– általános beszéd –
Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Mt 6,28-29.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Két tényező határozta meg mai beszédemet. Mindkettő a virággal kapcsolatos. Az első már a korábban megérintette szívemet, amikor valaki virággal emlékezik valakire. A másodikat egy látvány jelenti, mely életre szólóan meghatározta bennem a vadon élő, sárgaliliom „teljes pompáját”. Így láttak napvilágot azok a gondolatok, melyek sajátos módon összekapcsolódnak mindennapi életünkkel, az evangéliummal, s nemcsak kérdéseket vetnek fel, hanem válaszokat is adnak néhány sarkalatosnak mondható vonatkozásra. Nem vagyok növénytanhoz értő, s így nem is rendelkezem a megfelelő ismeretekkel, amiért mást kell várnotok tőlem, mint a liliom, vagy általában a virágok tudományos meghatározását. Úgy vagyok a virágokkal, s ezek között most már a sárga, mezei liliommal, mint az átlagember. Gyönyörködöm bennük, s ha alkalom adódik, akkor másokat is hozzásegítek ahhoz, hogy beteljen Isten szép világának boldogságával.
Említettem, hogy átlagemberként érzek és gondolkodom a virágról, s ezen belül a liliomról is. Amikor Szentjobb község határában megpillantottam egy kb. 5 árnyi lápos helyen az említett virágot, nemcsak gyönyörködtető látványban volt részem, melyet megoszthattam a velem levőkkel, hanem különös módon kavarogni kezdtek bennem régi ismertek, új felfedezések, s ki kell mondanom – az, hogy miként vihetném szószékre ezeket a vegyes gondolatokat.
Nem kellett sokáig vívódnom, hiszen máris három meghatározó ismeret lépett segítségemre. Az első, természetesen a felolvasott szentlecke, melynek értelmében arra kér Jézus, hogy „nézzük” a mezők liliomait! A második visszanyúlik teológus éveimre, amikor emlékszem, hogy egyik osztálytársam dolgozatot írt a jelképekről, s ezek között volt egy világos kereszt, mely Jézust, mint a világ világosságát jelképezi. Sugarai mind a négy világtáj irányában terjednek. A kereszt, azaz nem a megszokott, telt kereszt, hanem amelynek csak a körvonalai látszanak, s szárai végén liliomok vannak. Ezekre a liliomformákra határozottan emlékeztem, csak még annyit kellett megtudnom, hogy a liliom régi jelképe a világosságnak. Azt jelenti, hogy átlátszó, tiszta. A harmadik, és utolsó eligazítást egykori olvasmányom alapján találtam, melyben Mikszáth Kálmán nyilatkozik a nagy íróról Jókai Mórról. Erről egy kicsit később!
Azt is el kell mondanom, hogy a fenti élmények, emlékek után kíváncsivá váltam, hogy megjelenik-e a Bibliában – a szentleckén kívül – a liliom. Örömmel tapasztaltam, hogy több esetben is. Amit általánosnak minősíthetek a virággal kapcsolatosan, az nem más, mint a „virulás”. Vagyis, szinte bármelyik helyen olyan összefüggésben olvasunk róla, ami az előbb említett kifejezést erősíti. Nem célom, hogy felsoroljam ezeket a helyeket, csupán egyetlen megjegyzés erejéig érzékeltessem a bibliai helyek hangulatát, majdnem megannyi ígéretként hangzik a nép, vagy az egyes ember felé, aki számíthat Isten segítségére, melynek következtében virulni fog, mint a liliom. Sokszor használtam én is ezt a kifejezést, s soha nem gondoltam arra, hogy mit is rejt magában. Legyen ez ígéret, vagy betelt valóság. Mit jelent számodra nőtestvérem egy szál virág, mellyel felköszöntenek napodon? Tiszta ragyogást, örömet. Ugyanez vagyunk mi is egymás és Isten számára, ha virulunk. Tavaszi, vagy bármikor nyíló virág egymás és Isten kezében.
Találóan fogalmaz az Énekek Éneke: „Mint a bogáncs között a liliom, olyan a mátkám a lányok között.” (2,2.) A tisztasággal, a gyönyörűséget keltő szeretettel, az átlátszó gondolatokkal járó ember mindig életet áraszt maga körül. Még akkor is, ha kezében éppen a megemlékezés virágait tartja, hozza, mint az, aki nem rég meghalt szeretteire emlékezik.
