A mindenkori kenyér
– általános beszéd –
„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Mt 6, 11.
Szeretett Atyámfiai, Testvéreim! Még egy vasárnap, virágvasárnapja választ el bennünket a húsvét ünnepétől, mikor tiszta szívvel és hálaadással kell megtörnünk az ünnepi kenyeret. Erről és a mindenkori kenyérről szeretnék beszélni ebben a beszédemben, mely szükséges és elmaradhatatlan tartozéka életünknek.
„A legjobb dolgok a legközelebb vannak hozzánk: a levegő orrunkban, a világosság szemünkben, Istenhez vezető út előttünk. Hát ne kapkodjunk a csillagok után, hanem végezzük el az élet mindennapi teendőit, úgy, amint jönnek. Tudjuk meg, hogy a legédesebb és legjobb a mindennapi kenyér.”
A kenyér Isten ajándéka számunkra, mely biztos erőforrást, létfenntartásunk alapeszközét jelenti. Aki szükséget lát ebben a tekintetben, bizony minden vonatkozásban hiányosságot érez. Nem fölöslegesen választottam mai beszédem alapgondolatául a felolvasott bibliai verset, hiszen az Úri imádság egyetlen anyagi vonatkozású kérésébe zsúfolódik bele minden olyan adomány, melyeket kérni szoktunk Istentől kitartó imádságainkban. Minden felülről jövő adomány Istentől származik, és szegényebbek lennénk bármelyik nélkül, de a kenyér, az ajándékok között a legnagyobb.
Első kérdésem az, hogy miként jelenik meg életünkben ez a mindennapi kenyér? Tételezzük fel, hogy egy elég nagy asztaltársaságban szándékozunk elfogyasztani a napi kenyeret, mely a mindennapok rendjén a „mainak” számít, s mely elmaradhatatlan létfenntartásunk szempontjából. Tegyük hozzá azt is, hogy ezt a közösséget, mely az asztal mellett helyet foglalt, nem a mi akaratunkból gyűjtötte össze valaki, hanem véletlenszerű összetevődése.
Érdemes felfigyelni arra a valóságra, hogy ugyanazt a kenyeret milyen sokféle ízzel lehet elfogyasztani. Itt első sorban nem arra gondolok, hogy az illető pék miként adagolja a kenyérnek ízt adó anyagokat, a kovászt, az élesztőt, a sót, hanem milyen érzületünk abban a pillanatban, mikor asztalhoz ültünk, megszegjük a kenyeret, és táplálkozni kezdünk vele.
Legalább ötféle íze van az ugyanabból a tésztából sült kenyérnek:
Lehetnek olyan emberek az asztaltársaságban, akiknek egész életében, pl. a szenvedés jutott osztályrészül. Az ilyen emberek a szorongás, a könnyek kenyerét szokták enni. Nekik mindig megszaporodik szájukban a falat, s mielőtt le tudnák nyelni azt, lelkükön végig pereg a szomorú megállapítás, hogy bizonyára Isten elhagyta őket. Szenvedéseiknek gyakran könnyeikkel adnak nyomatékot, miáltal szájukban keserűvé válik a kenyér, s legtöbbször nap, nap után, egyre kevesebb táplálékot vesznek magukhoz.
A másik embercsoport szavától hangos a helyiség, hiszen ők boldogok. E lelkiállapot állandó örömérzete sugárzik az arcukon, s jó végig nézni az ilyen embereket, amikor boldogan nyelik le kenyerüknek ízes darabjait. Ők általában boldog napjaiknak örömteli pillanatairól szoktak mesélni, s szinte tapasztalható, hogy örömükben gyakran elfeledkeznek arról, hogy táplálják magukat. Nekik mindennél fontosabb, hogy megosszák társaságukkal örömeiket, mintsem hogy gondolataikkal ott csüngjenek a mindennapi kenyér előteremtése által okozott aggodalmakon.
Az asztaltársaságban van egy harmadik réteg, akiknek minden gondolata a gonoszságon lapul meg. Ők általában csendesek, de közben mindenkit megfigyelnek a jelenlevők közül. Tudják, hogy számukra elengedhetetlenül fontos a mindennapi betevő falat kenyér, de a holnap gondja rendszerint kínozza szűkös értelműket. Míg csendben eszegetnek társaik között, addig tekintetükkel nemcsak a jelenlevőket mérik fel, hanem a lehetőségeket is, hogy a felajánlott kenyéren kívül mit tudnának magukkal vinni a távozáskor.
