Bibliai olvasmány: Filippi 1,18-30
A hit bizonysága
– általános beszéd—2012
„Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha viszont tovább kell élnem, az termékeny munkát jelent. Nem tudom hát mit válasszak. Kettő közt vívódom: Szeretnék megszabadulni, hogy Krisztussal legyek. Ez volna a legjobb. De hogy miattatok életben maradjak, az szükségesebb.” Fil 1, 21-24
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Mai mondanivalómat Eötvös József helytálló, témára illó gondolatával indítom: „A vas maga sem állhat ellen az időnek, s ilyen az ember. Ha munkára használják, elkopik, ha a földön hever, a rozsda emészti meg. Miután már veszni kell, jobb százszor elkopni, mint elrozsdásodni.”.
Pál apostol olyan természetességgel beszélt ügyéről, mintha az nem is e létből való eltávozását jelentette volna, és ugyanakkor mély bizonyosság érezhető vallomásszerű szavaiban. Nem saját ügyének biztos lefolyása öntögette bele a biztonság-érzetet, hanem Isten iránt való elkötelezettsége csendesen letisztult vizeiben evezett, olyan nagy meggyőződéssel, mint, aki a parttól csak egy karnyújtásnyira van. Érezhető a szent leckéből az apostol higgadt megfontolása, melynek köszönhetően sem az élet, sem a halál nagy kérdései fölött nem mélázott el többé, hiszen élete, akár halála Isten kezébe van lehelyezve. Ennek eredményeként született benne az a megfogalmazás, – amit a filippibelieknek meg is irt, hogy az embernek két lehetősége van:
– 1. elfogadni Isten akaratát és azonosulni vele,
– 2. minden nehéz pillanatban kérni kell Isten áldó erejének segítségét.
Téves lenne elhamarkodott megjegyzéseket tennem arra vonatkozóan, hogy Pál apostolnak könnyű volt az elhangzottak szerint nyilatkoznia, mert nemcsak fordulatokkal, hanem eredményekkel teljes életet is tudott maga mögött. Ennek Pál apostol s tudatában volt, hiszen egy pillanatig sem titkolta, hogy ő is testben és lélekben él, s mint testi ember ő is tiltakozott a szenvedés és a halál ellen. Mint másnak, úgy neki is szüksége volt az isteni segítségre akkor, mikor az élet nehézségei eluralkodtak rajta s ezekben a helyzetekben csak egyetlen megoldást mondott sikeresnek: az imádságot. Ebben a lehetőségben találta meg ő is az újabb erőgyűjtést a földi küzdelem tovább folytatásához. Erre az imádkozási alkalmakra hangsúlyozottan szüksége volt, mert a szenvedés óráiban csak így állhatott készen arra, hogy teljes mértékben, türelemmel elviselje az őt ért támadásokat és mindent, ami vele történt egyházépítő munkája során. Nem csak a szükség pillanataiban kellett rimánkodnia Istenhez, – hiszen a korábbi imádságos alkalmakkor megtette azt -, hanem ekkor még szinte szólnia sem kellett, mert a Szentlélek segítette a feleletek megadásában.
Pál apostol nagyra értékelte saját testét és éppen ezért nem tekintette azt a lélek porhüvelyének, hanem olyannak, mely helyet adott az isteninek, hogy az így benne legyen naggyá. Kihangsúlyozta mintegy unitárius álláspontunkat, hogy Isten a maga lelkéből egy parányit belelehelt az emberbe, hogy azzal megközelíthesse a teremtmény az isteni magaslatot, s élete során arra törekedjen, hogy tudatában, jellemében, cselekedeteiben méltó legyen Isten lelkének elhordozására. Az apostol ennek következtében beismerte, hogy életünk a testhez van kötve, s ennél fogva nagy szükségünk van rá. Nem hiába vívódott tehát, hogy melyiket válassza a két lehetőség közül: azt-e, ami neki és talán másnak is jobb, vagy azt, ami szükségesebb? Meggyőződéssel üzente az apostol, hogy számára az lenne mégis a jobb, ha elköltözne a földi térről, viszont bevallotta azt az érzelmét is, hogy a gyülekezetben is szükség van rá. Nem azért akar elmenni, mert csalódott az emberekben, vagy az életvitelükben, hanem azért, mert időszerűvé vált feltenni a kérdést és meg is válaszolni azt. Arra figyelmeztette a filippibelieket, hogy most választás előtt állnak: Igazság szerint az embernek választási lehetőségei vannak, de kérdés, hogy azt kell-e nézni, ami jobb, vagy azt, ami megköveteli a szükséges leghatékonyabb megoldást. A megérthetőség kedvéért egy képet használt az apostol, melyben a testiséget az aratáshoz hasonlítja, s mikor azt jelölte meg, hogy számára az életben való lét az aratást jelenti, akkor félrevezető lehet, amennyiben valaki azt érti, hogy számára már nincs többé szántás, vetés. Itt pontosan arról van szó, hogy a gyümölcsöket kell betakarítani.
A helyzet nagyon feszültté vált, s talán éppen ezért igyekezett végre teljes mértékben feloldani azzal, amikor a döntést Istenre bízta. Már döntésekor is előfordult a kettősség, s hasonlóképpen Isten is a szerint dönt. Abban volt emberi nagysága az apostolnak, hogy ezt a határozatot nem ő hajtotta végre, hanem átadta Isten hatáskörébe. Meggyőződéssel vallotta, hogy Isten a szükségesebb mellett fog dönteni, s akármilyen kimenetele is legyen Isten végzésének, mindenki megnyugtatására mondta, hogy sem ő, sem más nem fog Isten döntései miatt megszégyenülni. Azok, akik Isten mellett szolgálnak, azoknak még akkor sem kell lecsüggedt fejjel járniuk, amikor a világ embereinek megítélése szerint elbuktak. Adott isteni döntés után bekövetkezhető szégyenkezés ebben az esetben nem azt jelenti, hogy a „pert és az életet” elveszítette a „harcos”, hanem azt, hogy hűséges maradt Isten mellett.
