Kis táborba zsugorodott papi- és más jellegű barátaim megkérdeztek, hogy én kit választanék püspöknek 2008-ban. Nekik azt feleltem akkor, hogy egyértelműen Dr. Rezi Elek főjegyzőt tudnám elképzelni a püspöki székben. Nem tagadhatom, hisz azt is megkérdezték, hogy eltudnék-e képzelni mást? Várományosként igen, – válaszoltam -, hiszen Pál apostol is megmondta annak idején, hogy: „/…/ Aki püspökségre törekszik, jó dolgot kíván.” (1Tim 3,1)
Elgondolkodtam azon, hogy vajon naplót író lelkésztársaim közül kinek fordult ki kezéből az írószer, amikor leírta, hogy bizony belőle is válhatna „lelkész jellegű” püspök. Vagy hányan ébredtek hánykolódva és izzadtan, mert azt álmodták, hogy megválasztották Fehéregyházán püspöknek, de amikor beakartak ülni a székbe, valaki kihúzta alóluk a püspököt megillető fotelt. Majd párjuk letörülte homlokukat, megnyugtatva, hogy „Szívem, te is lennél olyan püspök, mint…”
Aki szeretné tudni, hogy én kívántam-e, vagy álmodtam-e hasonlót, elmondom, hogy nem. Az igaz, hogy engem is megilletne bármikor egy ilyen hivatal, hiszen ugyanolyan oklevelem van, mint Rezinek, csak éppen a felkészüléssel vagyok lemaradva mögötte. Vagyis az érthetőség kedvéért idézem Benedek Sándor, volt esperes egyik mondását. A történet lényege, hogy vizsgálat alkalmával fejére biggyesztette egyik keblitanácsos az esperes kalapját, s felismerve azt, kérte vissza a jogos tulajdonos. Mire az atyafi megjegyezte, hogy éppen olyan a kalap, mint az övé, sőt ugyanakkora a feje, mint az esperesé. Erre a megbántott esperes a következőket mondta: „Kívül, lehet, hogy akkora, de…” Ez az egyik észrevételem.
A másik megjegyzésem még inkább hazaszól, hiszen Rezi elődöm volt a bágyoni gyülekezetben, ahol nem akárhogy állta meg helyét, hanem példaértékűen. Kivált a lelkészek közül, hiszen olyan megvalósítást tudhat magáénak, melyet legalább 200 évvel visszamenőleg senkinek nem sikerült elérnie. Sőt akár kettős vonatkozásról is beszélhetek, beszélek, – hiszen a kezdetektől megírtam az egyházközség történetét, mindazt, – ami a lelkészekkel is kapcsolatos, de ilyen teljesítmény nincs még a templomépítés alkalmával sem. Először olyan prédikálási stílust alkalmazott a gyülekezetben, melyet mai nap is emlegetnek azok, akik hallották. Nemcsak azt hangsúlyozzák Rezi pappal kapcsolatosan, hogy szépen prédikált, amit időnként elmondnak rólunk is, hanem az a lényeg, hogy mindig a szívükre beszélt. Ez pedig nagy különbség. A méltatás második felét megírt könyvemből idézem: „Hadd tegyük szebbé és áldottabbá az elkövetkezendő évet, hadd legyen ebben az egyházközségben több az öröm, mint a bánat, több a békesség, mint a békétlenség, több az együvé tartozás, mint a széthúzás” Akár a templomlátogatást, akár az Aranykönyvi bejegyzéseket figyeljük, egyértelműen megállapítható, hogy fejlődés állott be az egyházközség életébe ebben az időszakban.”
/…/
Az egyházközség élén Rezi Elek (mai főjegyző, 2008-ban) jelent meg, aki egy olyan hangnemet gyakorolt a régi-megszokottal szemben, amivel megmozgatta a lelkeket. A püspök azért küldte ezt a lelkészt a gyülekezetnek, hogy „a szeretet és békesség jézusi evangéliumának szellemében, az Isten- és emberszeretet magasztos parancsolatainak hirdetésével és mindennapi cselekvéssel” közösen megvalósíthassák gyülekezeti álmaikat. Rezi Elek a szó szoros értelmében a békesség, a szeretet, az egyetértés prédikátora, de a mindennapi cselekvés lelkésze lett. Bár idejövetele előtt történtek sajnálatos események, az egyházközség híveinek unitárius hite tovább élt, és ennek szellemében várták az „új eget és új földet”.
