2008.07.27 – Unitárius világtalálkozó

Olvasmány

„Szenved valaki közületek? Imádkozzék! Jókedve van? Énekeljen zsoltárt! Beteg valamelyitek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.

Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése. Illés hozzánk hasonlóan esendő ember volt, de esedezve imádkozott, hogy ne essék az eső, s nem is esett a földön három évig és hat hónapig.

Majd ismét imádkozott, és esőt adott az ég, mire a föld termést hozott.

Testvéreim, ha valaki közületek letér az igazság útjáról, és akad, aki visszatéríti, az tudja meg, hogy aki a bűnöst letéríti a tévelygés útjáról, megmenti a lelkét a haláltól és a bűnök sokaságára fátyolt borít.”

Jak 5,13-20

Lélek és örökélet

„Amit vet az ember, azt le is aratja… aki pedig lelkébe vet, lelkéből arat örök életet.”  Gal 6, 8.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

Amint már több vasárnapra visszamenően hirdettem, Isten segítségével lassan elérkeztünk ahhoz a naphoz, melyet az unitáriusok világtalálkozójaként emlegetünk, immár 10 éve. Az is igaz, hogy ez az év unitárius fennállásunk 440. évfordulója ünneplések esztendeje, de gondoljunk csak arra, hogy milyen jó lesz majd egy-egy ünnepekben szegényebb évben is egy ilyen állomás, amikor fogjuk majd érezni, hogy a világon élő unitáriusok egy szívvel-lélekkel kiáltják az életbe élni akarásukat.

Egy újabb ünnepet szerezünk tehát magunknak, s mint tudjuk általában az ünnepekről, mindig valamilyen külső és belső kultikus cselekedetekhez kapcsolódnak ezek. Ma azonban szinte mindenben megegyezünk a régebbről megszokottal, de a belsőnk mégis igényel valami mást. Ez pedig a szentleckében fogalmazódik meg: aki lélekkel vet, lélekből arat majd örök életet.

Kérdezem: lehetne-e újabb ajándéka e napnak, mint az, hogy a lélekkel és az örökélettel foglalkozhatunk? Az unitáriusok világnapja felé fordított figyelemmel egy rövid történettel indítom a lélekről és az örökéletről szóló beszédemet. Egy ünnepély alkalmával Socrates sok ajándékot kapott. Szebbnél-szebb kincseket vittek. Egyik barátja, aki nem tudott kincset ajándékozni, elment Socrateshez és azt mondta: Én nem hoztam kincseket, de elhoztam azt, ami a szívemben és lelkemben van. A bölcs megértette, hogy az ajándékok közül ez hozta a legértékesebbet.

Az tehát a legszebb ünnep, mikor ki-ki lelkéből, szívéből hozza elő azt az ajándékot, mellyel meg akarja lepni szeretteit. Mi akkor hoztuk el igazi ajándékainkat, ha lélekben rá tudtunk hangolódni a világ unitáriusainak hullámhosszára.

Bibliai alapgondolatunkban három fontos tényező ébred: vetésaratás és az örökélet. E három gondolat átfogja egész életünket. A vetés ebben az értelemben a teremtéssel azonosul. „És úgy lett, mert a hit Isten ajándéka: Mert Isten fölhozza napját és a zöld vetésből lesz égő, arany kalász” – írta Boros György. E mondat értelmét nem kell külön megmagyarázni, hiszen ebben megtalálható a mindennapi kenyér biztonsága, de a földműves ember és mindannyiunk reménysége is. A testi kenyér mellett itt van a lelki magvetés, és annak igénye és fontossága is. „A káté a maghoz hasonlít, amely megakadályozza, hogy a jó vetés kihaljon, és biztosítja, hogy nemzedékről nemzedékre növekedhessék” – mondja Kálvin János. Így mind a kalász, mind a vallásos ismeret meghozza majd a várt gyümölcsét. A begyűjtött gabonából kenyér lesz a mindennapi, de az ünnepi asztalra, viszont a lélek is megadja ünnepi ajándékait. Persze ez utóbbira is állandóan szükség van a hétköznapok nehézségeiben és az ünnepnapok fényében is. Talán még nagyobb fontossággal bírnak ezek a „mindennapok” rendjén.

Deák Ferenc gondolkodásában három hatalmat ismer el: Istent, saját lelkiismeretét és a közvéleményt. Ha „Isten és saját lelkiismeretem előtt tisztán állok, fájdalmasan bár, de nyugodt lélekkel tűröm a közvélemény kárhoztatását. Nincs nagyobb csapás, mintha valaki saját lelkiismeretével jön meghasonlásba. Éppen ez az, ami miatt nekünk is törekednünk kell arra, hogy lelkiismeretünkkel ne kerüljünk ellentétbe.

Amennyiben csak e mai alkalmat vesszük is alapul – s nem hatolunk át még egyelőre a 440 éves lelki barikádon, – elmondhatjuk, hogy egy ilyen alkalom elmulasztása egyértelműen vád alá helyezhetné lelkiismeretünket.

