Beszédek

********************************************

Bibliai olvasmány: Lk 9,22-27.

Kereszténység – 3.

– Magunk megtagadása és a kereszt vállalása –

Mondja vala pedig mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. Lk 9,23.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

A kereszténységről szóló harmadik beszédemet halljátok. Mára egy olyan bibliai részt és a vele járó tanítást választottam, melyről korábban már sokat hallottunk. Itt azonban nem a régi és új, ismételt vetélkedéséről van szó, vagy miként illeszkedik be Jézus újszerű tanítása a mindennapi életünkbe, hanem arra a kérdésre keresünk választ, hogy miként élhetjük meg keresztényi mivoltunkat Jézus követésében?

A bibliai olvasmányban megtaláltuk a szentlecke pontos helyét és értelmét. Ennek ellenére ki kell emelnem itt is néhány fontos tényezőt, melyek Jézus életének velejárói voltak, és hasonló „élményekre” számíthattak és számíthatnak mindenkori követői is. Szenvedés, megvetés, sőt halál lehet a sok bántás vége, mely a vének, főpapok, írástudók részéről érkezett feléje. Már a felsoroltak sem kecsegtetők, mégis tovább folytatja Jézus a biztatást és hangsúlyozza, hogy aki követésére szánja el magát, annak mindenek előtt meg kell tagadnia önmagát. A naponkénti baj-kereszt felvevése szükséges ezt követően. Majd a mindenre vigaszt nyújtó kijelentés következik, amikor kimondja Jézus, hogy aki mégis halált szenvedne miatta, az nem elveszíti életét, hanem megtalálja azt. Mindennél fontosabb ugyanis, hogy épségben megtartsuk a lelkünket, mert ha azt eladtuk az ördögnek, vagy bemocskoltuk, akkor miénk lehet az egész világ is, a lelkünkben nagy kárt szenvedünk. Az előbbieket követően még két megjegyzést tesz Jézus. Az egyikben tudomásunkra hozza, hogy amennyiben szégyelljük őt, akkor tőle sem várhatunk másabb viszonyulásra. A második kijelentésében pedig – szinte fenyegető módon – arra hívja fel figyelmünket, hogy hallgatósága közül némelyek nem halnak meg addig, míg meg nem látják Isten országát. Ez utóbbit úgy magyarázzák egyesek, hogy megfenyegette Jézus a kételkedőket, akiknek nem lesz „szerencséjük” ahhoz, hogy hamarabb meghaljanak annál, hogy megláthassák Isten országa jeleit. Mások arra hajlanak, hogy inkább megnyugtatást hallanak Jézus szavaiban, aki ezzel vigasztalja a halál közeli állapotban levő hallgatóságát.

1). Ha valaki énutánam akar jőni – halljuk a jézusi biztatás első részét. Albert Camus sorai jutottak eszembe: /„Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni!/ /Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni!/ /Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok!”/ /Albert Camus/. Majd nyomban sokfelé ágazott gondolkodásom. Korábban én is hajlottam a felszólító mód szerinti értelmezés elfogadására, vagyis, hogy „kövessetek”!. Milyen sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megérezzem a gyöngédséget, melyet magában hordoz ez a felhívás. Ennél viszont sokkal többet jelent a szabad akarat jelenléte. A feltételes mód használata ezt magyarázza számunkra: ha valaki akar követni. Persze helye van Jézus szemléletében a feltétel nélküli követésnek is, de ebben az esetben embertársaira bízza, hogy belátásuk szerint cselekedjenek. Amennyiben visszapillantunk a költő háromsorosára, akkor önmagunkat látjuk mondataiban. Mai keresztényekként átértékeltük ezt a követési formát. Nem jelent sokat számunkra az élen járó hadvezér alakja, aki „utánam” kiáltással bátorítja alattvalóit. Az sem tetszene, ha valaki egy nyugodt, biztonságos, parancsnoki helyről küldene a veszedelembe. Legkellemesebb, ha váll-váll mellett haladhatnánk közös céljaink elérése érdekében. Mondjuk: eszményi lenne ez az állapot.

