Bibliai olvasmány: 1Kor 13. rész
– általános beszéd 2011.-
Te pedig, embernek fia, szólj néped fiaihoz: /…/ Ez 33, 12.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Megszakítottam múlt vasárnap az embernek fia kifejezéssel kapcsolatos beszédsorozatomat, hiszen úgy találtam, hogy a közgyűlés hangulatához jobban illeszkedik az akkor elmondott beszéd. Most viszont visszatérek az eredeti témához és folytatom Ezékiel prófétának ismertetését „cselekvés közben”, aki nem csak nagy próféta volt a maga korában és a későbbiek során is, hanem szavával, tettével Isten tanácsát követte. Sajnálom, hogy némelyek „sajátosan” értelmezik beszédeimet, amikor arra gondolnak, hogy azonosítom magam valamelyik prófétával. Én csupán Isten szolgájának tartom magam, aki szolgálom és védem unitárius népemet. Arról pedig egykori, teológiai tanáraim tehetnek, hogy szavaimnak bibliai alapozással adok nyomatékot. Most is kijelentem, hogy a szószéki beszéd nem a galaxisok bolygóiról, a föld termikus erőiről, idegen szavak csoportosításáról, keleti, vagy egyéb vallások beszivárogtatásáról kell szóljon, hanem a jézusi keresztény vallásról, az Isten iránti bizalomról, az imádkozás áldásairól, a megbocsátásról, a szeretetről.
Éppen ezért mondom most is Ezékiel prófétával, akihez Isten így szólt: „Te pedig, embernek fia, szólj néped fiaihoz”. Eszembe jutott hirtelen egykori teológus-társam vádja, ami nemcsak felém szólt, hanem azokhoz is üzent, akik nem székely fajukat, népüket szolgálták, akikből vétettek, hanem a szolgálat rendjén más vidékre, talán a Bánságba, vagy a Partiumba rendelték őket. Mentségemre kérdéssel válaszoltam akkor: Vajon az Aranyos menti, vagy a bányavidéken, kisebbségben élő magyar unitáriusaink nem a mi vérünk, s így nem érdemlik meg, hogy szolgáljuk őket? Én ezzel a szolgálatkészséggel mondtam igent a püspöki hívásnak. Nem firtattam, hogy véreim-e az itt élő magyarok, nem gondolkodtam azon, hogy mi történik, ha megtagadnak székely fajtámhoz tartozó embertársaim. Az mindig megnyugtatott, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában és amennyiben a Trianon előtti hazát magaménak tekintem, akkor bárhová mehetek, mert mindenütt otthon vagyok, és bárhol fennáll annak lehetősége, hogy szavaimmal, prédikálásommal, ügybuzgalmammal hazámfiai ellenállásába, kitagadó szándékába ütközöm. Bajnak baj, ha népem fiainak némelyike megtagad, de nem szerencsétlenség. Főként, ha én a későbbiek során is nemzetben és unitárius vallásban gondolkodom. Így hát továbbra is népem fiaihoz intézem Bibliára alapozott tanításaimat.
Ma ismét cselekvés közben látjuk Ezékiel prófétát, akit arra kér Isten, hogy álljon lábaira, figyeljen, szóljon, mondja, tolmácsolja üzenetét.
1). Elég gyakran megesik velünk, hogy amikor rossz hangulatba kerülünk, fizikai fájdalmat is észlelünk. Ágyba bújunk, magunkra húzzuk a takarót és így is tudomására hozzuk környezetünknek, hogy „betegek” vagyunk. Lelki értelemben is hasonló elesettséget érzünk, és azt szeretnénk, ha végre kinyújtózhatna bennünk a fájdalmas lélek. Úgy feküdne mozdulatlanul, mint a beteg, aki utolsó orvosát várja a végső változás előtt. Isten nem várat sokáig magára. Szól: „Embernek fia! állj lábaidra, és szólok veled.” (Ez 2,1). Vigyázzállásba merevedik bennünk az élni akarás, s bár mozgásunk egyáltalán nem katonás, értünk a szóból. Nem a tekintély parancsoló hangja késztet ugrásra, hanem a segítő kezet nyújtó jóság és szeretet, Isten. A beteg szívű és lelkű ember Isten szavára vár, miután már meghallgatta az emberek tanácsait. Még meghalni is sokkal jobb Isten bizonyosságával, nem beszélve arról, ha Ő fogja a kezünket további utunkon. Reszketeg, de emberi hangon válaszolunk: Itt vagyok, szólj velem, Uram, Istenem!
2). Ezékielnek látomása volt. Isten felvitte őt egy magas hegyre, ahol egy embert látott, aki úgy állt, mintha ércből lett volna. Len zsinórt és egy mérővesszőt tartott a kezében. Megszólította a prófétát: „Emberfia, jól nyisd ki a szemedet és a füledet! Nagyon figyelj mindenre, amit majd mutatok, mert azért kerültél ide, hogy ezt megmutassam neked!” (Ez 40, 4). Ebből arra következtetek, hogy a próféta semmit nem tudott azokról a körülményekről, melyeket most már Isten hoz tudomására. Sőt, egyszerűen azért van ezen a helyen, hogy alaposan szemügyre vegyen, megismerjen mindent. A zsinór és a mérővessző eszközök a kezében, melyeket arra kell használnia a későbbiek során, hogy megépítse Isten templomát.
