– általános beszéd –
„… szeretettel szolgáljatok egymásnak” Gal 5,13.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Bízom abban, hogy elegendőnek bizonyul mai beszédem arra, hogy részleteiben is megvizsgáljam, alaposan átjárjam a felvetett gondolattal kapcsolatos véleményeket. Egyben azt is hiszem, hogy marad megfejtetlen feladat arra az időre is, ha netán ismét előkerülne a szegénység tematikája. Semmi másra nem kell gondolnunk, csak meglelnünk a kijelentés valódiságát, miközben arra figyelünk, amit Jézus megjegyzett annak idején a szegényekkel kapcsolatosan: Mindig lesz szegény ember, s a lehetőség is adva arra, hogy segítsen rajtuk, akinek szándékában, lehetőségében áll. Ma elmondom, hogy nem szokásaitokat vettem alapul, sem azt, hogy miként vélekedtek a rászorultak megsegítéséről, hanem, ahogyan megfogalmazza számunkra a Biblia, s amit általános követelményként mi is elfogadhatunk.
Ismétlek egy korábban is megfogalmazott kérdést: Miként tehetünk jót a szegényekkel? Válaszom sokrétű, s éppen ezért részleteiben mondom el, hogy miként vélekedem erről. Arra kérlek azonban, hogy figyeljétek szavaimat, s egyben keressétek bennük azokat a pontokat, melyekkel ti is azonosulni tudtok Nem bonyolítom az első problémát, de el kell mondanom, hogy olvastam valahol egy rövid történetet, melyben Hiero fejedelem kérdezte Simonidest, hogy mondaná meg neki mi az Isten? Simonides egy napot kért a gondolkodásra, majd aztán kettőt, majd három napot. Hiero tudni akarta a halogatás okát, amire a bölcs így válaszolt: Minél mélyebben vizsgálom Istent, annál megfoghatatlanabb lesz számomra az istenség eszméje. (Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855). Ez adta az ötletet, hogy első helyre soroljam a halogatás ügyét. Vagyis a rászoruló megsegítését. Ahogy fogalmaz a Példabeszédek Könyve: Ne mondd embertársadnak: „Menj, gyere máskor, holnap majd adok!” (Péld 3,28). Miért tartom rossznak a halogatást? Azért, mert minél több időt, lehetőséget adok magamnak a gondolkodásra, annál inkább elbonyolítom az ügyet. Ha valaki felteszi a kérdést, hogy miként jellemezzük Istent? – akkor nyomban felelünk kell, s nem keresünk különbnél különb kifogásokat. Amennyiben Isten fontos számunkra, akkor képesek vagyunk arra, hogy azonnal meghatározzuk őt. Ugyanígy vagyunk a rászoruló megsegítésével is. Ha elküldjük őt azzal, hogy jöjjön vissza nyugdíj, vagy fizetésosztás után, akkor majd még annyit sem adunk neki, mint amennyivel elbocsáthattuk volna a kérés alkalmával. Addig ugyanis sok időnk van arra, hogy kielemezzük a kérést, elgondolkodjunk azon, hogy vajon mire is kérte az illető a pénzt.
Az alamizsnálkodás rendjén ismerkedtünk meg Jézusnak azzal a tanításával, melyben arra kérte hallgatóságát, s természetesen minket is mai keresztényeket, hogy amennyiben elszántuk magunkat arra, hogy valakinek, nálunknál szegényebbnek alamizsnát, valamilyen természetű segítséget adjunk, akkor tegyük azt a lehető legnagyobb titokban. S mert Jézus ismerte a mindenkori ember természetét hiúságát, hozzátette, hogy amennyiben elismerésre vágyna valaki az alamizsnálkodók közül, akkor legyen nyugodt, hogy először Isten látja a titkon adott segítségnyújtást. (Mt 6,1-5.)
Shakespearenek van egy találó mondása, aki hangsúlyozta, hogy „két ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha csak az egyik tudja”. Megnyugtat Jézus, vagy elegendőnek bizonyul az író mondása, tudomásul kell vennünk, hogy nemcsak kötelesség a titkon történő alamizsnálkodás, hanem mindenkinek személyes, egyéni ügye, mikor, milyen mértékben és kit segít. Arany János költőnknek van egy ismerős verse, melyből kiválasztottam egy részt következő mondanivalóm alátámasztása érdekében:
Máris kitalálhattátok, hogy miért választottam az idézetet. Nemcsak azért, mert megjelenik benne a szegények drága kincseként a hit, hanem főként azért, mert vallom, hogy a szegények megsegítésében fontos szerepe van az élő és gyakorolt hitünknek. Elnézést kérek azoktól akik összhangba hozzák az alamizsnálkodást a vallásukkal. Egy vallás előírása nem feltétlenül esik egybe a meggyőződésből vallott hittel. Főként nem a hit azon cselekedetével, mely buzdít a szegények megsegítésére. Nem részletezem a megállapításomat, de gondoljunk csak arra, hogy a templomok ki- és bejáratánál helyet foglaló, mai koldusok segítése nem a hit tiszta gyakorlatából ered, hanem, talán az adott vallás buzdításának, vagy egyfajta szégyenérzetnek köszönhetően. Törekedjünk arra, hogy „ép” hit munkálkodjon bennünk, s ha rászoruló szegények lennénk, akkor megvigasztalhatna hitünk, s ha segíteni tudó, együtt érző emberek vagyunk, akkor abban segít, hogy hittel segítsünk a szegényebb sorsú embertársainkon (Róma 14,23).