Azt mondom, tehát: Istennek különös gondja van a mező liliomaira, s ha módunkban áll, akkor nézzük figyelemmel azokat. Közben soha ne feledkezzünk meg arról, hogy amiként Salamonnak teljes dicsőségében sem sikerült úgy öltözködnie, mint valamelyik liliom, bármilyen gazdagok is legyünk, tehetősekké váljunk a csinos, szép, elegáns, gála öltözet megvásárlására, egyről el ne feledkezzünk. Olyan legyen lelkünk kisugárzása, az arcunkon viruló mosoly, a szemünkben csillanó emlékkönny, hogy minden esetben gyönyörűséget szerezzünk azoknak, akikkel megosztjuk életünket, s nem utolsó sorban Istennek, aki tiszta, átlátható életre teremtett minket.
A harmadik és egyben befejező gondolatkört – amint említettem – a két nagy íróval kapcsolatos élményem határozta meg. Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora c. életrajzi regényből olvastam egy igen kedves, megrázó, de ugyanakkor meghatározó részt, mely nemcsak elmélyültté tette a liliom, s az ember viruló látványát, hanem megmagyarázta az elmúlás tényét is. Mert, amikor elhaladtam az említett helyen pompázó vadliliomok mellett, nem sok idő után felmerült bennem a kérdés, hogy vajon meddig gyönyörködtetik látványukkal az arra járó, virágot kedvelő embert? Mert elhervad és elszárad a virág, elhervad és elmúlik egyszer emberi életünk is.
Milyen sokat beszélünk arról – szószéki beszédekben főként -, hogy nem mindegy, hogy miként éljük életünket. Persze, hogy nem, de az sem mindegy, hogy miként fejezzük be, vagyis miként olvadunk fel Isten örökkévaló szeretetében! Egyfajta járható út lehet a következő idézet: „Még a halál is oly játszi volt, olyan könnyed, olyan gyöngéd hozzá. Nem a kaszájával vágja le, mint a többi embert, hanem talán egy virágszállal akar rásújtani, s lelke szelíden röppen át a virágra. /…/ Aztán ráhányták a földet és egy kis púp keletkezett azon a helyen. Egy hegycsúcs ellenben eltűnt egy másik helyen.”
Gyors és könnyű halált vár minden ember. Úgy szeretne járni, mint a levágott és napra tett virág: Egyetlen nap alatt megsemmisüljön. De ez nem így van a természetben, ahol napokig hervadoznak az elnyílt virágok, mások pedig egy szempillantás alatt lépnek az enyészet útjára. Mert még a virágok élete, fogyása, eltűnése sem egyforma. Hát mennyire a miénk, embereké! Amiként a virágok között is vannak némelyek, melyek kimondott örömet, gyönyörűséget szereznek, így van ez velünk is. Ahogy az író mondja, arra vár az ember, hogy lekaszálja a halál, ezzel ellentétben egy virágszállal sújt rá. Vallásos gondolkodásunkban ez úgy jelenik meg, hogy leszakítja Isten életünk virágát.
Vigyázzunk Testvéreim, hogy továbbra is megmaradhassunk viruló virágként, s ha mégis jön az elkerülhetetlen, akár a halál sújt ránk kaszájával, akár Isten tép le bennünket, még egy ideig kevesek, vagy sokak örömére lehessünk vágott virág a szerető szívek kelyhében, asztalán.
Végül pedig veletek közölt gondolataim összegezése helyett, de azok kedvében is járva, akik nem hallhatták virágról szóló, egyéni felfogásomat, álljon itt egy Harsányi versrészlet. A vers címe: Aggodalom.
„/Aggódó szívemmel egyre azt mondom:/ /Isten, Isten, Isten legyen velünk./ /Isten a kis fűszállal, mely kövek közt sorvad,/ /Isten az emberszívvel, mely jóság közt is oly vad./ /Isten a nagy hegyekkel. A bányával, a méllyel,/ /A távoli falukkal, melyek sötétek éjjel./ /Isten legyen a jókkal, Isten a gonoszokkal,/ /Két milliárd élővel és száz millió holttal./ /Isten legyen a földdel, e fekete madárral,/ /Mely az iszonyú űrben süvöltő szélben szárnyal,/ /Isten legyen a nappal, Isten legyen a holddal,/ /Isten legyen az összes reszkető csillagokkal. / /…/ /s Isten legyen velem és legyen veletek./ /Közületek, ó senkit ki nem feledek!/ /Isten kezében tartott szikrázó virág,/ /Ki ne ejtsen kezéből téged, te gyönyörű – világ!/ – (Immánuel).
Ámen.
Pap Gy. László 