AZ ÁLDÁS
„Áldott legyen az Isten /…/ aki megáldott minket minden lelki áldással /…/” Ef 1, 3.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Ismét egy olyan témához érkeztünk, melynek tárházából bőven lehet válogatni. Az áldásról lesz szó. Jó nekünk az áldással közelebbi ismeretséget kötnünk, annál is inkább, mert nemcsak Istentől kapjuk ezeket, hanem előbb-utóbb magunk is áldásosztó társaivá válunk Istennek.
A felolvasott szentlecke egy mély hálát ébreszt bennünk s éppen ezért megfelelő gondolatok és érzések, övezik további megjegyzéseinket. Nem szeretném azonosítani az áldással az ajándékot, még abban az esetben sem, ha azonos forrásból származik és táplálkozik mindkettő. Éppen ezért vizsgálat alá veszem az áldást, és, mint olyannal kívánok foglalkozni a továbbiak során.
1). Az áldás bibliai előfordulásait illetően kétféle felfogás és gyakorlat vetődik elénk. Az első természetesen az ószövetségi, melynek négy formáját fedeztem fel.
a). Az elsőnek a népáldás számít, mellyel, pl., Bálám megáldotta a népet (4 Móz 22, 6). Ez az áldás azonban inkább átokformát tartalmaz, azzal a kivétellel, amikor Bálám Istenre bízva a cselekvést megjegyezte, hogy akit Isten megáld, az áldva lesz, akit pedig megátkozott, az átkozott.
b). A második áldásformát az atyai áldás kiosztásakor tapasztaljuk. 1 Mózes 27. részében találhatjuk azt a történetet, amikor Jákob csalással megkaparintotta magának az édesapai áldást. Nagyon érdekes a csaló Jákob érzés- és gondolatvilága is. Tudja, hogy amennyiben kiderülne álnoksága, az elhangzott atyai áldás nyomban átokká változna át (1 Móz 27, 12).
c). A harmadik áldásformát Ruth Könyvében találjuk, mely örökérvényű esketési gondolatokat ébreszt bennünk. Közelebbről arról van szó, hogy Isten tegye áldottá és megszaporodottá azokat, akiknek magzatai felépíthetik a jövendőt (Ruth 4, 11).
d). A negyedik és egyben utolsó áldásformával a papi szolgálat területén találkozunk. Sok, mai, unitárius lelkész is előszeretettel használja az ún. Ároni áldást, mellyel mai és következő, az áldásról szóló beszédeimet zárni szeretném (4 Móz 6, 24-26). Áldjon meg tégedet az Úr…
2). A gyönyörű Ároni áldással tulajdonképpen az ószövetségi áldásformák ismertetése véget ért. Az újszövetségi gyakorlatból azt emelem ki csupán, ami teljes mértékben Jézus elképzeléséhez igazodik. Ennek két fontos megnyilvánulási formájával találkoztam:
a). Az első, amikor Jézus megáldotta a kisgyermekeket (Mk 10, 16). Az emberközelségnek, de ugyanakkor a szeretetnek tiszta jelei fedezhetőek fel Jézus viszonyulásán, amikor, pl., nem csak megsimogatja a hozzáérkezett kisgyermekek fejét, hanem ölébe is veszi őket, a történet szavaival élve „kezét reájuk vetvén” áldotta meg őket.
b). A második újszövetségi eseményben akkor látjuk Jézust, amikor elbúcsúzott tanítványaitól (Lk 24, 50). Az általunk is gyakorolt áldási testtartást vette fel Jézus, melynek köszönhetően felemelte kezeit és úgy áldotta meg tanítványait.
Összegezve az eddig elmondottakat megállapíthatjuk, hogy minden dicséret Istent illet azért, hogy áldásaival befolyásolta a mindenkori embert, hogy maga is áldást oszthasson, annak ellenére, hogy adott bibliai korokban az áldás közé gyakran átok is vegyült, vagy éppen képtelen volt a kor embere arra, hogy megkülönböztesse egyiket a másiktól. Ma nyugodtan elmondhatjuk, hogy Isten akaratát és lelkületét magában hordozó áldás Isten atyai szeretetéhez simul, amiért első sorban is őt illeti a dicséret és dicsőség.
3). Beszédem második része felszólító módban fogalmazható meg: áldjuk azokat, akik minket átkoznak! (Mt 5, 44). Ez a jézusi felszólítás végtelenül mély és mindent megbocsátó szeretetet feltételez, melyet töredelmesen bevallom – teljességgel megélni nagyon nehéz volt, és bizonyára az is marad. Itt és most el kell mondanom azt is, hogy minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy csakis áldásként maradjon az érzés szívünkben, a szó pedig a szánkon.