2). Tagadja meg magát, aki eldöntötte, hogy követni akar – folytatja Jézus. Ezzel a felhívással kapcsolatosan is többféle vélemény ismeretes. Vannak, akik el sem tudják képzelni, hogy bármit is feladjanak önmagukból. Ebben az esetben nem is feltételezhető, hogy az ilyen emberek teljes mértékben „kivetkőzzenek” önmagukból, s ezzel mintegy „meghazudtolják” régebbi önmagukat. Romhányi József meglátása jutott eszembe: /„Egy nagyszerű fóka rámordult a rákra: /– Ne haladjon hátra,/ /hisz nem jut előbbre soha,/ /kinek vissza van az oda./ /Ám a ráknak, mi tagadás,/ /visszásnak tűnt ez a tanács.”/

Ha még mindig nem érthető, hogy mire utalok, akkor egy etédi (Székelyföld) történetet említek, mely vicces ugyan, de tárgyra törően kiemeli a mondanivalót. A rendőr megállította az egyik munkagéppel közlekedő traktorost, akit mindenképpen arra utasított, hogy a gép kis kerekeivel haladjon előre és ne fordítva. Hiába magyarázta a vezető, hogy ez egy ilyen alkatú erőgép, büntetést helyezett kilátásba a szerv. Végül hátra fele menet hagyta el a helyszínt a belátásra bírt polgár.

Sokszor mi is ebben a helyzetben vagyunk, amikor a követelményeknek megfelelően előrehaladunk, de külső kényszer és kényszerítő embereknek köszönhetően változtatnunk kell szándékunkon. Itt jelenik meg a régi tapasztalatok közt a helyes értékítélet, melyet azonnal társítunk a türelemmel. Régóta tudjuk, hogy bármire is vágyunk, „bármit is kapjunk az életben, mindenért fizetni kell, és bár jó sóvárogni egy kitűzött cél után, az elérését nem adják olcsón – a pontos ellenérték munkában, önmegtagadásban, idegességben és csüggedésben mérhető.” /Lucy Maud Montgomery/. Fontos a sorrend: munka, önmegtagadás, idegesség, csüggedés. Ez a meglátás is arra vonatkozik, hogy minden más előtt való a szolgálat, a munka, majd az önmegtagadás. Vagyis: ha arra kényszerítenek bennünket, hogy irányt változtassunk, akkor megtesszük a kedvükért. Rövidtávon. Ha pedig arra ösztökélnek, hogy hátra menetbe kapcsoljunk, mert ez a helyes, akkor ezt is megtesszük, de az első lehetőségnél, míg balesetet nem okozunk, visszafordítjuk a járművet.

3). Vegye fel az ő keresztjét minden nap – hangsúlyozza Jézus. Könnyű ezt mondani – folytatnák sokan. El kell döntenünk, hogy miként is áll ez a helyzet. Vagyis hogyan magyarázzuk a mindennapi kereszthordozást, kereszténységünk megélésének vállalását? Két területen fogalmazhatjuk meg véleményünket. Az egyik saját terhünk, keresztünk elhordozására utal. Vagyis nem várhatjuk el senkitől, hogy cipelje helyettünk életünk terheit, keresztjeit. A másik részen is igaznak látszik ugyanez, hiszen az előbbi alapján mi is elvárhatjuk, hogy ne varrja nyakunkba senki az ő terhét, gondját, hanem oldja meg azt saját maga. Lényeges az is, amit Lukács evangélista megjegyez, hogy mindennap vegyük fel a keresztünket. Legyünk őszinték! Vannak olyan napok, amikor egyáltalán nem is kerül kereszt a vállunkra. Ilyen esetben nem vállalhatjuk fel ideiglenesen mások keresztjét? Keressétek meg a 2. sz. énekünket! Azt mondja Beethoven: „Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei: felemelnek.” Büszkeség, vagy dicsőség, ha hordozzuk mások keresztjét. Vigyázzunk azonban, hogy orra ne essünk, míg peckesen fitogtatjuk segítőkészségünket!

