Bibliai olvasmány: 1Sám 1,10-18
A száj
– általános beszéd –
„A nyelvvel áldjuk az Urat, a mi Atyánkat, de vele átkozzuk is az embert, bár Isten képmására alkotott teremtmény. Ugyanabból a szájból ered az áldás és az átok.” Jakab 3, 9.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A száj egy isteni ajándék, mely sokoldalú szerepet tölt be életünkben. Biológiai és pszichológiai tevékenységének köszönhetően gyakran felülmúlja más testrészünk többre értékelt tevékenységét. Mai beszédemben központi helyet foglal el a száj, de gondolatvilágomat már a kezdet kezdetén egy jól ismert közmondással szeretném körülírni: „Ne szólj szám, és nem fáj fejem”. Ezt nem úgy hangoztatom, mintha nem lenne életem egyik meghatározó szabálya, hanem úgy, mint amelyhez szabom érzéseimet. Bevallom, hogy ismerem a szó határozott súlyát, a közmondás betartásának előnyeit, de ennek ellenére mégis gyakran az ellenkezője szerint cselekszem. Gondolom, hogy ilyen vallomást nem csak nekem kellene tennem.
Bennem szétágazott Jakab apostol kijelentése, miszerint olyan szánk van, mely egyszer áldást, máskor pedig átkot szór. Az apostol nem vonja kérdőre az Istenben bízó emberek viszonyulását, amikor kijelenti, hogy nyelvünkkel áldjuk Istent, viszont ugyanakkor átkozzuk is vele az embert. Miért is ne mernénk bevallani, hogy nem csak az embert, hanem gyakran Istent átkozó szavak is hatalmukba ejtenek.
E beszéd szelídítő eszmefuttatás azok számára, akik jelen vagyunk. Szép hasonlatot említ az apostol szentleckénk megelőző verseiben: Az összes vadállat, madár, csúszó-mászó állat megszelídíthető, és az ember maga köré is gyűjti őket, – de képtelen megszelídíteni, megfékezni a száját, és emiatt tele van „nyughatatlanul gonosz” és „halálos méreggel” (7-8. vk).
1). Lépjünk vissza ahhoz a tevékenységhez, melyet első sorban betölt a szánk: táplálja testünket. A száj az, mely megkóstolja az ételt (Jób 12, 11.), majd a táplálék a szájon keresztül a gyomorba jut (Mt 15, 11.). Tulajdonképpen ez a tevékenység itt véget is érhetne, hiszen nem a szánk, hanem a gyomrunk kedvéért eszünk. Mégis van folytatás!
Pál apostol említi, hogy semmi tisztátalan nem ment a szájába (ApCsel 11, 8.), s ez a kijelentés önkéntelenül is felvet bennünk egy kérdést: Mi a tiszta, avagy tisztátalan az ennivalók közül? A vélemények ebben a vonatkozásban is megoszlanak. Nemcsak a vegetáriánus és húsevő emberek bizonyos csoportjaira gondolhatunk, hanem pl., a húsevők csoportján belül is ütközhetnek a vélemények.
Nem tudok döntő érveket felsorakoztatni egyik csoport mellett, vagy ellen, és ezért közlöm meglátásomat. Pál apostolra hivatkozom, aki hangsúlyozta, hogy nem kell tiszta és tisztátalan dolog között különbséget tenni (Róm 14, 1.). Ez igaz is, amennyiben arra gondolunk, hogy az ember csakis magának eszik (Zak 7, 5.). Vagy az eledelek a hasnak vannak rendelve (1 Kor 6, 13.). Harmadsorban pedig, hogy az eledel Isten előtt senkit nem tesz kedvesé (1 Kor 8, 8.) Végül pedig elmondom, hogy úgy együnk, olyan táplálékot juttassunk a szánkba, mellyel sem magunkat, sem másokat meg nem botránkoztatunk.
2). A szánk második nagy szerepét a csókolásban fedeztem fel. Gyönyörű gondolatot ébresztett bennem Jób könyvének egyik verse: „szájammal megcsókoltam a kezemet” (31, 27.). Mielőtt bármit is mondanánk, gondoljunk csak bele Jób szenvedés érzésvilágába! Félt Isten csapásaitól és úgy érezte, hogy az Ő nagysága előtt porba tiport, magatehetetlen az ember. Minden élettevékenységében felfedezte a nagyszerűséget: örülni tudott annak, hogy nagy a gazdagsága s mindezt kezeivel szerezte. Látta Isten nagyságát, amikor hunyorgó szemével a Napot nézte, vagy a Holdat követte, mikor méltósággal haladt át az égbolton. Így csábult el a szíve és emiatt megcsókolta saját kezét. Ez a csók tulajdonképpen – bármilyen furcsán hangzik is -, Istent dicsérte, aki megsegítette őt, kezének erőt adott. Megcsókolta saját kezét a miatt is, hogy ne szólhasson azok ellen, akik az ő és Isten ellenségei voltak.