A jézusi felszólítás értelmezése során két komoly tényezővel kell szembesülnünk: az egyik az ellenség, a másik pedig az átok jelenléte.
a). Az ellenség fogalmat nem szeretném harcias jelzőkkel, sőt valamilyen erőszakos fogalmakkal ellátni. Én az ellenségben csupán ellenkezőt fedezek fel, aki a maga módján általában valamiben, vagy valakivel, vagy éppen mindenben és mindenkivel ellentétes véleményen van. Nehéz meghatározni, hogy mennyire igaz ez az álláspont. Legfentebb akkor, ha megállapítható róla, hogy hozzáigazodik Isten akaratához.
A Példabeszédek Könyvében azt olvashatjuk többek között, hogy adj enni annak, aki téged gyűlöl, s meglátod, hogy ezzel a cselekedeteddel eleven szenet szórtál a fejére (Péld 25, 21). Az ellenkezőből, tehát a gyűlölet is kisugározhat, ami fokozza a hangulatot, és nagyban befolyásolja az indulatokat. Javaslom, hogy itt álljunk meg e kérdésnél, s feltételezzük az ellenkező, bennünket gyűlölőről, hogy nem is olyan vészes a haragja, sőt minden különösebb erőfeszítés nélkül képesek is vagyunk elfogadni ilyennek őt. Természetesen vállalnunk kell azt is, hogy áldást és nem átkot szólunk haragosunk felé.
b). A második kérdéskör éppen az átok körül forog ismét. Mi az átok? Az áldás ellentéte – mondjuk. Rossz kívánságok megfogalmazása mások iránt. Azt már tudjuk, hogy ugyanazon szájból származik áldás és átok (Jk 3, 10). Sőt eben az esetben éppolyan könnyedséggel kívánhatunk valakinek jót, mint éppen rosszat. Egyetlen gondom személy szerint abban van, amikor igyekszem Ézsaiás próféta tanításához igazítani életemet, aki azt mondja, hogy ne féljünk azoktól, akik minket gyaláznak, és ne essünk kétségbe szidalmazásaikért (Ézs 51, 7). Szinte hallom a kemény közmondást, hogy „szamárbőgés nem hallszik az égbe”.
Végül bármilyen megkülönböztetéssel szemléljük is az ellenség, az ellenkező, a bennünket gyűlölők táborát, bármiként is viszonyuljanak hozzánk, nemcsak a tanítás szellemének követelménye, hanem a mindenkori együttélési normák is megkövetelik, hogy alázatosan viselkedjünk embertársainkkal szemben. Amikor elérkeztünk erre a helyes belátásra, akkor már nagyon közel vagyunk ahhoz a felismeréshez, amikor nyugodt szívvel vallhatjuk, hogy igenis áldjuk azokat, akik minket átkoznak (Lk 6, 28).
Ez a mély, emberi érzelem pedig egyértelműen visszasugárzása Isten rólunk való gondoskodásának. Áldott legyen az Isten, hogy megáldott minket minden lelki áldással!
4). Az áldás Istennél van! Ezzel a gondolakörrel szeretném lezárni mai beszédemet. Bezárni főleg azt a gondolatsort, melynek rendjén áldásainkat és átkainkat feszegettem.
Az bizonyos, hogy minden áldás, melyet embertársainkra szórunk előbb-utóbb Istenhez vezethető vissza. Tőle érkezik első sorban az indíttatás. Erre akarok figyelmeztetni akkor, mikor néhány bibliai helyet emelek ki annak szemléltetésére, hogy az áldás Isten kezében van.
a). Isten megáldotta a hetedik napot (1 Móz 2, 3). Áldott, tehát az a nap, melyet Istennek és magunknak szentelhetünk azért, hogy azon testünk megpihenjen, lelkünk pedig művelődjön.
b). Isten megáldotta mindenkor az ő népét (4 Móz 23, 20).
c). Megáldotta szolgáit, hogy végezhessék a rábízott feladatokat (134. Zsolt 3.). a szolgák után, szinte magától értetődően következik, hogy Isten áldását adta hajlékaira is (Jer 31, 23), ahol segítségül hívhatjuk mindenkor az ő szent nevét.
d). Végül, de nem utolsó sorban megáldotta Isten ezt a földet (Zsid 6, 7), mely ellenséges látszatai ellenére is lakhelyet és egy nagyon is megérdemelt emberi élet lehetőségeit tárja fel előttünk.
Rajtunk múlik, tehát, hogy miként fogadjuk el, és vélekedünk a továbbiak során Isten és az emberek áldásáról. Nekem az a véleményem, – melyet bizonyára még nagyon sokan osztanak velem, hogy Isten után minden ember megérdemli a dicséretet, amennyiben él az Isten adta áldás-osztás lehetőségeivel. Legyen dicséret és dicsőség Isten áldásaiért, mindörökké. Ámen.
2009. márc. 1
Pap Gy. László 