„Ezt kell szeretni, ami magával sodor és szétszed, mert ez a mi javunk. Ezeket a kaland nélküli napokat, ezeket az egyforma mozdulatokat, az elveszettnek tűnő időt, a hamis remény elhagyását, az eső utáni lágy estét, a meg nem születendő gyerekeinket, /…/, a keresztet, /…/, a rosszul megfogalmazott panaszokkal és nedves zsebkendőkkel együtt.” /Jean-Michel Maulpoix/. „A kereszt a sorsod – (…) Nem mások teszik rád, te hoztad magaddal. Születni, élni, meghalni nehéz. Embernek lenni nehéz! S ha ezt tudod, és ha ebben mégis mélységes értelmet, sőt gyönyörűséget találsz, boldog ember leszel.” /Müller Péter/.

4). Kövess engem – biztat végül a Mester. A mai tanítás befejező részét két részre osztottam. Az elsőben szokásos módon a témával kapcsolatosan fejtem ki meglátásomat. Éppen ezért Jézuskövetésünkben meg kell jegyeznünk, hogy a „világ dicsősége múlandó, és nem az alapján kell mérni az életünket, hanem aszerint, hogy milyen döntéseket hozunk a személyes történetünk követéséről, az utópiánkban való hitünkről és az álmainkért való harcról. Mindannyian a saját életünk főhősei vagyunk, és sokszor a névtelen hősök hagyják a legnagyobb nyomot.” /Paulo Coelho/. Eszerint akármilyen „utat is választhatsz magadnak, mindig lesznek, akik azt fogják mondani, tévedsz. Mindig lesznek majd olyan nehézségek, hogy azt fogod hinni, talán csakugyan a kritikusoknak van igazuk. Az út kiválasztása és követése a végsőkig mindig nagy bátorságot kíván” – hangsúlyozta a nagy unitárius gondolkodó, Ralph Waldo Emerson.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Végül egy házi feladat. Két lehetőség van a követést illetően: első, amikor mi válaszolunk valaki hívására. A második, amikor mi hívunk másokat, hogy kövessenek bennünket. Mindkét változatban ugyancsak két-két lehetőség rejtőzik: egyik, hogy fertőbe visznek, a másik pedig, hogy magunk vezetünk veszedelembe másokat. Feladat: Hol tartunk most? Hány embert vezettünk ki a fényre, vagy hánynak nem látszik ki már az orra sem a mocsárból? Ha valaki csak eltöpreng a feladaton, az megkapja Jézustól az átmenő jegyet. Mondja pedig mindenkinek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. Ámen.

Debrecen, 2010-08-01

********************************************

Bibliai olvasmány: Ézs 63, 15-19.

KERESZTÉNYSÉG – 2.

„Miatyánk…” Mt 6,10.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! „Aki elkezdi a kereszténységet jobban szeretni az igazságnál, az később a saját szektáját vagy egyházát jobban fogja szeretni a kereszténységnél, és végül saját magát fogja mindennél jobban szeretni.” /Samuel Taylor Coleridge/

Mai, a kereszténységről szóló második beszédem alapgondolataként, a jól ismert, naponta akár többször is elismételt, jézusi „mintaimádság” kezdő megszólítását vettem, melyből különös hangsúlyt kap a mi Atyánk kifejezés.

Amennyiben szabadértelmezésben taglalom, akkor kijelenthetem, hogy Isten, a mi édes és egyetlen Atyánk. Azért tartom fontosnak kihangsúlyozni ezt, mert mai mondanivalóm vezérfonalát, és egyben összegezését adja a felismerés, hogy földi szüleink elmúlta után is Isten megmarad a rólunk gondoskodó Atyának. És éppen azért, mert ő mindannyiunknak édes Atyja, ebből egyenesen következik, hogy mi egymásnak testvérei vagyunk.

