A királyi menyegző példázata

A királyi menyegző példázata (Mt 22,1-14).

a). A példázat tartalmának ismertetése.

b). A példázat értelme.

A példázat harmadik abban a sorban, mely ugyanarra a témára épül. Néhány, fontos összetevője van annak az általános képnek, melyet láttatni kíván velünk az evangélista. Egy első ilyen egy királyi mennyegző képe, ahová igaziból meghívottak kellene elmenjenek. Távolmaradásuk miatt aztán a bosszankodó király a keresztutakról hívja be, elég bő összetevődésben és nagy változatosságban új vendégeit. Végül pedig megakad tekintetünk azon a döntésen, mely a mennyegzői ruha hiánya miatt kerülhetett szóba.

A példázatban két meghívást követhetünk végig. Az elsőről akkor van szó, amikor Isten a zsidó néphez szól azért, hogy meghívja őt ígéreteibe. A második akkor hangzik el, amikor a nem zsidókat hívja vendégségbe.

Nagyon fontos szempontnak számít a felsoroltak között, hogy Isten nem személyválogató. Ez abból derül ki mindenek előtt, hogy nincs különbség, még látszólag sem Izrael fiai, azaz a zsidók, illetve a nem zsidók között. Mindent összevetve, mindennél fontosabb, hogy érvényesüljön Isten akarata.

c). A befejező rész.

Tulajdonképpen itt egy egészen új példázatról beszélhetünk, melyet csak Máté evangéliumában találunk meg. Komolyan fontolóra kell venni a meghívást, melynek esetleges elmulasztása nem Isten önkényességét mutatja, hanem Istennek azt az elvárását, hogy a meghívottak megfeleljenek néhány, alapvető követelménynek. Ilyenként sorolható pl., hogy a meghívott tisztességesen jelenjen meg Isten előtt. Bővebben fogalmazva úgy értelmezhetjük a helyzetet, hogy az a személy, aki meghívást kapott Isten országába, azt bizonyos kötelességek is terhelik. Talán éppen a jobb érthetőség kedvéért konkretizálja a példázat a szóban forgó kérdést: Pl. számíthatnak az utolsó ítéletre mindazok, akik meghívást kaptak a második alkalommal. Azokat érinti kellemetlenül ez az ítélet, akik nem feleltek meg Isten elvárásainak.

d). Alkalmazás.

Olyan érzésem támad, valahányszor elolvasom a példázatot, mintha Isten igazságtalanul bánna el azokkal a meghívottakkal, akik különben véletlenszerűen cseppentek bele a nagy ünnepségbe. Vajon szabad-e nekünk ilyen irányba terelnünk gondolatainkat? Bizonyára nem. Nem arról van szó ugyanis, hogy valakik elfogyasszák a másoknak készített enni-innivalót, hanem arról, hogy egy olyan örömben részesüljenek, mely mások számára volt fenntartva eredetileg. Amennyiben az életnek egy ilyen fontos összetevőjével ajándékoz meg Isten, akkor mi is megtehetünk egy annyit, hogy tisztelettel viseltetünk iránta. Ugyanez vonatkozik emberi életünk kapcsolataira is. Bárki is örömben, jólétben akar részesíteni minket életünk folyamán, tartozunk neki a megfelelő tisztelettel és szeretettel. Ez nem szolgaságba, igába való kényszerítés, hanem alapvető, erkölcsi követelmény.