Bibliai olvasmány: Zsolt 22,1-11
– általános beszéd –
„Mert én Isten vagyok és nem ember, szent, aki közötted vagyok.” Hós 11, 9.
/„Akarom, mert ez bús merészség,/ /Akarom, mert világ csodája./
/Valaki az Értől indul el,/ /S befut a szent, nagy Óceánba.”/ (Ady)
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Isten szentsége számunkra is vasárnapi beszédtémát jelent. Hétköznapi megnyilatkozásainknak adunk hangot, melyeket olyan összefüggésben használunk akkor és anélkül, hogy komolyabban figyelnénk rájuk. Radikális gondolkodásunk ellenére kiejtjük a szánkon a szent jelzőt, melyet különböző összefüggésekben céllal erősítünk, hogy nyilvánvalóvá tegyük Istenhez való tartozásukat. Pl. beszélünk szent Bibliáról, szent hivatásról, vagy, hogy nekünk is szenteknek kell lennünk. Ilyen összefüggésben a szentség összetett valóságot jelent, mely érinti Isten titokzatosságát, és ugyanakkor kapcsolatot teremt az erkölccsel is.
Nagyon fontos mielőbb megállapítanom, hogy mit is hordoz magában a szentség kifejezés. Bizonyos dolgok, elkülönítését jelenti, melyekhez rituális tisztaság mellett érhetünk. Nem elégszik meg a Biblia, hogy megismertesse az ember viselkedését az istenivel szemben, hanem úgy határozza meg Istent, aki minden szentségnek a forrása. Ez pedig lehetőséget kínál az embernek arra, hogy a szent-tel foglalkozzon. Így a nap bármely szakában és bármilyen körülmény között jogunkban áll Isten kérdéseivel foglalkozni, de közben nem szabad elfeledkeznünk egy tényről: Az Istentől származó szentség csak külsőleg szenteli a helyeket és személyeket, de amikor már szólunk, beszélünk róluk, akkor a ránk áradó szeretet által mi válunk megszentelőkké. Más szóval elmondhatjuk, hogy igyekeznünk kell arra, hogy ne profanizáljuk beszédben, vagy cselekedetben az Isten szentségéhez tartozó dolgokat.
Isten szent és meg is mutatja annak magát. „Az ember lassanként elismeri, hogy nem ő a legfőbb hatalom ezen a világon. Hogy nem képes saját magát segítség nélkül fenntartani. Van valami, ami fölötte áll, s nem tartozik az ő hatáskörébe. Sokan csodákért sóhajtanak, azt gondolván, hogy ez együtt jár a vallással. Sokszor azt gondolják az emberek életük nehéz körülményei között, hogy valami csodának kell történnie, hogy szorongatottságukból megszabaduljanak. Azt hiszik, hogy Istennek a különösben, szokatlanban, a rendkívüli körülmények között kell, hogy megmutassa erejét. Amint az ember érik gondolkozásában és belátásában, belátja, hogy Isten a mindennapi életben is éppúgy jelen van, mint a rendkívüli körülmények között és sokkal inkább jelenti a mi számunkra a rendet és a törvényt, mint ennek ellenkezőjét. Martineau mondja, hogy a világ rendjének szentebbnek kell lennie a mi szívünkben található rendellenességeknél.” (Dr. Varga Béla: A vallásos érzés erősítésének szükségessége). Meg kell különböztetni az igazi szentséget, amely Isten tulajdonsága, és a szent jelleget, mely egyes személyeket és bizonyos tárgyakat részesít előnyben, melyek egyszerre elfedhetik, vagy megvilágosíthatják Isten szentségét.
Az Ószövetség emberére, és az őt övező tanításra figyelve elmondhatom, hogy Isten megközelíthetetlen volt szentségében. Látjuk, hogy az ember mindig szerette volna felismerni ezt a szentséget, aminek következtében Isten bemutatta, kinyilatkoztatta dicsőségét. Nézzünk néhány jellemző helyet a Bibliában, melyek mind állításomat erősítik: Pl. a teremtés, az isteni megjelenések, a próbatételek, a büntetések és csapások, a nép megoltalmazása, valamint a reménytelen helyzetekből való kiszabadítása, mind-mind Isten szentségének jellemvonásait hordozzák magukon. Eltitkolhatatlan, hogy esetenként, mint elrémítő, megsemmisíteni akaró, titokzatos hatalom jelenik meg Isten, de ugyanakkor hajlandóságot mutat azokkal szemben, akik készek befogadni a szövetség ládáját (a Gitteus Obed Edom házánál volt három hónapig), melyben az ószövetségi ember hite szerint Isten lakott (2 Sám 6, 7-11.). Ezt a viszonyulást erősíti Hózseás próféta is: „én Isten vagyok, és nem ember: szent, aki közötted vagyok”.
Ézsaiás prófétának úgy jelent meg Isten, mint egy fenséges király, aki betöltötte az egész helyiséget. Hódolatát csak a szeráfok képesek megadni, de ezek sem annyira szentek, hogy Isten arcát megláthassák. Ha az ember néz bele ebbe a szent arcba, akkor nyomban belehal. (Ézs 6, 1-5.). A fentiek ellenére azonban Isten mégis megközelíthető szentségében, nagyságában, fenségében. Ő az, aki kitölti a tátongó űrt közte és teremtménye, az ember között. Ő vált a nép „szentjévé”, Ő lett öröme, támasza, vigasza, üdvössége (Ézs 10, 20.). Egyszóval Ő lett mindannyiunk élete. Ez pedig több, mint egy jelző, hiszen az élet Istent Isten határozza meg.
