Őszi hálaadás – 2018.

 

Énekek: 10, 147, 24, 166, 263.

Hálaadás – 2018.

– Őszi hálaadási beszéd –

„Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, nyisd szét a te szád és betöltöm azt!” Zsolt 81,11.

Kedves ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Mindennél nagyobb öröm számomra, hogy itt lehetek ma veletek Isten házában és hálaadó ünnepünkön megfogalmazhatom köszönetemet Isten felé. Bár egyes számban fogalmaztam, ez alatt nemcsak saját hálámat kell értenetek, hanem azokét is, akiknek soha eszük ágában sincs, hogy bármiért köszönetet mondjanak. Ez viszont nemcsak Istennel kapcsolatosan igaz, hanem nem árasztják el embertársaikat sem, ha azok meg is érdemelnék. Ugyanakkor boldogsággal tölt el a tudat, hogy világszerte a mai nap folyamán mondanak hálát közösségükben mindenütt az unitáriusok, ami szintén további lelkesedésre buzdít.

Gilgálban történt nagyon régen, amikor még pusztított az éhség, hogy Baál Sálisából érkezett egy férfi, aki ajándékkal lépett Elizeus próféta elé. Ajándékai között ezek voltak: első zsengék kenyerei, húsz árpakenyér, valamint zsenge gabonafejek. Amikor a próféta átvette az ajándékot, utasította szolgáját, hogy adja a népnek a felkínált ennivalót, hogy egyen. Mire ámulva kérdezte a szolga, hogy komolyan gondolja Elizeus, hogy ezt az ennivalót száz embernek adhatja? Mire elegendő az? Aztán megnyugtatta a próféta az aggódó szolgát, hogy Isten így szól ezzel kapcsolatosan: „Esznek és még marad is. És eleikbe adta, és ettek és még maradt is belőle, az Úr beszéde szerint.” (2Kir 4,2–44).

Hogy szoktuk mondani? Azóta sok víz lefolyt ezen, vagy ezen a patakon, folyón. Azóta sok idő eltelt ugyan, de aligha változott hozzáállásában az ember. Mert ha nem is feltűnően, vagy sokszor kézzel foghatóan, vagyis nem látványosan, de Isten folyamatosan gondoskodott teremtményeiről és erről az egész világról. A szükség jelen volt ugyan és van mindenkor az emberek között, de amint nem Isten az okozója a nyomorúságnak, úgy nem is sikerül látványosan rendbe hoznia azt. Csak arra lenne szükség, hogy időről-időre ráébredjen az ember, hogy jobban szét kellene néznie a világban. Észre kellene vennie az apró részletekben elvesző valóságot és azt a tényt, hogy míg az ember alig hajol le elesett embertársához, addig Isten folyamatosan gondoskodik arról, hogy megmutassa könyörületességének jeleit, akár abban a formában, hogy embereket küld a többiek közé, akik viszik a „keveset” és tudomására hozzák a világnak, hogy ez a kevés is valami abban a nincstelenségben, ahol az élet múlhat tőle. Így van, hogy időnként elgondolkodhatunk azon, hogy Isten csodatevő képessége valóban száz szorozhatja azt a keveset, mellyel az emberi jó cselekedetnek és a másokról történő gondoskodás késztetésének köszönhetően a kietlenben is megterül az asztal. Ismét évezredek vizei hömpölyögtek lefelé, amikor megjelent Jézus és hasonló csodát tett, mint annak idején Elizeus próféta korában. Mit használ ennyi ennivaló száz embernek? – kérdezte Elizeus szolgája. Amikor Jézus parancsolta tanítványainak, hogy adjanak enni a várakozó, többezres tömegnek, akkor ők azt mondták, hogy „Nincs nekünk több öt kenyerünknél és két halunknál, hanem-ha elmegyünk és mi veszünk eledelt az egész sokaságnak.” (Luk 9,13). Jézus megismételte korábbi parancsát és a sokaság jól lakott, sőt, maradékot is összeszedtek.

Szeretett Testvéreim, sokat minden változott az ószövetségi idő, sőt Jézus kora óta, de hitetlenségünkben, kételkedésünkben szinte azonosak maradtunk. Amikor feladatokat kapunk, sőt átláthatóan, érezhetően Istentől érkezik az , akkor hozzáfogunk és méregetni kezdjük a kötelességet és a lehetőségeket, ha netán észrevesszük, hogy nem a legésszerűbb a parancs, nyomban tagadásba fordul a korábbi engedelmességünk. Csak arra van időnk és magyarázatunk, hogy széttárt kezekkel felmutassuk a készletet, ami közel sem elegendő ahhoz, hogy véghezvigyük a megbízatást. Arra az egyre nem gondolunk, vagy alig, hogy minden esetben rajta van ezen a tevékenységen Isten áldása, aki nemcsak erőt ad a munka elvégzéséhez, hanem elegendő hozzávalót is biztosít.

A múlt heti vallásóra alkalmával kértem az egyik gyermekemet, hogy soroljon fel három jó emberi tulajdonságot. A jó szívűt másodikként említette, mert szerinte szép dolog, ha valaki megosztja egyik osztálytársával a tízórait, aki otthon feledte és ezért nem éhezhet addig, míg hazamegy. Lehet, hogy a látszat és a tetterő sokszor keveset ígér, de legyünk bátrak és éljünk annak lehetőségével, hogy Isten elé visszük a hálaadás szándékát. Ne feledjük: Isten megszaporítja a hozzávitt ajándékot. Ámen. 2018.09.30.