/…/
1983 szeptemberében többek között ezt írta Rezi Elek: „Így élünk mi BÁGYONBAN! munkálkodva, és imádkozva, nem a rendkívüli eseményekre törekszünk, hanem csak arra, hogy az utókor majd elmondhassa: „Köszönjük!”. Elérkezettnek találom máris az alkalmat arra, hogy kifejtett munkájáért, e helyen és mindenik lelkésznek, elmondjam az egyházközség nevében: KÖSZÖNJÜK!”
A harmadik gondolat nagy szavakba kapaszkodik. Előfordul, hogy adott embereknek sikerül jól helyezkedniük a világban, az emberek között. Megáldotta Isten a helyezkedés tudományával, a politikai fondorlatok felhasználásának szabadságával. Csak az a gond, hogy egyszer az ilyen embernek is szembe kell néznie mások lelkiismeretével, melybe igen gyakran belerondított. A sajátjával nem foglalkozom, mert ritkán hiszem, hogy látná azt a képet, melyet elég gyakran borotvál. Vagy simogat.
A negyedik és utolsó megjegyzésem e helyen – saját naplómban – egy történet, mely bágyoni eseményekbe kapaszkodik. A nagy változásokat követően, mint máshol, úgy Bágyonban is ráébredtek, hogy a pap csak bajnak van, az irodája fölösleges, mert kár a készülés a beszédekért. Szekérre rakták, elszállították a bútort, majd berendezték a kollektív irodát. Kit tettek pénztárosnak a gazdaságban, kit ültettek az újonnan berendezett íróasztal mögé, egy susztert, aki két betűvel sem tudta leírni a nevét. Lajstromot és pénzt adtak kezéhez, hogy adja ki az emberek jutalékát. Ő osztotta a sorban állt embereknek, de egy idő után hiába kotorászott a fiók mélyén, egyetlen garas sem került elő onnan, ember azonban még jócskán állt további sort. „Mi lesz?” – kérdezték egy idő után, mire a vezető megvonta a vállát és ennyit mondott: „Elfogyott a pénz, emberek”. Ma örülünk annak, hogy „suszterek” kezére adták a kommunista rendszer irányítását. Hál’ Istennek megérdemelt sorsra jutott a rendszer.
2007-ben vizsgálatot végzett a most már megválasztott püspök úr a nagyváradi gyülekezetben, amikor sok feszültséget okozó kérdésekről beszélgettünk. Egyetlen közös nevezőt sem sikerült megtalálnunk az akkori jegyzővel. Rám valló kijelentésemre emlékeznie kell, mert az ilyen és hasonló megjegyzéseket nem igen feledi az ember. Akkor azt mondtam T. Bálint B. Ferencnek, hogy én nem bizonyultam jó vezetőnek, amikor ilyen feladatokat láttam el, mert a jó vezető keveset követel, de ugyanakkor szigorú, következetes, de soha nem kiabál. Sem „alattvalóival”, sem fölötteseivel. Én nem tartom magam jó vezetőnek, mert szigorú vagyok és mindenkivel kiabálok, ha úgy gondolom, hogy szükségesek a nagy betűk. Ő sem jó vezetőnek, mert sokat kiabál és nem következetes, sőt mai napig sem tudok egyetlen, Körre vonatkozó megvalósításról sem.
A fentiek ellenére van kívánságom. Szeretnék valamikor őszintén gratulálni a nyertes csapatnak, hogy a megfelelő ember ülepe alá tolta a 440 éves múlttal rendelkező egyház püspöki székét. Szeretnék majd egyszer saját nyelvembe harapva bocsánatot kérni azért, amit itt leírtam, mert nemcsak a nyertes fél, hanem a többség elismerését is megnyerte a megválasztott püspök, de az ő nevét jelző helyes, egyházépítő munka is.
Végül pedig kívánom, hogy B.B Ferenc legyen jó püspöke azoknak, akik ellene szavaztak, de kapjon elismerést saját csapatától is. Ámen.
Pap Gy. László 