Léteznek a csoportban a negyedik fajtába tartozó emberek is, akik szinte az örömmel szóló emberek társai tudnak lenni a hangulat hordozásában. Ők a hamisság megtestesítői, akik hasonló jótettekről, szeretetteljes pillanatokról szoktak beszélni. Szavuk legtöbbször hozzásimul a mindennapi élet valóságához, s észre sem lehet venni, hogy hamisan szólnak, cselekedeteik meg sem közelítik azt, amiről beszélni szoktak. Ennek ellenére azonban nyugodtan falatoznak, mintha jelen alkalommal éppen ők lennének e társaság házigazdái.
És vannak emberek a társaságban, akik teljessé teszik a mindennapi kenyérrel étkezők sorát. Ők a lusta emberek, akik mindig várják a sült galambot, akik azt keresik, hogy minél kevesebb munkával, vagy, ha egy mód van rá, akkor munka nélkül jussanak hozzá a szükséges mindennapihoz. Lehet tél, vagy nyár, jó, vagy rossz időjárás, soha nincs hangulatuk dolgozni, a munkát úgy fogják fel, mint egy átkot, melyet Isten szórt az ember felé, de nem azért, hogy nemesítse őt, hanem azért, hogy nyomorba döntse.
A fenti 5 embertípus jelenti azt az összetevődést, melyet magán visel a mindenkori társas étkezések külső és belső arculata. Igen ám, de feltételezhetően ezek az asztalülések megismétlődhetnek máshol és ünnepélyesebb alkalmakkor is. Ekkor azonban nem csupán a létfenntartás eszközeként kerül kenyér az asztalra, hanem azért is, hogy megosszuk egymással. Minden ilyen étkezés nemcsak bizonyos fajta összejövetelt eredményez, hanem egyfajta közösséget is kovácsol. Ha pedig rendszeresen összejöveteleket szervezünk, ahol együtt esszük a közös kenyeret, akkor ez azt jelenti, hogy egymás barátaivá is váltunk. A kérdés az ezek után, hogy a fenti öt féle típusú emberrel egyformán vállaljuk-e a barátságot? A válasz egyértelmű: Igen. A helyesen gondolkodó ember közösséget vállal a szenvedővel, de az örvendezővel is. Ez nagyon könnyű. Az elfogulatlanul vélekedő viszont hangsúlyozza, hogy ő nem hajlandó a gonosszal, hazuggal, és lustával egy asztal mellé ülni. Most akkor kinek van igaza? Mindenkinek – szerintem, de a régi szokás szerint: Csak rendre.
A közösséget, amennyiben mi választottuk meg, akkor jogunkban áll elfogadni, vagy a következőkben visszautasítani. De ne feledjük el: Minket is ugyanígy elfogadhatnak, vagy visszautasíthatnak mások.
Szabad-e nekünk a gonoszoktól, hazugoktól, lustáktól elhatárolnunk magunkat? Én úgy érzem, hogy nem. Már csak azért sem, mert gyakran saját asztalunknál étkeznek ilyenek, akik akár családtagjaink is lehetnek. Mindennapi darab kenyerünkért, amit ők is esznek, hűségesen, kitartóan dolgozunk, és úgy imádkozunk, mintha ők is rendesek lennének. Éppen ezért a mindennapi kenyér szükségessége azt diktálja, hogy amennyiben közösségben kell elfogyasztanunk azt, akkor ne a másik ember szemlélésével, hanem önmagunk helyes hozzáállásával foglalkozzunk.
A fentiek során megismerkedhettünk egy olyan közösséggel, mely véletlenszerűen a mindennapi kenyér elfogyasztására gyűlt össze. Most azonban forduljunk a mi gyülekezetünk felé. Tegyük szívünkre a kezünket s így válaszoljuk meg az általam feltett kérdést: Milyen a mi gyülekezeti összetevődésünk? Vajon lehet-e elfogultan válaszolni e kérdésre: Hála Istennek, hogy rendes emberek vagyunk? Megállapíthatjuk, hogy mindenkinek helye van e közösség asztalánál, mint ahogy helye volt és lesz más összejövetelkor is. Ha szenvedő, örvendező, gonosz, hamis és lusta emberekként mulatozva meg tudtunk férni egy asztal mellett, akkor bizony meg tudunk lenni a megtört kenyér asztalánál is. Az úrvacsorai kenyér jelképe lett a közösség formálásának, összetartó erejének. Semmi sem állhat közre, hogy ezt a jelképet megmásítsa, és semmilyen emberi típus nem követelheti ki magának a közösség, saját maga által megfogalmazott igazságát. Haladjunk csak azon a gondolatmeneten, hogy – ha ugyan feszültségek árán is -, de meg vagyunk egy asztal mellett többféle ember típus, még inkább közösséget vállalunk itt, az úrasztalánál azokkal, akiknek hisszük megváltozását.
