– általános beszéd –
„De hiábavalóság is akad a földön. Mert néha az igazak kapják, amit a gonoszok érdemeltek volna, és a gonoszok kapják, amit az igazak érdemeltek volna. Mondtam: Ez is hiábavalóság!” Préd 8,14.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Szinte mindannyian tapasztaltuk eddigi életünk folyamán, hogy történik igazságtalanság velünk. Legkorábban gyermekkorunkban fedeztük fel szüleink tévedésében, amikor éppen testvérünk miatt, vagy helyett kaptunk egy, vagy több „átszállót”. Ma nem ismerem a büntetések tévedhetőségének arányát, de meg vagyok győződve, hogy bármennyire is alább hagyott a szülői szigor, más alapokon helyezkedik el a nevelés. Vajon felfedezhető-e az igazságtalanság a szülők tévedéseiben?
Felnőtté vált atyámfiai elmondhatják most velem, hogy régóta átléptünk gyermekkorunk „igazságtalanságain”, de annál nehezebben tesszük túl magunkat azokon az eseményeken, melyek nem rég történtek velünk, vagy éppen még mindig tartanak. Sok olyan példa van, melyeket felsorolhatnék mondandóm hangsúlyozására, de elkerülöm, hogy személyes hangnemet üssek meg, vagy esetleg akaratomon kívül megsértsek valakit. Éppen ezért ismétlem, hogy, amennyiben lenne némi egybeesés az általam elmondottak és a jelenlevő atyámfiaival megtörténtek között, akkor ez csak a véletlen, tehát egyáltalán nem szándékos.
A Prédikátor megállapítása mellett maradok, aki hangsúlyozza, hogy „néha az igazak kapják, amit a gonoszok érdemeltek volna, és a gonoszok kapják, amit az igazak érdemeltek volna”. Milyen jó, hogy odatették a fordítók, hogy „néha”, s ebben az esetben nem mindig kell számítanunk a bennünket érő, a ránk leselkedő igazságtalanságokra. Úgy-e ti is elmeséltétek már, hogy mennyire megbántották a szíveteket, hiszen mostoha, igazságtalan volt hozzátok az élet, s benne mindazok, akiket sok-sok szeretettel vettetek körül. Ma is szeretitek őket, de amióta megmondtátok, hogy mit gondoltok róluk, elfordultak tőletek, pedig nektek kellett volna megtennetek ugyanazt.
„Valóban egy szeretetlen szó, egy tisztátalan szó, egy haragos szó, egy igazságtalan szó olyan, mint egy szikra, olyan, mint egy mérges nyíl, amely halálos sebet üt az ember szívén. Olyan, mint egy hógolyó, amelyet talán egy kismadár lába indít meg, mind nagyobb lesz, míg végül, mint lavina, falvakat temet maga alá.” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 358. Old./. A kérdés ebben az esetben is, hogy ki indította el a lavinát, mely csakugyan képes arra, hogy elsodorjon egy egész helységet? Érdemes-e feltennünk magunknak a kérdést? Vajon nem éppen azért váltak igazságtalanná velünk szemben, mert mi is annak bizonyultunk valamiben? Sőt megkérdezhetjük azt is, hogy csakugyan megérdemeltük ezt az igazságtalanságot, vagy az igazaknak járó élményben kellett volna részesülnünk? Én nem tudom senki helyett a feleletet. Amit pedig magam helyett hangosan elmondhatok, az lehet, hogy más, mint általában az ismeretünkben szereplő igazságtalanság.
A második gondolat során abból indulok ki, mellyel az előbbiben befejeztem mondanivalómat. Ez persze nem jeleni azt, hogy megért éveimben ne lett volna részem igazságtalanságban. Itt is több történet kerülhet említésre, de hadd csak egyet hozzak fel példaként. Ez pedig nem más, mint az előző rendszer (a kommunizmus). Annyi igazságtalanságot sehol nem éltek át az emberek, mint, ahol kimutatható az említett rendszer. Mert az nem volt életforma. Talán némelyeknek igen, de ők csak erősítik a Prédikátor megjegyzését. Ők voltak, akik újabb nyomatékot adtak a többségre zúduló igazságtalanságnak.
A ’90-es évek elején találkoztam olyan idős emberrel, akit szívesen kihagytam volna azok sorából, akikkel megismerkedhettem életem során. Rövid együttlétünk alatt témába vágott, mely közel sem fedte le az általa állított valóságot. Szó szerint azt hangoztatta, hogy „Maguknak kérik vissza a papok a népek által felépített épületeket”. Szerényen figyelmeztettem, hogy ez nem éppen így van, s elég gyorsan rákérdeztem, hogy milyen vallású, nem-e Jehova tanúja. Intett, hogy nem az. A társaságból viszont megelőlegezte valaki az idős ember válaszát, s így elhangzott, hogy a régi rendszer szolgája, („kommunista”). Én pedig csendesen, de hallhatóan megjegyeztem, hogy: „Az még nagyobb baj”.
Kérdem: Nem volt elég a (kommunista) rendszer 1948-as intézkedésének folyamata? Még ma is léteznek olyan emberek, akik szívesen vállalnák, hogy több igazságtalanságot kövessenek el a testileg-lelkileg összetört emberekkel? S ilyenkor magam is megállapítom, hogy a hasonló emberek bizony nemcsak, hogy elkövettek sok igazságtalanságot, talán komoly vagyonra tettek szert addig, míg szétosztották mások örökségét, viszont öreg korukra való tekintettel már nem is kívánjuk, hogy végre őket is utolérje az igazságszolgáltatás. Nem kérjük, mert tudjuk, hogy nem sok idejük van addig, míg meg kell állniuk Isten előtt. Hát ismét igaza van a Prédikátornak, hogy a gonoszok kapják, amit az igazak érdemeltek volna.
