– adventi beszéd –
„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené.” Mt 22,21.
1). Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Különösképpen jellemzi az adventi várakozás időszakát az adakozásra, ajándékozásra történő felkészülés.
Mi az ajándékozás célja? Örömszerzés. Jó adni és jó kapni. Az ajándék a szeretet, a barátság, a tisztelet, a megbecsülés, az emlékezés jele. Kellemes érzés: gondoltak ránk, figyelmesek irántunk. Az ajándéknak nem az értéke fontos; szomorú, ha valaki nem tud szívből örülni egy szál virágnak, bármilyen apróságnak, amivel valaki megajándékozza. Jeromos bölcs mondása – „Ajándék lónak ne nézd a fogát”, a mostani időszakban különösen megszívlelendő.
Az elmúlt vasárnap különböző kéréseket fogalmaztam az ajándékozásra vonatkozóan, melyek hamarosan bekövetkeznek sokunk életében, amikor karácsonyhoz érkezünk. Készülésünk azonban hiányos lenne, ha figyelmen kívül hagynánk egy komoly követelményt. Elérkezettnek tartom ugyanis az időt arra, hogy Istentől kért ajándékaink utáni várakozás mellett gondot fordítsunk arra, hogy milyenek a mi, Istennek szánt ajándékaink?
Ennek beszédes bizonyítékát találtam abban a leírásban, ahol a farizeusok és heródespártiak fondorlatos módon fogalmazták meg a tőrbe csaló kérdést.
Hozzátartozik az előzményekhez, hogy képmutatóan, alattomosan szeretnék kicsalni Jézusból azokat a megjegyzéseket, melyek alapján bevádolhatnák a kormányzónál. „Tudjuk, hogy igazmondó vagy”, „Isten útját az igazsághoz híven tanítod” – kezdték a hízelgő beszélgetést. Majd nem sok idő múlva rátértek a lényegre és feltették a megtévesztő kérdést: Szabad-e adót fizetni a császárnak?
Jézus azonnal átlátta álnokságukat, s nem rejtette véka alá, hogy felismerte megtévesztő fogalmazásukat. Tudta ugyanis, hogy amennyiben azt a választ adja, hogy Igen, kell fizetni adót, akkor könnyen ráhangolhatják a nép haragját. A népnek ugyanis elege volt a római fennhatóságból és annak kizsákmányolásából. Ha viszont azt mondaná, hogy nem kell adót adni, akkor, mint a császársággal szembeszállót marasztalhatták volna el.
A fentiek után a következőket mondta Jézus: Adjatok egy dénárt! Kinek a képe van rajta – kérdezte. A farizeusok tanítványai és a heródespártiak nem bújhattak el a válasz elől, s ennek következtében megjegyezték, hogy a császáré. Akkor ebben az esetben adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig azt, ami Istené. Persze, hogy ezek után meglepődve és szégyenkezve távoztak a kérdezők.
2). Fontosnak tartom, hogy felvállaljuk ma is ezt a jézusi kijelentést. Azért, mert nem éljük ugyan a császárság időszakát, egyáltalán nem vagyunk mentesek az adótól, másfelől pedig bizony van tennivalónk Istennel szemben is.
Amennyiben közelebbről megvizsgáljuk a szentleckénket, tapasztaljuk, hogy tulajdonképpen két területre vezeti gondolatainkat, két irányba tereli kötelességeinket. Ez igaz is abban az esetben, amennyiben állampolgári kötelességeinket, és azok teljesítését látjuk egyfelől, ami jelen esetben az adózásra korlátozódik. Másodsorban pedig részt veszünk azokon az alkalmakon, ahol istentiszteletek keretében igyekszünk Istennek is megadni azt, ami Jézus tanítása szellemében alapvető kötelességünk. Igen ám, de nem csak erről az előbb említett két követelményről szól szentleckénk, hanem egy harmadikról is, melyre nem találunk utalást a bibliai szövegben, de közvetve ott van kötelességeink között. Ez pedig nem más, mint megadni az embertársunknak is azt, ami az emberé. Elképzelhetetlennek tartom, hogy teljesíthető legyen Isten iránti kötelességünk, ha közben megfeledkezünk embertársainkról.
3). Ezek után szeretettel ajánlom, hogy bontsuk szét a már említett három kötelességet és beszéljünk külön-külön is róluk!