Jézus, a szegletkő

– úrvacsorai ágenda – 

„Akik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus.” Ef. 2:20

Kedves ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai!

Elgondolkodtam azon, hogy Pál apostol vajon miként vélekedett saját egyházi elöljáróságáról, amikor a szentleckében elhangzottakat leírta az efézusi gyülekezetnek? Gondolt-e arra, hogy amikor majd ismét megjelenik köztük és szükség van a vezetői tulajdonságaira, akkor miként sikerül érvényesítenie azokat? Valószínű azonban, hogy ezek a gondolatok nagyon messzire álltak tőle, hiszen egyedül Jézust tartotta kizárólagos vezetőnek, akinek életén és tanításain állhat meg egyedül a keresztény anyaszentegyház. Vagyis meggyőződését tovább erősíti és kijelenti a korintusi gyülekezetnek, hogy „Ahelyett, hogy valamelyiküket vezetőül nevezte volna ki, Krisztus így szólt a tanítványokhoz: Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek a Krisztus” (Mt. 23:8).

A felvetett gondolattal kapcsolatosan többféle vélemény alakult ki az egyház (nemcsak az unitárius!) fennállása óta. Vannak, akik esküsznek arra, hogy mindenkor embereknek kell felvállalniuk a közösség, s így az egyház vezetését is. Mások azt hangoztatják, hogy senki nem állhat egy közösség élén, hanem csak Jézus, aki valóban a keresztény egyház feje és alapköve. Minden, ami történik az ő tanítása alapján és szellemi öröksége mellett fogadható el. Azok, akik megbízatást kapnak az egyház időleges vezetésére, bármelyik pillanatban végzetes hibát követhetnek el, ami aztán visszafordíthatatlanul rányomja bélyegét az egész közösség életére és jövőjére.

Mindezt azért említem, mert úrvacsora vételre készülünk, s a hagyományunknak megfelelően elképzeljük magunk előtt az utolsó vacsorát, a tanítványok koszorúját és Jézus hagyományt teremtő cselekedetét, melyben kenyeret és bort vett a kezébe, megáldotta és úgy ettek és ittak közösen mindnyájan abból. Bár ő volt a cselekedet szerzője és irányítója, érdekes módon mindig kihangsúlyozást nyer bennem, hogy amikor ettek és ittak, akkor egyek voltak lélekben és igazságban. Nem volt köztük senki alacsonyabb rendű vagy nagyobb, nem volt jószívűnek, netán árulónak nevezhető sem köztük. Azért részesültek a közös enni-innivalóból, mert vállalták közös életüket és sorsukat.

Évezredek múlva mi is itt állunk újra egy közösséget alkotva és magunk mellé képzeljük a názáreti Mestert. Tudatában vagyunk annak is, hogy valóban egyformák vagyunk, talán abban különbözünk némiképp, hogy az egyiknek gazdagabb a hite a másikénál s így segíthetünk egymásnak az úton a továbbhaladás megkönnyítésében. Az eredeti alapgondolat fényében jó lenne megkérdeznünk a Mestert, hogy neki mi is a véleménye azokról a tisztségviselőkről, akik nem mondják mesternek ugyan magukat, de beképzeltségükben úgy tesznek, viszonyulnak, mintha teljes mértékben megáldotta volna őket Isten a másokat vezetés minden velejárójával. Ehelyett viszont mi mást látunk, helyenként furfangot, emberi önkényt és nem ritkán beképzeltséget. Éppen ezért manapság már nemcsak az egyházi elöljárókra mondják, hogy helytelenül fogalmaznak, amikor rosszul egyeztetik a névmást és a személyt, s úgy tűnik, mintha arról szólna a történet, hogy „fogjuk meg és vigyétek!” Unitárius gondolkodásunk némiképp változott az évszázadok során, de azt mi sem engedhetjük meg magunknak, hogy másként vélekedjünk arról, amit Jézus alapkőként jelent. Vagyis arra kell minden esetben figyelnünk, hogy az alapgondolat, mármint egyházi életünk alappillérének helye biztosan áll, amire az eltelt 450 év is jó bizonyíték, viszont egyértelműen elmondható, hogy Isten akarata és segítsége nyomán tartunk itt. Ha mindig emberek döntésétől függött volna egyházi életünk, akkor ma aligha lenne összesen egy maroknyi unitárius, akik hálát adhatnának nevük és múltjuk, valamint jövőjük miatt.

Kedves Atyámfiai! Jó és szeretetteljes ünneplést kívánok nektek! Adja Isten, hogy egy testvérünk se maradjon ki a mai hálaadásból. Nyissa fel ismét szemünket Isten, hogy meglássuk a tömegben azokat, akikkel egy utat jelölt számunkra, egy alapkövet ajándékozott, Jézust, akire továbbra is építhetjük vallásos és mindennapi életünket. Soha ne bánjuk meg, hogy a mai napon emlékeztünk Mesterünkre, elődeinkre, szeretteinkre és hálatelt szívvel köszöntük meg ismét mindnyájunk nevében Isten gazdag, életre szóló áldásait. Ámen.

2018. szeptember 30.