Bibliai olvasmány: Jn 8,1-11. A bűnös asszony
– általános beszéd 2011. –
Ha egyebeknek nem vagyok apostoluk, de bizony néktek az vagyok, mert az én apostolságomnak pecsétje az Úrban ti vagytok. Ez az én védelmem azok ellenében, a kik vádolnak engem. 1 Kor 9,2.
Kedves Atyámfiai, szeretett testvéreim!
Egyházközségünk életében eljött a nap, amikor lezárunk egy korszakot, egy „izmust” és rálépünk az unitárius vallásosságot szorgalmazó többség akaratának útjára. Nem lesz ez fájdalommentes némelyek számára, akik egyéni csoport-előnyöket tartottak szem előtt, akik minden áron védelmezték vélt, előre gyártott igazságukat. Eljött az ideje annak, hogy lelepleződjenek, végre megszégyenüljenek, akik belegázoltak az emberi becsületbe, teljesítmény láttán is kifogásokat kerestek, csakhogy éltessék terveiket. Eljött az igazság pillanata, a megbánás, a bocsánatkérés és a többség akaratához való igazodás. Nem vagyunk boldogok, hogy kétségbeesett vergődésükben utolsó próbálkozásaikat látjuk, hiszen nincs közöttünk senki, aki valaha életében ne tévedett volna.
Bibliai olvasmányként a Bűnös asszony történetét választottam. Ebből is azt a részt, ahol, megkísértik, próbára teszik, elmarasztalják Jézust, ha nem akaratuk szerinti döntést hoz. A mester régóta átlátott vádlói szándékán és ennek megfelelően mondta, hogy aki közülük nem bűnös, az vesse az asszonyra az első követ. Szép lassan leengedték kezükből a követ, majd mindenki elhagyta a teret. Amikor Jézus felnézett, egyedül látta ott az asszonyt. Megkérdezte, hogy hol vannak a vádlói? Nem kárhoztatta őt senki? Mire az asszony is szétnézett maga körül és döbbenten tapasztalta, majd válaszolta, hogy: Senki!
Valami hasonló történt velem azóta, hogy 2008. február 1.-vel ennek az egyházközségnek kinevezett lelkésze lettem. Azaz mégis van egy „apróság”, hiszen úgy állítottak vád alá, hogy közben nem sikerül bebizonyítani, hogy „házasságtörést” követtem volna el egyházammal szemben, melyet hűséggel szolgálok immár 27. éve. És még egy különbség! Az én vádlóim némelyike még mindig itt áll kővel a kezében, hogy véget vessen egyszer s mindenkorra igazság-kiabálásomnak. Kedves vádlóim! Több alkalommal is lehetőségetek nyílt arra, hogy hallgassatok Jézusra. Nézzetek magatokba, vizsgáljátok meg lelkiismereteteket és tegyetek úgy, mint a történetbeli vádló-tömeg. Most láthatjátok, hogy körétek zárult egy külső „tábor”, akinek nincs kő a kezében, mint nektek, csak egyszerűen áll és három éve figyel benneteket, hogy milyen módon akarjátok megkövezni pásztorotokat. Ők most azért jöttek el, hogy engem megvédjenek, mert nem válhat prófétagyilkossá a debreceni unitárius gyülekezet. Ha mégis, akkor ők kimondják, hogy ebben a tettben nem vesznek részt. Igazuk is van, főként, ha az író meglátására alapoznak: „Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél.” Vagy: „Jól van.” A többi köd, füst, semmiség.” /Márai Sándor/.A fentiek előrebocsátása után halljátok a szentleckére épített beszédemet!
1). A következőképpen nyilatkozott Pál apostol: Ha egyebeknek nem vagyok apostoluk, de bizony néktek az vagyok. Tény és való, hogy a szó értelmében „küldött” vagyok. Azért küldtek, hogy Isten igájában elöl járjak a teherhordozásban. Szóljam Isten beszédét alkalmas és alkalmatlan időben, vigasztaljak, bátorítsak. Felnyissam azok szemét, akik kíváncsiak a jövőben felcsillanó fényre. Megváltoztassam azok gondolkodását, akik letapadtak a régmúlt időszak „szép” emlékeinél, akik mindig csak visszafele néznek és soha előre. Küldöttként érkeztem ide, hogy hirdessem az igazságot és megteremtsem az összhangot az emberi lelkekben. Ahogy az apostol fogalmazott: az „egyebek” nem fogadtak el küldöttként. Bármennyire is próbálkoztam megbékéltetésükkel, mindenkire haragudtak és mindenkit pokolra kívántak, csak régi nyugalmuk, örököltnek hitt előnyeik megmaradjanak.
Ma eljött az igazság napja, amikor Pál apostollal én is kimondom: lehet, hogy „egyebeknek” nem, de nektek, akik ma bizonyságát adjátok annak, hogy unitárius gyülekezetetek, kinevezett lelkészetek mellé álltok, – apostolotok, küldöttetek lehetek. Sőt! Én meg sem kérdezlek benneteket, hogy akartok-e, mert ti tudjátok, hogy amennyiben szolgaként teljesítem feladataimat, akkor semmi ok nincs arra, hogy felülírjátok a 2008-as, püspöki kinevezésben foglaltakat. Ám, ha még mindig ragaszkodnának álláspontjukhoz az „egyebek”, akkor erre sor kerülhet.
