„ Atyám, add ki az örökség nekem járó részét.” Lk 15,12.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Az áldásról szóló harmadik beszéd, három központi kérdést formál eggyé. E válasz visszacsengése szeretne lenni annak a követelménynek, de egyben igénynek is, hogy olyan utakat válasszunk életünkben, ahol gondosan bánunk a megérdemelt világi, azaz anyagi és a szellemi javakkal, áldásokkal.
1). Olyan mindennapi tapasztalatokat fedezhetünk fel, melyekből arra következtethetünk, hogy időközönként a bőséges áldás teherré is válhat egyes emberek életében. Nagyon közel áll hozzánk a Tékozló fiú példázatából kiemelt szentlecke. Tudjuk, hogy a kisebbik fiú kikérte magának az atyai örökségből őt megillető részt. Ezzel aztán távozott otthonról. Bizonyára, többnyire pénzben vitte magával a jusst. Ez egy komoly anyagi vonatkozású áldás, de ugyanakkor gondot is jelentett számára. Itt arra gondolok, hogy miként tudott vigyázni – tolvaj ellen – a meglevő pénzére?! Erről a kérdésről nem szól a példázat, de azt mindannyian tudjuk, hogy milyen komoly gondot okoz, ha nagyobb összeget kell megőriznünk adott ideig magunknál.
A fiúra eső vagyon-áldás megőrzésén túl, más gondok is jelentkeztek, amikről szintén nem szól a példázat. A naponkénti tivornya még akkor sem lehetett zökkenőmentes, ha pénzét látó emberek barátul szegődtek melléje. Itt csak arra kell gondolni, hogy az italos gondolkodás és viselkedés mennyire befolyásolja az ember egészséges élethangulatát.
Feledkezzünk meg egy rövid időre a tékozló fiúról annak érdekében, hogy észre vehessük azt, hogy a bőséges áldás esetenként teher is lehet az egyén életében. Bizonyára sokak előtt ismerős a két szomszéd közötti beszélgetés. A gazdag megkérdezi a szegényebbet, hogy miként tud olyan nyugodtan élni. Abbéli óhajhát is kifejtette, hogy ő is szeretne olyan állapotba kerülni, míg a szegényebb a másik jólétére vágyott bizonyos mértékben. A nyugtalan, de ugyanakkor gazdag szomszéd, egy zsák pénzt ajánlott fel megőrzésre, szegény, de addig teljesen nyugodt szomszédjának, aki attól a perctől kezdve, hogy elfogadta a megőrzést, elveszítette régi nyugalmát. A túlzott gazdagság áldása tehát ilyenképpen teherré válhat számunkra, mert nyugtalanná lesznek nappalaink és éjszakáink. Előbb-utóbb felfigyelnünk arra, hogy az anyagi áldás sokasága erőnk felett megpróbálja és kikezdi idegrendszerünket, őrölni kezdi erőnket és egészségünket, családi és közösségi életünket. A történetbeli szomszéd könnyen megszabadult nyugtalanságától, miután visszaadta a zsák pénzt, mert visszanyerte régi, meghitt, áldásosnak minősített életét. A mindennapi élet rendjén ez azonban másképpen történik, mert a már megszerzett gazdagságról nem sikerül ilyen határozottan és gyorsan lemondani. E kérdés feszegetésében nem is azon van a hangsúly, hogy le kell mondani a gazdagságról, hanem azon, hogy vannak és lehetnek olyan méretű anyagi áldások életünkön, melyek erőnk feletti megpróbáltatásokat követelnek tőlünk.
2). Szépen szeretnék fogalmazni, de ennek ellenére belülről valami arra sarkall, hogy mondjam ki a valóságot. Készülésem rendjén úgy éreztem, hogy két fontos tényező között kell döntenem: Várakozik, vagy megvonja Isten néha az ő áldásait tőlünk? A szebbik és egyben enyhébb fogalmazás arra ösztönöz, hogy azt válasszam. Azaz, nem elmarad Isten áldása, hanem később részesít benne. A józanabbik belátás megköveteli tőlem a végső döntést, melynek alapján abban a gondolatban mélyülök el, hogy Isten időközönként bizony megvonja tőlünk áldásait. Igyekszem és megmagyarázom, hogy miben látom ezt:
a). Az élettapasztalat azt mutatja, hogy egy bizonyos idő után megtorpan Isten áldása azon emberek életében, akik nem becsülik meg a kapott keveset. Ennek pozitív példáját találjuk abban az újszövetségi csodában, melyben Jézus megvendégelte a több mint négyezer embert. Itt arra kell figyelnünk, hogy a hét kenyér és a néhány hal bizonyára elegendő lett volna ahhoz, hogy növelje a négyezer között tartózkodó hitetlenkedők kételkedését. Nyugodtan megfogalmazódhatott bennük a kérdés, hogy ennyi ennivalóval miként lehet megetetni több, mint négyezer embert?! Érdekes módon nem csak a jóllakottság látszata vonult végig a tömegen, hanem arra is gondjuk volt a jézustanítványoknak, hogy összeszedjék a maradékot (Mt 15, 32-38). Ez a maradék jelentette tulajdonképpen azt a megbecsülést, ami a kevés értékelésében jutott kifejezésre.
b). Mózes búcsú-énekében találjuk a következő, ide vonatkozó gondolatot. Isten erős kősziklája, gondoskodója volt Mózes népének. Azt a keveset azonban, ami életben maradását jelentette képtelen volt kellőképpen megbecsülni. A bőség megjelenésével a nép elfeledkezett szerény életviteléről, meghízott, elhájasodott, aminek következtében elhagyta, megtagadta Istenét, megvetette üdvösségének kőszikláját (5 Móz 32, 15).
