– adventi beszéd – 4.
A szívem égett bensőmben, lelkemen végigcsapott a láng; akkor megoldódott a nyelvem:. Zsolt 39,4
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
A negyedik adventi vasárnaphoz érkeztünk. Mondtam én már az elején, hogy gyorsan elszáll ez a várakozási időszak. Lesznek, akiknek elhozza örömét a várt reménység, másoknak megtelik szívük szeretettel, de bizony ebben az esztendőben is lesznek, s nem kevesen, akik tele marokkal, és ráadásul üres szívvel töltik el a karácsonyt. Bizony olyanok is lesznek, akiknél még mindig komoly hangsúlyt kap a szegénység, nincstelenség. Nemcsak lelkészként, hanem hívő emberként remélem, hogy nem lesz egyetlen keresztény ember sem ezen a földön, akinek lelkét ne érintené meg valamilyen módon a karácsonyi öröm és békesség.
A szívem égett bensőmben – halljuk a zsoltárostól. Nem szomorítlak, hanem inkább vidámmá teszlek az örömüzenet szavaival. Tagadhatatlan viszont, hogy sokféle gondolat átcikázott a zsoltáríró eszén, miközben kesergett az ember életének rövidsége miatt. Aztán eszembe jutottak a költő sorai:
/…/ /A szomorú fogadó estén/ /Ezer vendég mond: Itt vagyok/ /Apró lángok bús fényitől csak/ /Sötétebb lesz az éjszaka,/ /Minden kihalt, a szép emlékek/ /Kelnek csupán életre ma./ (Cholnoki László: Halottak estéjén)
Csakugyan, annyi mindenért éghet a szívünk. Első sorban emberekért, akiket szerettünk, vagy kevésbé, de egyformán elvesztettünk. Égve fájhat a szívünk minden elmulasztott alkalomért, melyben valamilyen jót tehettünk volna azokkal, akik szerettek minket, akik valaha, valamilyen körülményben elvárták tőlünk, hogy kedvesek legyünk hozzuk. Éghet a szívünk azokért az évekért, melyek nyomtalanul tűntek el életünkből, bár abban is voltak adventek, melyeket mindig karácsony követett. Éghet a szívünk azokért a meggyújtott gyertyákért, melyek nemcsak a költő szerint, hanem szerény véleményünk alapján is, nem hoztak egy gyertyányi lángot életünkbe, vagy még kevésbé másokéba.
Igen, Testvéreim! Jól gondoljátok, hogy a megbánás területére vezet minket a zsoltáríró. Itt is elmondom, hogy nem szokásunk nekünk, unitáriusoknak a nyilvános megbánás gyakorlása, de nem ámíthatjuk környezetünket, sem magunkat, azzal, hogy ez nem is szükséges. Itt állunk az ünnep tövében, a betlehemből származó láng pislákol szemünk előtt, figyelmünket Jézus születése felé fordítjuk, lassan ránk borul az ünnep, s alig van közöttünk valaki, aki ilyenkor ne gondolna arra, hogy miként tehetné jóvá régi, mára megbánt tévedéseit. Tegyük meg a merész lépést. Ne féljünk attól, hogy ezért újabb megaláztatás ér. Ne engedjük tovább égni szívünket a gyötrő gond miatt. S ha már gondolunk szívünk égő állapotára, akkor ne feledjük, hogy szeretteink, embertársaink szíve is éppen úgy ég a vágy, a találkozás, a békesség, a szeretet után. Gondoljuk meg, hogy érdemes-e tovább gyötörnünk szívünket, talán mások szívét, vagy inkább kihasználjuk a megmaradt időt, s hamarabb letesszük fájdalmunkat, mint hálánkat Isten színe előtt.
Lelkemen végig csapott a láng – hangsúlyozza a zsoltáríró, s nyomban az jut eszembe, az a rendkívüli érzés borongott ismét át rajtam, mint, amikor legelőször megégetett a láng. Nem tudom pontosan mikor történt, de lehet, hogy az első gyertyagyújtáskor, vagy más alkalommal. Mindenki számára emlékezetes marad sokáig, ha felnőtt korában érinti kellemetlenül a láng. De más, amikor a kezünk, vagy valamelyik végtagunk ég meg, és más, amikor a lelkünkön söpör végig. Talán nincs is különbség a szív égése és a lélek lángolása között. Mintha mindkettő ugyanazt sejtetné. A nagy festő is valami hasonlóra utal. „Nézz a lángba s szemléld szépségét. Pillanatra hunyd be szemed, s újból nézz bele: az, amit belőle látsz, az előbb még nem volt meg, ami meg volt, nincs már többé” – mondta Leonardo da Vinci. Vagy talán nem is az elfogyó életet mintázza, hanem inkább az elfogyó lángra hívja fel a figyelmünket.
Amikor elmúlnak az adventi vasárnapok, s véget ér a gyertyagyújtogatás itt a templomban, és otthon is, talán soha nem gondoltunk arra, hogy miért is maradtak ilyen értelmetlenül aránytalanul a koszorún elhelyezett gyertyák. Soha nem fájt nekünk, hogy kioltsuk a lángot, pedig minden alkalommal segített volna nekünk, hogy végig csapjon lelkünkön valami különös érzés. S ha csakugyan átcikázik egy furcsa megérzés, miért olyan különös, miért vált mindig szomorú hangulatra? Miért burkolózik bele az ünnep múlásának szürke ködébe? Miért nem marad meg gyermekiesen boldognak, sugárzónak, s továbbra is egyre csak várakozónak? Engem arra biztat a zsoltáríró fenti megjegyzése, hogy hagyjam csonkig égni az adventi gyertyákat. Ne féltsem a lángot, még akkor sem, ha előcsalja a szép emlékek közül a kellemetleneket, ha könnyet csal szemembe, nem szemet bántó fénye miatt, hanem amúgy is égő lelkem figyelmeztetése miatt.