A mindennapi kenyér szüksége így lassan ünnepire változik, s mint ilyen a hangulata is azzá lesz. A gyomrot, testet tápláló kenyér jól megszokott, enyhítő érzete helyett most már egy másik kerül előtérbe. A kenyér szóvá változik át. Az éhség ettől kezdve más értelmet nyert itt a templomban. Éhezni kezdünk, mint Ámos próféta Isten szava után (8, 11.). Ahogy Jézus számára a kenyér az isteni szót jelentette a pusztában, melyből hasonlóan a testet tápláló kenyérhez ő is táplálkozott, úgy mi is naponta részesülünk abból.
A mindennapi kenyér megtörésével kapcsolatosan még van egy negyedik és egyben utolsó tényező is, mely a vendégszeretet gyakorlásának irányába fordítja figyelmünket. Tudjuk, hogy a kenyér munkánk nyomán Isten ajándéka. Mint ilyen, éppen ezért az úton járó, vándorember kenyerévé, ajándékává is teszi a mi kenyerünket. A zsidók korabeli története óta (mannahullás) senkivel nem fordult elő, hogy az égből hullott volna alá a vándorember napi szükségét jelentő kenyér. Ezért tehát a vándor be szokott kopogni hozzánk és kenyeret kér tőlünk. Mi pedig adunk neki, vagy elutasítjuk. A kérdés az, hogy hol van ilyenkor a mi vendégszeretetünk? Itt pedig nem csak azt kell szóvá tenni, hogy mennyire teszünk eleget emberbaráti kötelességeinknek, hanem szeretettel viszonyulunk-e az idegenhez, a vándorhoz, még abban az esetben is, ha mi még eddig nem voltunk hasonló helyzetben. Befogadni a vándort, mindennapi kenyerünkből adni egy jövevénynek, a teljes értékű istentiszteletnek felel meg.
Éppen a mindennapi kenyérkeresésünk hajszájában, felgyorsított ütemében olyan fontos tényezőkről feledkezünk meg, melyek alapjaiban megingatják a keresztény emberrel szemben támasztott elvárásokat. Vajon szabad-e nekünk bedőlni a társadalom jelen gyakorlatának, hogy nagyobb és fehérebb legyen a kenyerünk? Többek leszünk-e akkor, ha ebben a sokszínű társadalomban azon a helyen maradunk, ahová Isten állított bennünket, de ott is a lehető legtöbbet igyekszünk bizonyítani azzal, hogy e világ rendesebbjei közé tartozunk. Ha hatunk mikrokörnyezetünkre, akkor előbb-utóbb a tágabb közösségünket is pozitív befolyásunk alá helyezhetjük.
„Több ember több munkaerő, több termelés, több kenyér, több gondolat. De vajon több-e az emberség? Több-e a jó szándék, több-e a kölcsönös megértés? Több-e a békesség az emberek és a népek között? Optimisták vagyunk, hisszük, hogy az emberségben, jó szándékban, békességben megbomlott világunk egyensúlya előbb-utóbb helyre áll. Ez létérdek” – írta Bokor Ernő.
Összegezve elmondhatjuk, hogy életünk folyamán nagyon sokszor adódik, hogy éppen mi vagyunk asztaltársaságok házigazdái, mikor egymás örömét, szorongását és bizony hibáit is felfedjük. Itt, e helyen azonban Isten a mi házigazdánk, aki örökérvényű üzenetét tolmácsolja abban a darab kenyérben, melyet magunkhoz veszünk, s melyből kipattan minden ember számára a megfelelő üzenet: vigasz, ígéret, megbocsátás és szeretet.
Így kérjük tehát Istentől a mindennapok kenyerét, mely tulajdonképpen a szükséges táplálékot jelenti számunkra, de anyagi mivoltában is Isten adománya marad. Ez a hit magaslatán azt jelenti, hogy adományként kapunk egy szót, mely az élet kenyere (Jn 6, 32.): öröm és bánatban, jólét és szenvedésben, szegénység és gazdagságban egyaránt. Ámen.
Pap Gy. László 