2). Az én apostolságomnak pecsétje az Úrban ti vagytok – mondja Pál apostol a korinthusiaknak. Majd megkérdezi a rómaiaktól, hogy „Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, a ki megigazít” (Róma 8,33). Annyi váddal és megpróbáltatással szembe nézett az apostol, hogy talán már nem is maradt ideje arra, hogy végig pergesse lelki szemei előtt Káin és Ábel történetét. Vagy talán átvillant tudatán, hogy bár Káin bűnös volt, mégis pecsétet tett Isten a homlokára, hogy mindenki felismerje, és ne bántsa őt. Nekem nincs pecsét a homlokomon, mert nem vagyok testvérgyilkos és nem vagyok Isten ilyen kiválasztotta sem. De igenis, Isten pecsétet tett az én szívemre, hogy hirdessem eljövendő országát, hogy felnyissam azok szemét, akik a sötétség árnyékában vannak. Világosságra hozzam az igazságot, melyet időszerű megismernie mindenkinek, aki Isten közelségét keresi. Akkor mégis ki az én szolgaságomnak a pecsétje? Azok, akik nem tesznek különbséget a magasan kulturált ember és a közember hite között. Számukra a mindenkori ember fontos, aki azért jön Isten házába, hogy lelkének szenteljen egy csendes órát. Mi, tehát arra törekszünk, hogy ne vádoljon bennünket a szívünk. Ahogy az apostol hangsúlyozza: „Szeretteim, ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez; És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait, és azokat cselekeszszük, a mik kedvesek előtte.” (1 Jn 3,21).
3). A szentlecke harmadik figyelmeztetésében a következőkről beszél az apostol: Ez az én védelmem azok ellenében, a kik vádolnak engem.
– hallottam valamikor a Prédikátort, aki arra figyelmeztetett, hogy vigyázzunk a szánkra, mert „az égi madár is elviszi a szót, és a szárnyas állat is bevádolná a te beszédedet” (Préd 10,17). Ez igaz, csak az a kérdés, hogy van-e igazabb és helyénvalóbb Isten beszédénél? Avagy mondhat-e Isten szolgája mást, mint amire elhivatott? Bizony, hogy nem. Így, hát nem suttogva, alattomosan mondja, amit érez, hanem ahogy Jézus tanította: hangosan, a háztetőkről, hogy mindenki hallja.
– elmerengtem ittlétem alatt múlton és jövendőn. Közben eszembe jutott néhány olyan gondolat is, ami találóan tükrözi a mostani helyzetet. Olvastam az Apostolok cselekedeteiben, hogy „Mikor pedig Pál eszébe vette, hogy az egyik részök a sadduczeusok, a másik pedig a farizeusok közül való, felkiálta a tanács előtt: Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia, a halottak reménysége és feltámadása miatt vádoltatom én.” (ApCsel 23,6). Két tanítást értettem meg az apostol kétségbeesett, de bátor megjegyzésében: az egyik, amikor kimondja, hogy azok közül való, akik halálát akarják. A másik pedig, hogy olyan tanításért vádolják, melyet maga is nagy szeretettel és reménységgel hirdet. Amennyiben magamra mutatok és megkérdezem még egyszer, hogy némelyek miért vádolnak engem, akkor semmi mást nem találok, csak azt, hogy prédikálásom nem éri el kulturált szintjüket, illetve ne hirdessem Isten eljövendő országának feltámadását, mert ők korábbi évtizedek szellemiségéből még sokáig táplálkozni tudnak.
– Tudjátok mit mondott Pál apostol, amikor már úgy érezte, hogy ártatlanul életét veszik? A következőt kiáltotta embertársainak: „/…/ ha vétkes vagyok és valami halálra méltót cselekedtem, nem vonakodom a haláltól; ha azonban semmi sincs azokban, a mikkel ezek vádolnak engem, senki sem ajándékozhat oda engem azoknak. A császárra appellálok!” (ApCsel 25,11). Én a császárra nem apellálhatok. Politikai és egyéb vezetőkhöz sem járulhatok, hogy megmentsenek vádlóim kezéből. Istent viszont most is segítségül hívom, aki kezdettől fogva fogta a pártomat és jelein keresztül szüntelen bebizonyította, hogy mellettem áll, bármi is történjen. És apellálok azokra, akik velem együtt jó lelkiismerettel és szeretettel keresik az ő oltalmát, akik a jövőben fényt, szeretetet és megbocsátást látnak. Tehát leszek és maradok – véleményetek szerint – az alacsonyabb rendű unitáriusok papja. Végül pedig a Jelenések könyvének megnyugtató kijelentésével zárom mai beszédem: „És hallék nagy szózatot az égben, a mely ezt mondja vala: Most lett meg az idvesség és az erő, és a mi Istenünknek országa, és az ő Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, ki vádolja vala őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt.” (Jel 12,10). Ámen.
Debrecen, 2011. február 6.-án.
Pap Gy. László 