Pál apostol gondolatmenetével eddig szinte mindenki egyetért. A nehézségek akkor támadnak, amikor magunkra értelmezzük figyelmeztetéseit. Bevallhatjuk, hogy mi is mindannyian testiek vagyunk, testünknek élünk, és hangosan tiltakozunk a szenvedések ellen. Megpróbálnak a testi betegségek, ránk szállnak a lelki gyötrelmek is, sokan kiabálnak fájdalmukban, mások pedig csendes fohászkodásba kezdenek. A tiltakozások komoly megnyilvánulási formáival találkozunk a mindennapi életben, hiszen csak egy rövid látogatást kell tennünk a korházban, hogy közelebbről megtapasztaljuk a betegséget, vagy éppen a temetőben kell járnunk egy vasárnap délután ahhoz, hogy a halállal ismételten szembenézhessünk. Sarkalatosan mondogatjuk önmagunknak a Prédikátor Könyvének írójával, hogy: „azért egyed örömmel a te kenyeredet és igyad jó szívvel a te borodat.” (Préd 9, 9.)
Hozzáláncolódtunk az élethez, s nem hiába erősek kötődéseink. A legtöbben azért vállalkoztunk lelkünk mélyén a társas életre, hogy megteremjük gyermekeinket, s nekik a földi élet örömeit adjuk át. Életünk nehézségeiben ritkán panaszolnak a szülők gyermekeik előtt, hogy az által is mintegy álcázzák mindazt, ami kellemetlen a testiekben: a szenvedés és a halál. Minden érthető tehát, ha ragaszkodunk a földiekhez, elért sikereinkhez, betakarított gyümölcseinkhez. Éppen az apostol figyelmeztetése az, hogy szembenézzünk lelki nagyságunkkal is, s a kérdést azért tette fel, hogy tovább ne halogassuk a választ: Te mit választanál?!
Két embert állít Isten is döntés elé: az egyik egészséges, a másik pedig szenvedő beteg. Sem az idő, sem a kor nem alkalmas arra, hogy egy ember egészségesen a halálra gondoljon. Tudjuk azonban, hogy egyszer földi sátorházunk elbomol. Felteszi a választás elé állított ember a kérdést: Mi jobb nekem és mi hasznos? Jobb lenne bizonyára szántani, vetni és aratni, más szóval folytatni azt a munkát, amivel megbízta az élet. Ne feledjük azonban az egészséges lelkület kihangsúlyozott szerepét, melyről így vall a gondolkodó: „Egészséges egyén soha nem lesz olyasvalakiből, aki nem vállalja az elfojtott érzéseinek megélését, és az ezekből fakadó változtatásokat. Átélni és kimondani. Elfogadni és változtatni. Soha senki nem lesz kiegyensúlyozott és boldog, ha ezt nem képes megtenni. Csak vergődni fog a félelmei csapdájában, haláláig.” (Csernus Imre).
A beteg előtt is hasonló kérdés feszeng, mire ő: Jobb lenne elmenni, hogy magamnak enyhületet, másoknak pedig könnyebbséget szerezzek. Ne feledjük azonban itt is megemlíteni a betegség másik forrását. Az idézet segít ebben: „Figyeld meg az életet: látsz valahol szomorúságot? Láttál már valaha depressziós fát? Vagy láttál már valaha szorongó madarat? Vagy idegbeteg állatot? Ugye nem?Az élet egyáltalán nem ilyen. Csak az ember tévedt el valahol.” (Osho).
A válaszok végkicsengését hallja mindenki magában. Mit mondotok tehát?! Menni, vagy maradni? Az apostol teljes mértékben megadja az irányt: Ne töprengjünk azon, hogy mi lenne jobb nekünk, sőt ne is számoljunk vele. Egy biztos lehetőség van: mindenkor csendesen fohászkodni. Itt nem kell a lélekre támaszkodnunk a felelet megadásában, hiszen az élet nem vívódásokra nyitott kaput előttünk, és nem is arra, hogy latolgassuk annak lehetőségeit. A biztonság csak egy irányból jöhet: Isten kezéből. Ott vagyunk tehát éltünkben és halálunkban, örökös oltalomban. Ma azt mondjuk mindnyájan, hogy Isten kezébe tesszük le testi és lelki életünket, és Ő döntse el, hogy még meddig enged gyümölcsöt érlelő őszökben tavaszokról álmodoznunk, vagy elmenni lesz jobb nekünk. Emberi nagyságunk csak akkor válik felnőtté, ha ezt sikerül megvalósítanunk. Próbáljuk meg, s úgy tartsuk meg a felkínálkozó lehetőséget, hogy örökre sajátunk maradjon, és elmondhassa majd Isten rólunk, hogy hűségesek maradtunk hozzá mindörökre.
Végül egy Hamvas Béla idézettel összegezem holnapba néző meglátásomat: „Tégy, amit akarsz. De mindig tudni fogod, mitől féltél. Félni annyi, mint meghalni. Annyi, mint mulasztani. Annyi, mint soha. Soha többé. Értsd meg, soha, soha többé. Életed parancsa nem az, hogy kell. Mert nem kell semmi. Nincs kényszer. De tudd meg, hogy ezt itt soha nem tudod megtenni többé. Amit nem teszel meg itt, ma, most, azt nem fogod tudni soha. Amit félsz megtenni most, azt elvesztetted örökre.” Ámen.
Pap Gy. László 