Nincs fontosabb a lélek számára, mint a nyugodtság. Amennyiben szükség nekünk kipihenni a napok fáradalmait, úgy szükséges, hogy lelkünk is meglelje nyugalmát. Éppen a háborgó, nyugtalan, szaladó világ az, mely folytonos törődésre lázít. Aki elhanyagolja testét és lelkét, annak komoly nehézségei támadnak, amikor ráeszmél arra, hogy állandóan csak „vetett”, kitartóan küszködött, de munkája gyümölcsét aligha „arathatja” le.

E mai alkalommal is őseink szolgáltatják a legjobb példát. Ránézünk idős embertársainkra, s mi – fiatalabb nemzedék – csodálattal állunk meg előttük, mikor tudjuk, hogy 2 világégés minden kínját, majd államosítást, hosszú kommunista rezsim vele járó nehézségeit, mind maguk alá gyűrték, s nem hogy keseregnének elvesztett szeretteik, elrabolt esztendeik fölött, hanem mindig bizakodva, reménységgel és hálával szóltak, szólnak Istenről és embertársaikról.

Soraink között is találunk ilyen sokat szenvedett embertársakat, akikről minden tekintetben példát vehetünk. Átalakíthatjuk a régi mondást: Idős testben ép lelket fedezhetünk fel. Itt is megáll Kökösi Kálmán, unitárius lelkész egyik idézete, mely éppen ezt a növekvő és szépülő lelket helyezi előtérbe az egyre korosodó emberben: „A régi fényképek persze csak azt mutatják, azt juttatják eszünkbe, hogy külsőleg, testileg mivé lesz az ember. mert kb. ez a folyamat megy végbe belül is. A belső emberünk is olyan változáson megy keresztül. S minél többet él az ember, az idő annál alaposabban elvégzi a maga munkáját. De ha lehet kedves egy ráncos, öreg arc, nem lehet kedves az öregség minden jelét magán hordozó lélek?” (Kökösi Kálmán: Mivé lesz az ember c. beszédből).

Egy ilyen kedvességre és szépülésre hajló lélek veheti el, arathatja le az igazi gyümölcsöket. Az pedig nem más, mint az örökkévalóság, az örökélet. Ma is szólnunk lehet és kell az örökéletről. Mi az örökkévalóság? „Egy nap a tegnap, a holnap nélkül, egy vonal, melynek nincs vége”, – olvassuk Martineau Jakab, unitárius lelkész sorai között. Igen. Lelkünknek egy kis része a nagy örökkévalóság tartozéka. Ez a lélek elevenít meg, ez indít gondolkodásra, emlékezésre, ünneplésre. Hisszük, hogy „a lélek halhatatlan s nem csak abban a pillanatban, midőn a testet elhagyja, hanem életünkben az istenség egy részecskéjét képezi, s tetszés szerint velünk van, vagy elhagy. Én sokszor úgy voltam, hogy boldogult édesanyám lelkével véltem beszélgetni, s sokszor erőt vett rajtam az a meggyőződés, hogy a szeretett lélek velem van.” / Hubay Jenő: Egy élet szimfóniája /.

Így tehát, elképzelhető, hogy az örökkévalóság rövid állomásán: 2008. augusztus 9.-én, lélekben velünk vannak azok, akikkel közösen alkotjuk a nagy örökkévalóságot. Mennyivel inkább igaz azokra nézve, akik egy jelvény alatt, akár több szimbólum árnyékában is, de egy jelszó alatt gyülekeznek, imádkoznak, emlékeznek és azonosulnak az örökkévaló, egy igaz Isten szándékával: Jobbá, nemesebbé, igazabbá tenni ezt a világot és benne a bízó és reménykedő embert.

Talán ezekkel az állomásokkal is azt igyekszünk elérni, hogy valamiképpen lemérhessük az időt. Ezt akkor sikeresen szoktuk nyugtázni, mikor letűnt egy újabb nap. Bizony többen hálásak vagyunk, ha egy újabbra felvirradhatunk. Rajtunk kívül semmi nem képes megtenni ezt. De bizony van az időmérésnek egy olyan lehetősége, melyet csak Isten tud gyakorolni, mi legfentebb csak tapasztalói, átélői lehetünk. Azt „hiszem, hogy az örökkévaló Isten méri az időt. Persze, a maga módja szerint. Isteni mértékkel, s ennek a mérésnek az alapja: az örökkévalóság.” (Kökösi Kálmán: Mivé lesz az ember c. beszédből). Nyugtasson meg mindannyiunkat a valóság. Töltsön el a tiszta öröm, hogy volt egy „első” nap, melyet a lélek ajándékaként, az örökkévalóság részeként kaptunk, s melynek elsőrendű szemlélői és átélői a világ unitáriusai voltak.

Párizsban, a Panteonban, hol a francia hon nagyjai pihennek, a földalatti kriptákban Rousseaunak érdekes és nagy tanulságot mutató síremléke van. A kőből készült szarkofág egy koporsót ábrázol, melynek egyik végén egy félig nyitva levő ajtócskán át egy kéz nyúl ki, mely égő fáklyát tart ki az örök pihenés hajlékából. A gyönyörű síremlék azt szimbolizálja, hogy Rousseau testileg ott porlad a koporsóban, szelleme azonban él és világítani fog a késő utókor számára is. Legyen e mai, de jövendő napunk is egy fáklyagyújtás, mely belevilágít unitárius életünk Istentől megáldott jövendőjébe. Ámen.