Kedves Testvéreim! Bizonyos, hogy ti is úgy vagytok a vigasszal, mint én. Úgy vigasztalódunk, ahogy lehet. Legalábbis a mindennapi életünk rendjén ért igazságtalanságok alkalmával. Igen ám, de mi, az Istent kereső, benne bízó emberek többek vagyunk azoknál, akiknek nem adatott meg a hit ajándéka. Sokszor megállapítottam már az apostolnak köszönhetően (Pál), hogy csodákra képes a hitünk, és ez így igaz. A hit ugyanis megerősíti bennünk a szeretetet, s nem a bosszúvágy, nem az igazságszolgáltatás eleveníti meg élő, cselekvő hitünket, hanem a szeretet.
Helytálló az alábbi idézet: „Az erényt önmagáért kell szeretnünk, önmagáért kell cselekednünk, és nem azért a boldogságért, legyen az földi boldogság, vagy égi üdvösség, mely esetleg annak nyomában jár. Csak esetleg, mert gyakran megtörténik, hogy a legerkölcsösebb egyén sem boldogul, a világ felfogása szerint boldogtalan, méltatlanul tűrni, szenvedni kénytelen, éppen erényessége, erkölcsössége miatt. A boldogság nem is az anyagi javakban van, hanem a lelkiekben: Milyen az önmagunkkal való megelégedés, a saját magunk magasabb erkölcsi értékének a tudata. Már Platón, ez irányzatnak első képviselője hirdette, hogy a valóban erényes, igazságos ember, még akkor is boldogabb, ha vele az emberek és az istenek úgy bánnak, mint ahogy azt az erénytelen, az igazságtalan megérdemli. Igazságtalanságot eltörülni sokkal jobb, mint igazságtalanságot elkövetni”. /Székely György: Morálpedagógiai kérdések/.
Meggyőződésem, hogy boldogtalanok lennénk abban az esetben, ha arra tennénk fel életünket, hogy állandó boldogság-várakozásban töltsük napjainkat. Ha leegyszerűsítem, akkor azt mondom, hogy célt tévesztettünk, amennyiben azt hisszük, hogy boldoggá tehet a tudat, hogy jók vagyunk. Mindenkivel szemben. Az biztos, hogy ezt tanították nekünk már gyermekkorunkban, és ezt hangsúlyozzuk gyermekeinknek, unokáinknak is, amikor elbúcsúzunk tőlük: „Legyetek jók!” Egy cseppet sem áltatjuk ilyenkor magunkat, hiszen tudjuk gyermekünkről is, hogy neki is sokat kell tűrnie, talán szenvednie, mert rá is rátalál az igazságtalanság.
A legtöbben arra is rájöttünk – éppen az igazságtalanságnak köszönhetően -, hogy bár mindennapjainkat befolyásolja az anyagiak után való szaladás, mégis mindennél fontosabb, hogy útközben el ne veszítsük lelkünket. Lelkület nélkül ugyanis belépőt kapunk az igazságtalanságot gyakorlók táborába. Éppen ezért én is meggyőződéssel vallom, hogy inkább szenvedjek el sorozatos igazságtalanságot, minthogy én kövessem el másokkal szemben.
A fentiek után felmerült bennem a kérdés: csakugyan egy újabb hiábavalóságnak számít a Prédikátor megállapítása? Mert ugyan sok hiábavaló dolog is akad életünk során, a mai szentlecke tanítása nem tűnik annak. Mert, hogy néha az igazak kapják, amit a gonoszok érdemeltek volna, és a gonoszok kapják, amit az igazak érdemeltek volna – ez igazságtalannak tűnik. S csakugyan hiábavalónak látszik, értelmetlennek, hogy napokon, egy életen át töprengjünk egy ilyen hiábavalóság fölött. A legtöbben tudjuk, hogy számunkra mindennél fontosabb, hogy Isten és emberek megelégedésére, teljes szívvel-lélekkel végezzük a ránk bízottakat. Hogy aztán erről kinek, milyen a véleménye, az már nem érdekes. Isten legyen megelégedve cselekedeteinkkel, szavainkkal, gondolatainkkal.
Kedves Testvéreim! Van egy ajánlatom. Pergessük vissza emlékeinket, s gyorsított ütemben állítsuk lelki szemeink elé azokat, akik igazságtalanságot követtek el velünk szemben. Néhány másodperc bőven elegendő ahhoz, hogy tucatjával álljanak előttünk az aljasságig lealacsonyodott emberek, hírhedt rendszerek kiszolgálói, pribékjei. Szinte rangsorolni tudjuk őket olyan, hogy ki, mit követett el ellenünk. Egy-egy alak mélyen belefúrta emlékeinkbe magát, de nem annyira, hogy ne bízzuk Istenre a sorsát. Ha már meg nem halt! Isten ugyanis sokkal csendesebben intézi el a számadás pillanatában az igazságszolgáltatást, mint ahogy mi tennénk azt, akár ezen az istentiszteleti alkalommal. Milyen jó, hogy Isten igazságos minden gyermekével szemben! Ámen.
Pap Gy. László 