Általában hallgatóságom között van olyan, aki nem szereti a túlzott felsorolást, de most bármennyire is szeretném kímélni őt, nem tehetem, hiszen még két fajta, segítési módról kell beszélnem. Most éppen a jókedvből történő segítségadás következik. Arra gondoltam, hogy a Bibliai személyek példájával érzékeltetem meglátásaimat. Bőven találunk olyan személyeket, mint pl. Johanna (Lk 8,3), Heródes intézőjének, Kuzának a felesége. Mit is kell tudnunk róla? Komoly segítséget nyújtott ahhoz, hogy faluról-városra járjon Jézus, valamint tanítványai és közben hirdesse Isten országának eljövetelét. Ne gondoljunk valamilyen fényűző étkeztetésre, csak azt képzeljük el, hogy mit jelentene számunkra egy 10-20 fős csoport megvendégelése egyetlen nap alatt. Vagy, ha úgy tetszik, miként élnénk át, hogy több, mint 10 kérőnek adjunk egyetlen nap. És nem akárhogyan, hanem csakis jókedvből?
Vegyünk még egy újszövetségi példát, Kornéliusz esetét. (ApCsel 10,4). Azt olvassuk róla, hogy az itáliai zászlóalj századosa volt, aki családjával együtt hitt Istenben, s ezzel a hittel végezte az alamizsnálkodást. Egyszer aztán látomása volt, melyet úgy magyaráztak, hogy Isten tudomására jutott az ő titkon tett alamizsnálkodása. Nem akarom túlfeszíteni a Kornéliusz személyével kapcsolatosan felmerülő kérdéseket, de kettőt mindenképpen ki kell emelnem: Azonos-e a „föld”, a lelki talaj, melybe belegyökerezik a mi hitünk, és családunk hite? Valóság, vagy látomás szintjén van a szegényekről történő gondoskodásunk? Lényeges megjegyzés, de erre ki nem térhetek a mai alkalommal, hogy mi nem tartozunk egy osztályba Kornéliusszal. Hitben és gyakorlatban viszont egy csoportban van vele a helyünk.
A jókedvű adakozást illetően van egy záró gondolatom. „Csupa felfedezés és csupa elfelejtés az emberiség sorsa. Fölfedezni éppoly megszokott dolog, mint elfelejteni. Sőt, olykor a felejtés a legbiztosabb alapja a fölfedezésnek. Érdekes, hogy a nagy felejtőket nem szokás kitűntetni, amiképpen a fölfedezőket szokás. Pedig sokszor megérdemelnék a nagy felejtők, hogy megtiszteljük őket. Az emberiségnek nagyon sok felejtenivalója van, ha azt akarja, hogy vidámabb legyen az élete. A jókedvünket, a könnyed közérzetünket alapozhatjuk meg egy igazi kiadós felejtéssel. Meglehet, hogy ez is egy olyan fölfedezés, amit már régóta elfelejtettünk…” (Elekes Ferenc)
Végül pedig van egy jól ismert történet az Újszövetségben. Vannak felekezetek, ahol előszeretettel olvasgatják minden istentiszteletet követően annak érdekében, hogy adakozásra indítsák a hívők szívét. Ez pedig nem más, mint Jézus példázata az Özvegyasszony két filléréről. (Mk 12,41). Ha nem csal az emlékezetem, akkor ez a harmadik alkalom, amikor gazdag gondolatokkal átszőtt, ugyanakkor lehangoló, ismeretlen költeményből idézek néhány sort. Most csak arra a gondolatra összpontosítok, mely az adakozással kapcsolatos. Az ismeretlen költő így nyilatkozik: /Mindenem, mikkel megáldottál/ /Tőled jöttek, s a tieid azok:/ /De, ha Tóthnét is segélyezik/ /Adakozásban részt nem veszek. /
Ebben az esetben is boncolgathatjuk, feszegethetjük a témát. Bármit, s bármennyit is mondunk az adakozással kapcsolatosan, előbb-utóbb arra a következtetésre jutunk, hogy csakis abból adhatunk, amink van. Azt pedig nem tehetjük soha személyre szabottan. Főként nem abban az esetben, ha egy közösség megsegítésére szolgál. Az özvegyasszony nem tétovázott, hogy csak egyik fillérét adta. A versben szereplő személy viszont Tóthnét látta a megszervezett adakozás mögött. Úgy alamizsnálkodjunk, hogy magunknak kárt ne okozzunk (2 Kor 8,13.) – int az apostol. Minden lehetőséget használjunk ki arra, hogy ne halogassuk a segítség adást, de végezzük titokban, hittel, jókedvből, valamint abból szakítsunk ki egy részt amink van, vigyázva arra is, hogy meg ne károsítsuk magunkat. Ámen.
Pap Gy. László 