Bibliai olvasmány: Lk 11,33-36
Énekek: 9/b, 59, 31, 275
JÉZUS
– adventi beszéd -3.
„A nép, mely sötétségben jár, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük.” Ézsaiás 9,2.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Advent harmadik vasárnapja van, s mára egy olyan témát választottam, mely arra a személyre fordítja figyelmünket, akinek karácsonykor ünnepeljük megszületését, Jézusra. Meggondolkoztathatott több, jelenlevő egyházközségi tagot is az alapgondolat, hiszen szinte magától adódik a kérdés: Miért választott a feltett cél érdekében ismét a lelkész egy ószövetségi szentleckét? A magyarázat nagyon egyszerű: csak azért, mert a kiemelt vers a megszületendő üdvözítőre, Jézusra vonatkozik. Akkor, elhangzása idején, még nem volt nyilvánvaló Jézus történeti személyisége, de a korábbi és mai kereszténység előszeretettel azonosítja e jóslattal Jézust.
Ajánlom, hogy az alapgondolat összefüggésében nézzünk most arra a fontos célra, ami Jézus megszületésével köszöntött a világba! Mindenekelőtt erkölcsi változás következett be. Ezen erkölcsi változások egy csoportjának boncolgatása képezi tulajdonképpen mai beszédem tárgyát.
A szentleckéből két tényező emelkedik ki: az első a világosság, a második a sötétség, illetve a halál kérdése. Szeretném azonban eloszlatni már a kezdeti aggodalmakat is, hiszen e beszéd végén nem a halálról szándékozom szólni, amelyet gyakran szembeállítunk az élettel, hanem arról a sötétségről, melyet azonosítani szoktunk a halállal, s melyet minden további nélkül el lehet oszlatni. Ennek rendjén tehát két fontos pillére született meg elmélkedésemnek:
1). A nép világosságot látott; és a
2). A halál fölött is világosság derült fel. Az is igaz, hogy nem beszélhetek egyformán a két dologról, már azért sem, mert témagazdagságuk sem azonos. Így azokat a gondolatokat helyeztem előtérbe, melyek szorosan összefonódnak az Ézsaiási meglátás első részével, azzal ugyanis, hogy a nép világosságot látott. A próféta arról a népről beszélt, amely sötétségben ült. A későbbiek során fogok tenni néhány bátor kijelentést is, melyek nem illenek bele sem Jézus, még kevésbé az Ézsaiás korában élt emberek szóhasználatába -, mert sokkal későbbi eredetűek, viszont alapfokon már akkor kipattant a csira és szárba szökkent a helyes meglátás.
1). Jézus születése változást eredményezett az erkölcsi világrendben. Ezt a következőkkel magyarázhatom: A vallásos lelkek a hír hallatán örömmel teltek meg: Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet (Lk 2, 10.) – hangzott az angyali szózat. Ez a biztatás a vallásos emberhez szólt. Ezért hangsúlyozom, örömmel teltek meg! Minden szükséget látó, Istenben bizakodó ember számára meggyulladt egy apró fénysugár. Változást láttak, tapasztaltak abban, hogy egy „megtartó” született Dávid városában, aki magával hozott valami új értékrendet. Egy tiszta Isten-imádást és egy mély reményt abban, hogy békessége lesz minden jóakaratú embernek (Lk 2, 14.). Ez a meglátás bontotta ki az új erkölcs szárnyait. Ez pedig sokkal másabb volt, mint az, amiről eddig hallottak. A szeretet parancsa pillanatok alatt átértelmeződött és új fordulatot vett: Szeressük Istent teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből, erőnkből, valamint felebarátunkat, mint saját magunkat. Ez jelentette a tiszta erkölcs megjelenését. A nép pedig csodálkozással állt, mert nehezen tudott dönteni a hagyomány és az új szabály között. Hallotta Jézust, amikor többek között azt mondta, hogy nem azért jött, hogy eltörölje a Törvényt, hanem, hogy inkább betöltse azt (Mt 5, 17.). Azt is hangsúlyozta, hogy hallottátok, amikor megmondták a régieknek (Mt 5, 21.). De sok más, ehhez hasonlót is szólt. A nép rájött az új erkölcs szabta lehetőség nyitjára.
Az előbbi meglátás nemcsak döngette, hanem ki is nyitotta, pl. a béke és az igazság, addig bezárt kapuit. Ha csupán néhány képre gondolunk, de Ézsaiás próféta meglátásával kezdjük a felsorolást, akkor észre fogjuk venni nyomban a változást. A béke kapuja akkor nyílt ki előttünk, amikor a szablyákból kapákat készítettek (Ézs 2, 4.), vagy, amikor együtt találjuk azokat, akik hit- és sorsközösséget vállaltak egymással (ApCsel 2, 44.). Pál apostol azonban pontosított, amikor kijelentette, hogy Jézus eljött és békességet hirdetett (Ef 2, 17.). Az igazság kapuja akkor tárult fel, amikor eljött Jézus, hogy bizonyságot tegyen az igazságról (Jn 18, 37.) Sajnos, az ellentéte is bizonyossá vált sokszor, mert sokakban visszahatást keltett az igazság utáni vágy. Jézus ezt nem is rejtette véka alá, s így hangsúlyozta: Azért jött e világra, hogy tüzet bocsásson, és mit is akar már Ő, hiszen a tűz meggerjedt! Tűzbe borult az emberiség igazságvágya, s a szomjának természetes velejárója volt a belső lelki tűz.