3). A figyelemfelkeltés a próféta jellemével azonos a továbbiakban, hiszen nemcsak arról szól a biztatás, hogy elvégezzen egy komoly, maradandó feladatot, hanem több alkalommal felszólítja Isten őt, hogy „Embernek fia, vesd tekintetedet” Izráel hegyeire, Seir hegyére, Góg és Magóg földjére, sőt prédikálj, prófétálj ellenük. (Ez 6, 2; Ez 35, 2; Ez 38, 2). Sokan úgy értelmezik Isten „intézkedését”, mintha már büntetéssé alakult volna a nép ellen szóló, figyelmeztetésére szolgáló prófécia. Pedig csak arról van szó, hogy Isten szavaival szólítsa meg a próféta népét és győzze meg arról, hogy nem fordulhat el a bálványok, más Istenek felé az a nép, akit kezdettől fogva pártfogolt, megvédett, szeretett. Ezért hangsúlyozta, hogy „Embernek fia! eredj, menj el az Izráel házához, és szólj az én szavaimmal nékik.” (Ez 3, 4). Közelebbről, „Te meg, emberfia, mondd meg néped fiainak: az igazat igaz volta nem menti meg, ha egy napon félrelép, és az istentelent, ha egy napon megtér, nem tartja béklyóban istentelensége, ahogy az igaz sem marad életben, ha egy napon mégis vétkezik.” (Ez 33, 12).
Ezékiel könyve 39. részének 17. versében találtam egy nagyon kemény próféciát, mely egyértelműen hozzátartozik a cselekvő próféta kötelesség-teljesítéséhez. Erről viszont minden unitáriusnak meg van a kiforrott véleménye, hogy tartalmában és mondanivalójában nem fér bele az Istenről alkotott felfogásunkba. Én is úgy látom, hogy az ott leírtak olyan lelkiállapotot tükröznek, amikor Isten meg sokkalta népe eltávolodását és hűtlenségét, vagy éppen a próféta érkezett el arra a pontra, amikor úgy érezte, hogy népe ellen szóló próféciájának leghangsúlyosabb részéhez érkezett. Talán egyetlen vetülete van mégis az ószövetségi üzenetnek, melyből mi is meríthetünk! Ez pedig nem más, mint az áldozat. Egyetlen vallás, s így a miénk sem mentesült ettől. Gondolkodhatunk emberben (Dávid Ferenc), s így életekben, de lelki, testi, anyagi áldozathozatalban egyaránt. Mivel mi vallásos közösség vagyunk, tagjaink le kell mondjanak bizonyos értelemben korábbi felfogásuk néhány területéről, amennyiben az imádság házát választják gyülekezeti helyül. El kell szakadniuk a távoli galaxisok vonzásától, a mennyország üdvözítő reménységétől, vagy a pokol tüzének képzelgéseitől, amennyiben az unitárius egy Isten hit követőinek sorába kívánnak állni. Jézus tanítása, a szeretet vallása, az embertárs megbecsülése, a szolga tisztelete nemcsak némelyek kiváltsága, hanem mindenkié. A „sajátos értelmezés” helyes meghatározásra kell találjon bennük is, mert a prófécia nem ellenük szól, hanem megtérésüket, megváltozásukat, társaik és Isten megbocsátását feltételezi.
Komoly vádakkal illettek bennünket a közelmúltban. Alulképzetteknek és fantom-unitáriusoknak neveztek minket némelyek. Ilyennek tartanak, akik megmaradtunk Istenkeresésünk első követelményénél: hiszünk benne és ezért szólunk hozzá. Továbbra is szólok – Isten tanácsa alapján – népem fiaihoz:
Értékesebbnek tartom az egyszerű, Istenben bízó, embert szerető, hívő embert, mint a hitetlen és gyűlölködő tudóst.
Mindennél többet ér Isten szava, aki mellettünk állt nyomorúságunkban, bajaink közepette, és aki soha nem hagyott magunkra. Neki köszönhetjük, hogy újra és újra lábunkra álltunk, sőt imádságainkban megemlékeztünk jótetteiről és arra buzdítottunk másokat is, hogy imádkozzunk egymás gyógyulásáért.
Meggyőződésem, hogy nem véletlenül vagyunk ott, ahol állunk. Vannak emberek, akik a sorsra fogják életük alakulását, mi viszont Isten kezébe tettük egész életünket. Így nem hánykódunk tuskó módra a zavaros vizek tetején, hanem „szakértő” evezős csónakjában ülünk, aki tudja, ismeri a helyes irányt. Elvezet a menekülés partjára. Ha pedig felborul a csónak? Lesz, aki kiúszik a partra, más pedig feloldódik Isten szeretetében. De akár így, akár úgy, Isten markában maradunk.
Végül pedig az igazságra apellálunk. Arra, ami Istennél található. A miénk elenyésző töredéke annak, amiért érdemes harcolnunk az utolsó vérig.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai! Hallom, tehát, hogy Isten ismét figyelmeztet: Te pedig, embernek fia, szólj néped fiaihoz! Igen, Uram! Megteszem, amit kérsz tőlem az utolsó csepp véremig. Ennyi áldozatot elvár tőlem is egyházam, népem, fajom, Debrecen unitárius, téged akaró és valló közössége. Ez pedig még mindig nem számít áldozatnak, ha arra gondolok, hogy hány próféta, és hány gyermeked adta életét azért, hogy helyén maradjon népe szíve, lelke, hite. Most már kezdem érteni, hogy azért kerültem én ide, hogy lassan megmutasd nekem, amit látnom és tudnom kell! Ámen.
Debrecen, 2011. február 13.-án.
Pap Gy. László 