk, hogy elmegyünk. Meddig tart az út, melyre rálépünk? Átvisz a határon, vagy megáll azelőtt?
Fontos kérdések ezek, annál is inkább, mert jól rálátott a Példabeszédek írója. A csábításnak, érvényesülési, vagy más reménynek köszönhetően úgy mennek el az emberek, hogy vissza sem néznek. Úgy mennek a rossz úton, mint, ahogy az ökör megy a vágóhídra. Sőt, talán még akkor sem veszik észre teljes mértékben rossz döntésüket, amikor hurokba szorultak, mint a szarvas, vagy éppen hálóba kerültek, mint a madár.
Elmennek véreink. De nem csak az fáj nekünk, amikor róluk beszélünk, hogy itt hagytak, talán örökre! Nem csak az keserít, hogy soha többé nem számíthatunk rájuk, mint, amikor még itt voltak mellettünk, hanem ennél sokkal több miatt kesergünk. Tudjuk róluk, hallunk néhány bátor megjegyzést arról, hogy minden elviselhető volt addig, míg egy szó, egy nem várt, de magában igen sértő kifejezés át nem szúrta szívüket, mint egy nyíl. Többen, inkább ez utóbbit szívesebben fogadnák, mert tudják, hogy egy ilyen sértés halállal, végső megkönnyebbüléssel jár. De, amikor románnak nevezik a magyarosan csengő nevű erdélyi székelyt, amikor tudomásul kell venniük, hogy nem kellenek, némelyeknek az anyaországban sem, ez mindennél fájdalmasabb. És itt vannak azok a százezrek, akik mai nap is külföldön, vagy valahol a nagyvilágban próbálnak szerencsét, ahol sajnos még rosszabb a nemzeti besorolásuk, mint az erdélyi magyarságnak. Akik maradtunk, hála Istennek, nem léptünk a tévedés útjára, s így nem is vezet út kifelé. Nekik viszont úgy néz ki, hogy sok tekintetben nincs út visszafelé. De vajon miért?
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Azt olvastam még az összefüggő szövegben, hogy életével játszik, aki téves, csábításnak engedő útra tér. Ez igaz! Sőt, az is, hogy mi is életünkkel játszunk, amennyiben itthon maradunk. De vajon hová mehetnénk ennél jobb helyre? Itt maradtak őseink, amikor sokkal zordabb idők szelei fújtak. Itt maradtak akkor is, amikor elvették szabadságukat, behajtották családjuk kenyerét, beterelték a családfőt valamelyik politikai foglyokkal teli börtönbe, akár életfogytig tartó megfélemlítésbe sodorták. Itt voltak és maradtak akkor is, amikor sorozatosan rettegve hajtották le fejüket, mert soha nem tudhatták, hogy mikor áll meg a kapu előtt a sorsokat eldöntő, fekete autó. Itt maradtak azok a feleségek, akik akár még el kellett váljanak, pap, vagy értelmiségi, bebörtönzött férjüktől, hogy munkát kapjanak, hogy nevelhessék apa nélkül maradt gyermekeiket.
Akik maradtak, mert itthon érezték magukat, s csakis idehaza érezték itthon jól magukat, kitartásuk miatt, akár, mert úgy alakították adott korok kiszolgáló pribékjei az életüket, sajnos sokan elpusztultak. Aki hasonló útra téved élete során, akinek soha nem számít az embertárs sorsa, élete, vagy azoké, akikért felelősséget vállaltak, azok össze kell húzzák ma magukat, hiszen e mai ünnep nem róluk, hanem ellenük szól.
Még egyszer kimondom, hogy nem bántom boldogulásukat kereső véreimet, még kevésbé azokat, akiket már sok bántás ért odakint, de ki kell jelentenem, hogy elmenetelükkel bizonyos tekintetben saját életükkel, s a miénkkel is játszanak. Itt hagynak bennünket, egyre kevesebben, akik egyszer nem leszünk képesek elhordozni egykori, komoly székely-magyar közösséggel járó gondjainkat. Mondjátok helyettem is Testvéreim, hogy az általunk járt utak nem visznek a pusztulásba! Mondjátok ki hangosan, hogy lesznek még ünnepléseink akkor is, amikor nem leng majd Erdély földjén székely-magyar zászló, nem lesznek ünnepi beszédek, sem még a lelkesedő emberek sem fognak érteni a nyelvünkön.
Mondjátok velem együtt, 1956. Október 23-ra emlékezve, hogy a mi szívünk még nem csábult a tévelygés útjára. Helyén a szívünk és ezért mi még maradunk! Ámen.
Pap Gy. László 