Megoldódott a nyelvem – zárja mai figyelmeztetését a zsoltáríró. Kétféleképpen értelmezhetem a megjegyzést. Az egyik, hogy merésszé vált a nyelvem, s elmondom, kimondom, amit gondolok erről az egész világról. Bátran elmondom, hogy miként vélekedem a kereskedelemmé vált adventről, s miként jelenik meg sok otthonban az ajándékokba fullasztott ünnep. Elmondom azt is, hogy milyen az én adventem – gonddal, és milyen azoké, akik sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint én. Elmondom mindezeket, s aztán hamarosan ráébredek, hogy ez aligha érdekel valakit. Akivel találkozom ugyanis, őt az ő baja, s nem az enyém, vagy a másoké érdekli. Ő azon töri magát, hogy gazdaggá tegye az ünnepi asztalát, s csinosabbá a karácsonyfát, és annak környékét. Meg kell értenem ezt a hozzáállást, hiszen nincs is mi mást tennem. Ézsaiás próféta egyik gyönyörű gondolata jut eszembe: „Ha tengereken kelsz át, veled leszek; és ha folyókon, nem borítanak el, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg.” (Ézs 43,2.). Nem telik el hét, hogy valaki ne kérne meg arra, hogy imádkozzam érte, vagy szeretteiért. Mindannyiszor vállalom, s lehetőség szerint a legelső alkalommal teljesítem ezeket a kéréseket.
Most is megnyitom ajkam, hiszen ezt tette velem a mai láng. Hangosan, fületek hallatára dicsérem, magasztalom Istent, amiért ennyire kedves, gondviselő volt most is velünk. Megóvott, megvédett minket, s mellénk áll vigaszával, hogy merészen nézzünk a lángba. A láng fényt jelent. Fényt az éjszakában, életünk sötét oldalán. Világosságot jelent a holnapból, mely állandóan árad felénk, csak észre kell vennünk. Jobban tudja Isten, mint mi, hogy mennyi gond, törődés, bánat, szomorúság között telnek napjaink. Azért áll mellettünk, hogy időről-időre megmutassa szeretetének jeleit. Azért biztat, hogy lángot gyújtsunk, hogy megnyíljon szemünk, holnapba néző reménységünk.
Kedves Testvéreim! Tudom, hogy sokszor égett szívetek bensőtökben. Nemcsak mulasztásaitok miatt, hanem azokért, akiket forró szeretettel vettetek és vesztek körül. Hallgassatok mindig égő szívetekre, s ne engedjetek elszaladni egyetlen pillanatot sem életetekből. A lélek az, mellyel egy kicsit hasonlítunk Istenre. Soha ne engedjük kialudni a lángot! Nem erről beszélek, mely pislákol az adventi koszorún, hanem ami bármikor végigcsap a lelkünkön, s újra felébreszti a régóta dédelgetett reményeket. Végül pedig soha ne feledjük, hogy szívünk szerint szóljon a szánk. Mondjuk el bátran egymásnak, hogy nem elegendő az ünnepi szeretet. Nekünk mindenkor szükségünk van rá. Mondjuk el Istennek, hogy hálásak vagyunk a felénk árasztott gondviseléséért. Ámen.
Gondviselő Istenünk, megtartó, szerető édes Atyánk!
Örömmel vesszük ajkunkra neved esztendőnk negyedik adventi vasárnapján. Kitisztult mondatokba szökkennek jövőre néző gondolataink, s tiszta, őszinte kérésekké érlelődnek. Igaz, elhangzottak már családi fészkünkben a tagokra vonatkozó kérések, de itt, nagyobb családunk ölelésében is szükségünk van arra, hogy elmondjuk hálánkat, bevalljuk reménységgel bélelt álmainkat.
Azt szeretnénk, Atyánk, ha csakugyan boldog ünnep elé nézhetnénk, mint, amilyenekkel eddig szembesültünk. Ilyenkor felerősödik élni akarásunk, feledésbe merülnek pillanatnyi megpróbáltatásaink, s vigasztalást nyer megszomorodott lelkünk.
Apró gyermekeink arról álmodnak, hogy megkapják a várva-várt ajándékot, valóra válónak hiszi álmát a serdülő, boldognak látja gyermekét a felnőtt, s szárnyra indítottnak a nagyszülő unokáját. Mi is így várjuk sorban a beteljesüléseket, így fogjuk össze imádságra kezünket, s mondjuk el ismételten neked, hogy bízunk rendíthetetlenül Atyai gondviselésedben, reménykedünk abban, hogy meghallgatod kéréseinket, s elhozod számunkra a várt, boldog karácsonyt.
Így imádkoztunk magunkért, és most sem feledjük ki mondatainkból távol maradt szeretteinket. Szólunk azokért, akik velünk együtt imádkoznak, és kérünk, hallgasd meg könyörgő szavát a betegeknek, özvegyeknek, árváknak, s minden szükséget látó embernek. A názáreti Mester örökérvényű szavaival is kérünk téged, hallgass meg imánkban, most és mindörökké. Ámen.
Pap Gy. László 