Ez a vallásos felismerés engem mindenkor örömmel tölt el. És megmondom, hogy boldog vagyok, amikor gyermekségemre gondolok, mert tudom, hogy Isten, mindannyiunk Atyja sorozatosan átsegít az akadályokon, minden szomorú, nehéz pillanaton. Pl., amikor nagy szomorúság között elveszítjük szüleinket, s ezzel egy időben ránk zuhan az árvaság keserves érzése, azzal vigasztalódunk, hogy ugyan elveszítettük szüleinket, de Isten, a mi Atyánk, továbbra is szerető szülőnk marad, mi pedig megmaradunk gyermekeinek. Az is előfordulhat, hogy a szomorú esemény után még több féltéssel és szeretettel vesz körül minket.

A fenti gondolatokkal tulajdonképpen ráléptem elmélkedésem mai talajára. Itt arról fogok beszélni, hogy milyen elnevezésekkel találjuk szemben magunkat a Bibliában, vagy éppen milyen összefüggésekben olvashatjuk istenfiúságunkat, melyek elsődleges meghatározói keresztény származásunknak.

1). Istennek fiai vagyunk. Nemcsak ismételten hangoztatom ezt, hanem merészen kijelentem: Keresztényi eredetünket akkor érezzük igazán, és akkor vagyunk képesek ezen érzés bebizonyítására, ha tapasztaljuk is ezt az istenfiúságot.

Máté evangéliumában ezzel kapcsolatosan olvashatjuk, hogy bár rosszak vagyunk, ennek ellenére mégis tudunk jót adni gyermekeinknek (Mt 7,11.). Amennyiben képesek vagyunk ekképpen cselekedni, akkor Istentől is hatványozottan számíthatunk erre. Nemcsak fölösleges aggodalmaink válnak szép lassan köddé, hanem általában minden aggodalmaskodás. Sőt mi több belépünk azoknak az áldásoknak hatáskörébe, melyek Istentől származnak. Az édesapai áldás szerény példának számít arra vonatkozóan, hogy bizonygassuk Istennek, irántunk mutatott „jókedvét”.

2). A második, nagyon fontos megnevezés azt hozza tudomásunkra, hogy Isten gyermekei, és Isten népe vagyunk. Aki Bibliaforgatás közben olyan megjegyzéseket talál, ahol Isten fiainak nevez minket a Szentírás, azoknak tudniuk kell, hogy nemcsak a férfitagokra vonatkozik ez, hanem a nőkre is, tehát mindenkire. Sőt azt is mondhatnám, hogy itt újra Isten végtelen, és minden irányba áradó szeretete jelenik meg, akinek nem számít, hogy valaki zsidó, vagy görög, vagy éppen székely, vagy magyar. Az író szerint: „A paraszt nem tesz különbséget zsidó és keresztény között, amikor a maga igazát keresi.” /Liviu Rebreanu/ Egy fontos, hogy ránk sugározhassa szeretetben fogant áldásait. Péter apostol fogalmazásában nyer szép formát ez a meglátás: Ti, akik valaha nem voltatok nép, most Isten népe vagytok. A kérdés az: Mi tett bennünket Isten népévé? Megnyugtatlak, atyámfiai, hogy nem kereszténységünk külső jelei, nem egy különös látomás, vagy akár egy megtérési élmény, hanem akkor váltunk keresztényekké, amikor teljes meggyőződéssel legelőször kiejtettük, hogy Isten, a mi gondviselő édes Atyánk, és mi testvérei vagyunk egymásnak.

3). A harmadik meglátás nagy könnyedséggel az előzőből született. Nincs is annál érthetőbb, hogy Isten gyermekeiként, Isten népeként, egymásnak testvérei vagyunk (1 Kor 12,13.). Ebben a kérdéskörben egyetlen, elfogadható magyarázatot ismerek. Csakis egyenes irányú leszármazásról beszélhetünk. Hogy értem ezt? Pl., földi életünkben nemcsak a házasságkötésre, hanem az elválásra is van példa. E válások nyomán létrejönnek az új, – sokszor törvényen kívüli házasságok. E törvénytelen házasságokból születnek azok a gyermekek, akik mostohatestvérek az eredeti családban született gyermekekkel. Vannak, akik rugalmasan fogadják a féltestvérséget, vagy mostohatestvérséget, de bizony olyan is megtörténik, hogy soha nem barátkoznak meg ezzel az új helyzettel.