Az első helyen tárgyalom a császár helyzetét. Egy alkalommal Cézár, a hatalmas római császár, át akart jutni a tenger túlsó partjára. Kipróbált evezőst szólított meg, hogy vigye át csónakon. A csónakos látta a közeledő vihart, de nem mert szólni, mert nem mert ellenkezni a császárral. Amikor már a tenger közepén voltak, rettenetes vihar tört ki. A gyakorlott evezős remegni kezdett. Cézár látta, hogy a veszedelem csak nő, ha az evezős is elveszíti önbizalmát. Egy adott pillanatban rákiáltott az evezős emberre: „Mit félsz, amikor a császár van veled?” Ez olyan erőt, bizalmat adott az evezősnek, hogy minden erejét összeszedve partra szállította a császárt. Tudjuk, hogy a földi hatalom megtestesítője ő. Ilyen és hasonló történetek olvashatók a császárokról.
Az újszövetségi történet időszakában viszont a zsidóság leigázója és kizsákmányolója volt a császár. Tény, hogy ez az uralom semmiképpen sem mondható Isten akarata szerintinek, de ha belegondolunk a szembeszállás esetleges következményeibe, akkor fejetlenségnek minősíthető, hogy valaki megtagadja az adó fizetését. Különben is a zsidótörvény, kötelezővé tette a tag számára a tízed megfizetését. Csupán az eshetett kifogás alá, hogy a befizetett pénz a császár zsebébe került és nem a vallási közösség kasszájába.
A „mi, mai császáraink” különböznek ugyan a történetbelitől, de az adófizetés, mint kötelesség ma is megmaradt. Sőt, tudnunk kell, hogy a hithű, ma élő zsidók, de hozzuk hasonlóan a baptisták is, jövedelmük tízedét ajánlják fel egyházuknak. Persze a többi keresztény is igyekszik fizetési kötelességének eleget tenni. Mindenkire érvényesek az állami törvények, melyek egyformán megkövetelik az adózást.
Kellemetlen ugyan az adó befizetése, akár az állami kasszába történik az, akár egy közösség perselyébe, de tény, hogy a társadalom, túloldalon pedig az egyházi élet megköveteli tagjaitól, hogy így cselekedjenek.
Második helyen említem az embert, embertársunkat, akivel szemben is komoly kötelességeink vannak. Ha csupán a jézusi kettős parancsolatra gondolunk, melynek értelmében kell szeretnünk Istent és embertársunkat -, akkor bizony komoly csorbát szenved az Isten iránti tisztelet. Mindez pedig a miatt történik, mert nem szeretjük eléggé őket. Miként tudjuk ugyanis szeretni azt, akit nem látunk és gyűlöljük azt, akit látunk.
Egy tisztelője megkérdezte egyszer Franklin doktort: Nem mondaná meg nekünk, hogy Istenben való hite befolyással van-e, s milyen mértékben cselekedeteire? Azt hiszem – felelte Franklin – hogy a Legfőbb lény iránti tiszteletünket azzal fejezzük ki a legméltóbban, hogy tiszteletben tartjuk azokat az élőlényeket, amelyeket teremtett. Világ életemben arra törekedtem, hogy tisztességesen bánjak velük. /Lion Feuchtwanger: Rókák a szőlőben /
Végül pedig adjuk meg Istennek azt, ami Istené! Van-e fontosabb követelmény – Jézus tanításában annál, mint megélni az Isten iránti őszinte tiszteletünket? Azért tartom fontosnak e kérdést, mert Isten különbözik tőlünk. Kemény fogalmazást használok, de hűen érzékelteti gondolataimat. Mi lehetünk időnként képmutatóak egymással szemben. Talán fel is figyelünk néhányan erre, mint ahogy Jézus is megtette a farizeusok tanítványaival, illetve a heródespártiakkal. Tőrbe is csalhatjuk egymást fondorlatos megjegyzéseinkkel. Nagy tévedésben vagyunk azonban, ha feltételezzük, hogy Istent is megtéveszthetjük, mint ahogyan embertársainkat.
Amint hallottátok mára tartogatott gondolataimat, szeretném, ha karácsonyi kéréseink beteljesedése előtt, még egyszer odafigyelnénk egymásra, és még nagyobb szeretettel, tisztelettel szólítanánk meg gondviselő Istenünket.
Adjuk meg embertársainknak a nekik kijáró tiszteletet és szeretetet, melyet különben mindannyian megérdemlünk Isten teremtményeiként. Adjuk meg azonban Istennek is azt a tiszteletet, melyet rólunk gondoskodó Atyaként elvár tőlünk. Ebben a kölcsönös gondoskodásban és tiszteletben lepjen meg bennünket két nap múlva Isten az ő karácsonyi áldásaival. Ámen.
Pap Gy. László 