A fenti gondolat nemcsak a csekély elfeledését juttatja eszünkbe, hanem azt is, hogy minden apróságért hálával tartozunk Istennek. A jólét pillanatában, napjaiban, éveiben legkisebbik gondunk is nagyobb annál, hogy hálaadó szívvel gondoljunk – a máskülönben nagyon fontos áldásokra. Kanyarodjunk vissza a Tékozló fiú példázatához s keressük azt az áldást, melynek a kisebbik fiú örvendett, pl., a gondatlan tivornyák alkalmával. A pénz és a barátok eltávolodása nyomán az otthoni környezetben természetességgel meglevő élelem létezésére hívta fel korgó gyomra a figyelmet. Otthon elég gyakran előfordulhatott, hogy imádság és hálaadás, vagy köszönet nélkül hagyta el az asztalt, amely mellett jól lakott. Ám itt, a disznók vályújából is szerette volna teletömni éhes hasát. Egyik pillanatról a másikra öntötte el a hála, miután megtapasztalta azokat az áldásokat, melyekre annak előtte fel sem figyelt.
c). A harmadik gondolat azok köré tekeredik, akik hamis úton jutnak hozzá az áldásokhoz. Ennek szemléltetésére két bibliai példát választottam ki. Az egyik Akháb és Nábót története (1 Kir 21). Ebben arról van szó, hogy Akháb királynak megtetszett a Nábót szőlőse, amit mindenképpen meg szeretett volna szerezni magának. Nábót azonban nem volt hajlandó átadni az őseitől fennmaradt örökséget. Jézabel, a király felesége két hamis tanút állíttatott, s a nép vénei elé hurcolt Nábótot Isten-káromlással megvádolták, aminek következtében meg is kövezték. A csellel megkaparintott szőlősben azonban nem lelte örömét Akháb király, mert Isten veszedelmet zúdított egész háza népére.
A másik példát Júdás alakja szolgáltatja, aki harminc ezüstpénzért hajlandó volt elárulni nemcsak mesterét, Jézust, hanem az egész isteni ügyet is. Lelkiismeretének vívódása nyomán öngyilkosságba kergette magát.
Saját környezetünkben is számtalan példa van arra, hogy a jogtalanul megszerzett vagyon-áldás legtöbb esetben valamilyen szerencsétlenség veszendő martaléka lesz. A közhiedelem azt tartja mai is, hogy a betegség, rosszabb esetben a halál, vagy akármilyen más csapás, csakis annak következménye, ha valaki becstelen úton szerezte, magát és elődeit felülmúló vagyonát.
3). E mai beszéd utolsó gondolatában azt szeretném tárgyalni, hogy kiken nem található meg Isten áldása? Az előző beszéd központi mondanivalója volt, hogy ki az olyan ember, akin megpihennek, vagy akin megtalálhatók Isten áldásai. Most röviden a már előbb feltett kérdésre igyekszem választ adni. Az általánosítás felé hajlom azért, hogy ne boncolgassam végig a különböző embertípusok sorát. Ezért megállapítom, hogy azokon nem található meg Isten áldása, akik gonoszak. A kijelentés természetesen bizonyos magyarázatot igényel, hiszen elég nagy különbség van a gonosz ember és az időlegesen gonoszságokat elkövető emberek között. Az a meglátásom viszont, hogy az esetleges szépítgetés nem sokat változtat a dolgok lényegén. A jó ember életét állandó áldás kíséri. Ha más nem, akkor az a tudat, hogy ő mindenképpen a jót cselekszi. A gonosz ember pedig minden körülményben gonosz marad. Még akkor is, ha időközönként kész jót tenni közeli családtagjaival, embertársaival.
Előfordulhat az is, hogy a jelenlegi gondolatmenetbe beleférkőzik az emberi igazságszolgáltatás is, mely kimondja és kimondatja velünk, hogy a jó jutalmat, a rossz pedig büntetést érdemel. Itt azonban nem szabad erre gondolnunk, hiszen nem átokszerzésről, hanem az áldások esetleges elmaradásáról van szó.
Végül pedig, visszakanyarodva a Tékozló fiú példázatához, meglátjuk, hogy alapfokon a kisebbik fiú nem volt gonosz, csak meggondolatlan. Mondhatjuk, hogy ezért volt részese ismét az atyai megkülönböztetés áldásában, mert elérkezett arra a belátásra, amikor számára az atyja házánál dolgozó béres legények csekély vagyona jelentette azon áldások összességét, amit például az tud megadni az embernek, ha otthon érzi magát ott, ahol él.
Szerintem, az számít a ránk eső legnagyobb vagyon-résznek, ha jól érezzük magunkat ott, ahol élünk és hálásak vagyunk életünk jelentéktelennek tűnő áldásaiért is. Ámen.
Pap Gy. László 