Igen ám, de féltestvérség nem létezik akkor, amikor Istenről, mint édes Atyáról beszélünk. Addig, míg mostohának nevezi egy gyermek új apját, – mert tulajdonképpen az is -, Istennek ugyanakkor édes gyermeke marad.

Istenben, tehát egymásnak olyan testvérei vagyunk, mint az azonos szülőktől született gyermekek. Történhet bármikor, bármi: Pl., befolyásolhatják felfogásukban gyermekeinket az ő barátaik, vagy akár sorozatos csalódásokon mehetünk át mindannyian, megváltozhatnak társadalmak és emberek, de ezek soha, semmit nem vonnak le annak értékéből, hogy mi együvé tartozunk, ezen felül pedig egymásnak testvérei vagyunk.

Testvérek vagyunk, és azok is maradunk a szó, szoros értelmében. Olyanok vagyunk és leszünk, akik nem csupán szükséges és fenntartandó kapcsolatnak látják és érzik ezt a testvériséget, hanem egy szeretetteljes állapotnak, melyben akár vérre is mennek a felek, ha kell, azért, hogy hírnevet, családtagot mentsenek meg a pletyka, vagy az erőszak karmaiból.

Jegyezzük meg, tehát: Addig nem nevezhetjük magunkat kereszténynek, míg meg nem erősítettük keresztényi kötelékeinket. Nem elegendő, ha átmenetileg érezzük és éreztetjük a testvéri szeretetet. Ennek állandóan hatnia kell! Amennyiben elmondjuk a miatyánkot, akkor már a megszólításba bele sűrítettük a testvéri szeretet egyedi és megmagyarázhatatlan hatalmát.

A gyakorolt, testvér iránti szeretettel kapcsolatosan még egyetlen kérdésem van: Keresztényeknek mondhatjuk-e magunkat akkor, ha a testvéri szeretet egyoldalúságot mutat, s a mérleg serpenyője, a szeretetet illetően, felénk billen el? Más szóval: Elegendő-e kereszténységünkhöz, ha csupán mi szeretjük testvérünket?

A kérdésre adandó felelet egyszerű: Igen! Azért nevezhetjük ilyen esetben kereszténynek magunkat, mert a szeretetet nem a kölcsönösség határozza meg. Nem azért szeretünk, hogy viszont szeressenek, hanem azért, mert úgy érezzük, hogy örömszerzőbb cselekedet nem létezik a világon, mint, amikor elmondhatja valaki magáról, hogy teljes szeretet veszi körül, bármerre is jár.

4). Még egyetlen téma maradt mára. Azok keresztények, akik lélekben és testben egyek. Gyönyörűen fogalmaz Pál apostol: Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékében fenntartsátok a lelki egységet (Ef 4,3.).

Nem akarom azt állítani, hogy időközönként nem szolgáltatunk okot egymásnak arra, hogy megcsatároztatott véleményeink kinyilvánítása után haragosan, vagy akár csendben ne munkáljuk a széthúzást. Nemcsak a mindennapi gondok, hanem elég gyakran az elénk álló akadályok tesznek olyanokká, amilyenek vagyunk: Kicsit önmagunkat szeretők, kicsit közösségtagadók.

Gondoljunk csak arra, amikor boldogok voltunk egy adott közösségben! Sőt, akkor hittük, hogy nem lesz soha vége ennek az állapotnak. Igen, mert egy és ugyanazon lelkület vezérelt, egy lélek dobbantotta meg szívünket, más szóval ugyanaz a lélek lepett meg ajándékaival.