A többi nemzettől kiválasztva és elkülönítve, Izrael népe szent néppé vált. Ez abból válik nyilvánvalóvá, hogy Isten szeretett népével járt, élt, majd időközönként kinyilatkoztatta magát: „Mert én Isten vagyok és nem ember, szent, aki közötted vagyok.” Istennek ez a jelenléte nemcsak rituális szentséget adott a népnek, hanem olyan erkölcsi magatartást is megkövetelt, mely bizonyos szentséges életre ösztönözte őt.
Adott emberek és közösségek véleményével szemben, mára mindannyian tisztázzuk Istenhez való tartozásunkat. Sok mindent elfogadunk, és hitünk tárgyává teszünk a Bibliából. Elmondjuk, hogy vallásos gyakorlatunkban csak azt tartottuk meg és olyanná formáltuk, amilyennek akartuk. Ez az új forma jelenti az új lehetőséget, hogy Isten népének tartsuk magunkat. Isten szentsége már nem megközelíthetetlen szemszögünkből. Nyitva áll a lehetőség, hogy a korabeli megkülönbözetések részeseivé váljunk, amennyiben akarjuk is azt. Hogy milyen megkülönböztetésben lehet részünk? Biztonságban, öntudatban és legyőzhetetlen reménységben. A rengeteg bizonytalankodás, a társadalmi bizonytalanság között szükségünk van biztos menedékre, valami biztonságra, mint, amelyet a kősziklára épített ház jelent. Ez pedig Istennél található, aki örök menedéket és oltalmat nyújt a hozzá igyekvőnek. Kell mindehhez egy állandó öntudat is, hiszen hiába halljuk a felénk áradó biztatásokat, ha szívünk mélyén nem értünk egyet velük, és cselekedni sem akarunk azok szerint. A legyőzhetetlen reménység pedig kútforrást biztosít az Istenben bízó embernek, melyből állandóan és könnyen meríthet, amikor megbántották, megsértette az élet váratlan fordulata, vagy egyszerűen kilátástalannak látja pillanatnyi helyzetét. Ezek együttes munkája tesz képessé arra, hogy mi is a szent Isten kiválasztott népének tudjuk magunkat.
Isten szeretné, hogy szentnek tartsuk Őt. A kérdés az, hogy miként lehet megtartani Isten szentségét? Vajon az istentiszteletek, vagy más hasonló jellegű ténykedések adják-e a lehetőséget, vagy egyszerűen mintegy magatartási formában is megvalósítható ez az eszmény? Meggyőződésem, hogy Isten akarja, hogy szentnek, egyedül igaz Istennek higgyük Őt. Az a tény, amikor aprólékosan meghatározza az áldozatok részleteit, vagy az istentiszteleti rendtartáshoz szükséges tisztasági feltételeket, melyek dicsőségét szolgálják, akkor azokat nem kell ránk érvényeseknek találnunk. Elsősorban azért, mert a mi rendtartásunk más, másodsorban az istentisztelet nem a külsőségeken áll, vagy bukik. Éppen ezért szükséges, hogy az Isten szentségére vonatkozó tiszteletünk csak akkor válik érvényessé, ha bizonyságot teszünk az Isten és a felebarát iránti szeretetről és Istenbe vetett hitünkről. Ennél fontosabb megszentelési lehetőség nem adódhat egy unitárius számára.
Lehetünk-e szentek? – tevődik fel az utolsó kérdés. Nehéz megválaszolása, ha azokra a véleményekre gondolunk, melyek Isten szentségét fogadják el. Persze fenntartásaink vannak a Katolikus Egyház szentségtanával kapcsolatosan, és lehetetlennek találjuk a világban élők esetében, hogy teljes mértékben szent életet éljenek, mégis gondolkodásunkban, életvitelünkben mutatunk hasonlót.
Az apostoli közösség magáévá tette az Ószövetség tanítását és szókincsét Isten szentségével és a szentséges dolgokkal kapcsolatosan. Istent Szent Atyának nevezték (Jn 17, 11.), elfogadták az angyalképzetet, a szent templomot és azt is, hogy szenteknek kell lenniük azoknak, kiket Isten kiválasztott. A zsidókat külsőleg tisztították meg, miáltal Isten szentségéhez méltókká váltak, viszont az apostoloknak, a későbbi keresztényeknek, a mi elődeinknek másabb utat kellett keresniük és bejárniuk. Ez a jézusi tanítás volt, miszerint lélekben és igazságban szentelődünk meg. A keresztények a hit által válnak megszenteltekké, úgy és akkor, amikor önmagukban hordozzák Istent. Közelebbről ez azt jelenti, hogy nem kézzel formált templomokban imádjuk, hanem lélekben és igazságban, azaz szívvel és lélekkel. Így váltunk Isten megszentelt templomává, amikor magunkban hordozzuk Őt. „Akiket pedig Isten lelke vezérel, azok Isten fiai” – olvassuk a Római levélben (8, 14.), melynek köszönhetően a Szent Isten temploma, Isten gyermekei vagyunk, akikben megtalálható a szentség forrása.
Szentségünk további kérdéseket támaszthat, de ugyanakkor komolyan elbeszélhetünk róla. Tény, hogy, aki ezt az utat követi, annak szakítania kell bűnös életmódjával, és Istennek tetsző módon kell megválasztania élete cselekedeteit. Ennek az életnek alapvető követelménye, hogy ne a külső törvények által szabott követelmények, hanem a belső és Istenhez igazodó szabályok között éljük a Szent Istenhez igazított életünket. ÁMEN.
Pap Gy. László 