Ez a fajta igény azonban egy teljesen más és új korszak megérkezését eredményezte. Az emberiség, – bármilyen furcsán hangzik is -, a „felvilágosodás” korába érkezett el. A nép tehát, amely vastag sötétségben ült és botorkálva járt, végre fényre került. De nem a megszokott módon történt mindez. Nem a hajnalhasadáskor állt be a világosság, hanem akkor és úgy, amikor az illető ember észrevette önmagában a sötétséget. Ekkor kérdezett ránk is Jézus: Ha a benned levő világosság sötétség, akkor mekkora benned a sötétség? A ráeszmélés pillanatában felfedezhető, hogy lámpás nélküli, éjszakában botorkálókról van szó. Ezért adott Jézus a mindenkori Istenben bízó ember kezébe egy-egy fénynyalábot. Azért, hogy ne botorkáljon többé, hanem világítson magának. Fényénél maga és fénnyé válhasson, majd ezeket az apró fényeket adják össze, melynek következtében fényárban úszhat az egész világ. Így már nagyon könnyű volt rátalálni a helyes útra. Kinyitottuk szemünket és előttünk állt az Istenhez megnyílt út (Jn 14, 6.).
A vallásos szabadgondolkodás megfogalmazását Pál apostolnál találjuk meg, aki kijelentette, hogy a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is. Ez volt az első alkalom a vallásos ember életében, amikor Isten mélységeit kutatva, megtalálta gyermeki mivoltát. Addigi kiszolgáltatottságát a feledés ködébe küldte, s egy olyan viszony építgetéséhez fogott hozzá, mely örök időre megpecsételte Isten Atyaságát. Ebből a szabadgondolkodásból kovácsolt maradandó hitet a mi unitárius vallásunk és ez adja az adventi, várakozási időszak elsőrendű világosságát.
2). Hol van a te veszedelmed, oh halál? (Hózs 13, 14.) – kérdezi Hózseás próféta. Majd Pál apostol szinte meg is válaszolja ezt a kérdést: Jézus az, aki megszabadítja azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak (Zsid 2, 15.). Gondoljunk csak bele ebbe a kijelentésbe! Milyen sok ember kerül e gondolkodásmód befolyása alá! Vagy ő maga fél a haláltól, vagy másokat félt attól. Mindegy, tehát, hogy milyen irányú ez az aggodalom, a halálfélelemmel együtt élni, cselekvően hatni és dolgozni, nem lehet. Azt sem mondhatjuk, hogy „jöjjön, ami jön”. Nem, mert mi, Istenben bízó gyermekek vagyunk. Életünket tesszük le az ő kezébe. Így hát nem marad más hátra, mint elhessegetni a halál, a sötétség birodalmának gondolatait. Csak ekkor derülhet világosság a halál földje fölött.
Verőfénynek számít minden nap. Verőfény lehet az egész életünk. Így telhet be minden unitárius ember igazi örömmel annak rendjén, amikor Jézus születésnapjára várakozik. Magunk előtt láthatjuk az erkölcsi élet tiszta, gyönyörű megvalósításait, s azt, hogy miként varázsolta virágzóvá a béke, az igazság a mi életünket.
Éppen Isten igaz megismerése és az ő tisztelete követeli meg mások részéről az elismerést, ami arra utal, hogy Jézus eredeti szándéka volt megmutatni a világnak Isten gondviselő Atyaságát. A mi várakozásunk akkor lesz teljes, ha minden ember szabadon gondolkodhat, vélekedhet Isten nemes tetteiről.
Egy napra összpontosítunk, egy szerettünk születésnapjára. Sok-sok gyertya gyúl majd az ínség, a szeretet, az élet, a család, az ajándékozás napján. Ámen.
Imádkozzunk beteg testvéreinkért. Kiváltképpen Miklós Vári Katalin lelkész meggyógyulásáért!
Átadunk Neked mindent, ami nyomaszt és megfélemlít. Átadjuk Neked betegségünket. Nem akarunk többé arra gondolni, hogyan és miért kezdődött el valami. Elég, hogy Te tudod azt. Bizalommal akarunk a jövőbe tekinteni, mivel Te csak a mi javunkat akarod. Most összeszedjük minden gondunkat, és átnyújtjuk Neked azokat, legyenek a Te kezedben. Istenünk, bízunk Benned, hogy Te azokat átveszed, gondoskodsz rólunk és beteg testvéreinkről, és segítesz mindent a lehető legjobban megoldanunk. Ámen
Pap Gy. László 