Kedves Testvéreim! Úgy-e, nemes bennünk a lélek. Úgy-e jólélekkel közelítünk minden olyan állapothoz, mely különben képes eloszlatni keserűségünket és bánatunkat is? Úgy-e adtatok már ti is jó lelketekből mindazoknak, akikkel együtt vállalkoztatok az életútra, úgy-e abból a jó, kis lélekből jut nekünk is, a különben kívülállóknak? Amennyiben így van, akkor ezt nagyon szépen megköszönöm mindannyiunk nevében.

Ilyen drága isteni és emberi ajándékokkal már könnyebb az előmenetel. Nem megnyílt, hanem egyszerűen kitárulkozott előttünk Istenünknek, a mi Atyánknak felénk áradó szeretete. Nemcsak nekem, vagy csak neked jut belőle, hanem mindannyiunknak, akik Istenbe, és testvéreinkbe helyeztük bizalmunkat.

„Annak, aki a kereszténységet vallja, mindig is egy nagy teher volt a gyűlölet, amellyel valószínűleg keresztény társai elárasztják, akik hamar megszimatolják, elítélik és megbüntetik a csalást, a képmutatást és a méltatlanságot azok közül, akik kinyilvánítják a hitüket. Rosszabb időkben a vita, hogy mi képzi a teljesen képzett keresztényt, gyakran hitvány veszekedésekhez vezetett, melyekben a vitázók kínozták, elégették, felakasztották egymást abban a meggyőződésben, hogy a kínzás, égetés, és felakasztás az, amit a kereszténynek tennie kell.” /Russell Wayne Baker/

Adja Isten, hogy igazi, szerető keresztényekként maradjunk gyermekei és egymásnak testvérei, mindörökké. Ámen.

Debrecen, 2010-07-22

*********************************************

Bibliai olvasmány: ApCsel 11,24-28.

Kereszténység – 1.

Ti keressétek elsősorban Isten országát. Mt 6, 33.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Nietzsche gondolatával indítom bevezető mondataimat: „A kereszténység mindent megtett a kör bezárása érdekében, és már a kételyt is bűnnek nyilvánította. Ész nélkül, mintegy a csoda erejével kell a hitbe vettetnünk és úgy úsznunk benne, mintha a legtisztább és legvilágosabb, legegyértelműbb elemben lubickolnánk: ha a szárazföldet kutatnánk tekintetünkkel, már a gondolat is, hogy esetleg nem csak úsznunk kellene, kétéltű természetünk legfinomabb jelentkezése – már önmagában is bűnnek számítana! Jegyezzük meg, hogy ekképp ki van zárva a hit megindoklása és az eredetén való minden gondolkodás, mert ez bűnös dolog. Vakságot akarnak, mámort és örök énekszót ama habok fölött, amelyekben az ész megfulladt!” /Nietzsche/

A mai alkalommal egy nagyon fontos témához, a kereszténység tárgyalásához érkeztem. Képtelen vagyok arra, hogy másként soroljam elő gondolataimat, mint ahogyan már megelőzően is említést tettem, s melynek középpontjában Jézus örömüzenetének lényege, Isten országa áll. Ezért választottam céltudatosan a megismételt szentleckét beszédem alapgondolatául, hogy általa is hangsúlyt adjak a következőkben elősorolandó meglátásaimnak. A kereszténységről szóló prédikálásomat négy részre osztottam, melyek közül először arra a kérdésre keresek választ, válaszokat, hogy közülünk kit nevezhetünk kereszténynek. Nagyon összetett kérdés-felelettel állunk szemben, hiszen szavainkat az elfogulatlanság kell meghatározza, valamint fontos jellemzője kell legyen, és maradjon a tárgyilagosságra épített őszinteség. Keresztény az, aki Isten országát keresi.