A száj csókja tehát érzelem-forrás, mert akkor beszél a csók, amikor elcsattan. Bővítsük ki a kört! Megcsókolhatjuk szüleink, édesanyánk, édesapánk kezét; megcsókolhatjuk kedvesünk száját. „Csókoljam meg a szívedet” – hallom mai is sokszor egyik idős, ma már meghalt rokonom szavát. Ma értem igazán, hogy miként tudunk a szívre, érzésre, tekintetre csókot adni. Csak tudnánk mindig!
3). A szánk, beszédünk forrása. A szánk lehet olyan, mint a pergelő tűz (Jel 11, 5.), vagy hallgatag, mint mikor szájon verik az embert (ApCsel 23, 2.), azért, hogy hallgasson. A száj gondolataink beszéd általi közlésének eszköze. Szánkkal dicsőíthetjük Istent (Róma 15, 6.), és ugyanakkor drága eszköznek bizonyul az ékes szólás tudománya is (Péld 20, 15.). Itt azonban van egy fontos dolog: „Dicsérjen meg téged a kívül való ember és ne a te szád” – olvassuk a Példabeszédek könyvében (27, 2.).
Ha szól a szánk, a szív teljességéből kell szólnia (Mt 12, 34.), csak azt önthet ki magából, amivel tele van a szív! Kitátjuk tehát a szánkat, vagyis szólásra nyitjuk. Sokféle megfogalmazás, különböző hangsúlyok kíséretében tudomására hozzuk környezetünknek, hogy milyen is a bentről kifele törő szándék: csúfos, vagy egyszerűen csak beszéd. A beszéd is változatos lehet: csörgedező, vagy hömpölygő. Ringató, vagy mindent elárasztó. Ezen komolyan el kell gondolkodni.
Mi történik, ha befogjuk a szánkat és engedelmeskedünk a hallgatásnak? Parancsot kaptunk arra a Bibliában, hogy minden gonosz tartóztassa meg az ő száját (107. Zsolt 42.), de vajon csak a gonoszokra vonatkozik ez a parancsolat? Úgy gondolom, hogy mindnyájunknak számtalan okunk van, és még lehet ezután is a bölcs hallgatásra, miáltal nemcsak okosabbakká válunk, hanem főként nem okozunk fájdalmat másoknak és magunknak.
A fentiek után elmondom, hogy visszaélünk szánk tehetségével és azzal az ajándékkal, áldással, melyet Istentől kaptunk. Tapasztaljuk, hogy sok embernek átokkal van tele a szája (10. Zsolt 7.), de közülünk sok emberben megtestesült a hízelgés is (Péld 11, 9.). Ne szóljunk azokról, akiknél már kétszínűségbe ment át az emberinek alig nevezhető viszonyulás. Békességesen szólnak szájukkal, szívükben pedig „lest hánynak” – mondja Jeremiás próféta (9, 8.). Nyugodtan levonhatjuk ezek után a következtetést: Egy szánk van, mely áldás és gonosz származásának a helye.
Végül pedig pap létemre elárulhatom az aranyhalnak tartogatott, mesebeli három kívánságomat: Sokszor vágyom arra, hogy egy másnak a szája legyen az enyém. Mondjuk, pl. mint amiképpen Áron volt Mózes szája (2 Mózes 4, 16.), vagy úgy, mint amikor valakinek a szívében és a szájában egyformán értékelődik a gondolat és a szó. Jó lenne végül, ha Isten szájával szólhatnék, akinek szájából tudomány és értelem származik (Péld 2, 6). De ha nem lehet, akkor jó lenne, ha az én szám is úgy szólhatna mindig, mint a Jézusé, akinek hallgatósága álmélkodott szája kedves beszédén (Lk 4, 22.).
Még egyetlen visszapillantásig összegezem azokat a gondolatokat, melyekkel ebben a beszédemben foglalkoztam. A szánk egy isteni ajándék, mely sokoldalú szerepet tölt be összetett életünkben. Táplálja testünket, kitágítja lelki életünk látóhatárát. Csókot lehel az arcra, kézre, szívre, miáltal némaságával jelzi fontos szerepét. Tűznek és csendnek szava lapul a szánkban, mely csúfol, csörgedez, hömpölyög, ringat, vagy minden eláraszt. És lehet csendes is a szánk. Nyugodt, halk szavú, mely megöleli kedves beszédével azt, akihez szól. És te Testvérem? Miként szeretnél szólni hozzánk? Ámen.
Pap Gy. László 