1). Sadhu Gundar Sing mesélte többek között, hogy egy nap a Himalája mellett egy folyó partján ült. Kivett a vízből egy szép, kemény, kerek követ és széttörte. A belseje száraz volt. Ez a kő már régen a vízben volt, de a víz nem hatolt bele a belsejébe. Ezt a megérzést Bánk József püspök a következőképpen értelmezte: „Így van Európa népeivel is, évszázadok óta körülveszi őket a kereszténység, és áldásaiba meríti. A kereszténységben élnek, de a kereszténység nem hatolt beléjük és nem él bennük! A hiba nem a kereszténységben van, hanem a szívek keménységében!” /Dr. Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 322. Old./. A kereszténységet, a fentiek figyelembe vétele mellett, a szívben, a szívekben kereshetjük. Ez a tény pedig kizár minden külsőséget, melyet meghatározóként emlegethetnének azok, akik keresztényeknek érzik magukat. Amennyiben hiányzik a megfelelő érzület, akkor semmit sem ér a megkeresztelkedés, sem az, hogy valaki a kereszténységhez tartozónak vallja magát. Ki a keresztény, tehát? Három bibliai alapozottsággal rendelkező válaszba sűríthető a felelet: Az első mindenképpen az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben nyert megfogalmazást: Kereszténynek számít minden Jézuskövető (11,26.). Ha Jézus korában gondolkodunk, akkor részben a külsőségek is meghatározhatták ezt a követést. Ma azonban teljes mértékben a belső, lelki, szívbeli viszonyulás veszi át a követés helyét. Ma nem kell szó szerint Jézus után mennünk, de felvállalnunk szükséges tanítását, azt mindenben követnünk igenis kötelességünk, amennyiben keresztények szeretnénk lenni. Keresztény az, aki Isten országát keresi. Isten országának ismertető jegye pedig nem más, mint a szeretet. A keresztényi mivolt második feltételét János evangéliumában találtam meg. Keresztény minden ember, aki teljesíti Jézus parancsolatait (2,5). Ez a megállapítás erősíti az elsőt, és ugyanakkor tudomásunkra hozza azt is, hogy értékét veszíti ebben az esetben minden ígéret, mely beváltatlanul marad. Az igen-igen, vagy a nem-nem kijelentés a szó szoros értelmében valósággá válik, amikor igent mondunk Isten és ember szeretetére és nemet mindarra, ami gátat vet a szeretet megélése elé. Keresztény az, aki Isten országát keresi. A harmadik választ Pál apostolnál találtam arra a kérdésre, hogy ki közülünk a keresztény. Az apostol hangsúlyozza, hogy kereszténynek számít mindenki, aki igyekszik a jócselekedetekre (Tit 2,14.). Itt, ennél a pontnál – szerintem – már nem kell semmi mást mondanom. Kereszténynek csakis akkor számítunk, ha Isten- és emberszeretetünk, valamint a jó cselekedetek hatják át, és határozzák meg egész életünket. Keresztény az, aki Isten országát keresi.

2). Úgy érzem, hogy nem léphetek tovább, míg ez alkalommal is nem tisztázok egy újabb, – most már a kereszténységünkkel kapcsolatosan fennálló, de látszólagos ellentmondást. Ez pedig azzal áll összefüggésben, hogy általában a többi keresztény felekezet, – még a velünk szemben udvariaskodók is – nem sorolnak be minket a keresztények közé. Azt most nem részletezem, hogy mivel magyarázzák ezt a kizárást. Egyszerűen kijelentik, hogy az unitáriusok nem keresztények, s nem szolgáltatnak további magyarázkodást. Ám nem lehet ilyen egyszerűen lezárni ezt a kérdést. És nem azért, mert más a mi véleményünk erről, hanem azért, mert a mi felfogásunk tükrözi azokat a tanításokat, melyek Jézusra visszavezethetők, melyek egyszer, s mindenkorra meghatározzák, hogy ki a keresztény, és ki az, akinek még sok mindenben fejlődnie kell ahhoz, hogy magáénak mondhassa ezt a meghatározást. Keresztény az, aki Isten országát keresi. Meglátásom igazolása érdekében Török Tamás íróhoz siettem segítségért, aki többek között a következőket hozza tudomásunkra: „Dávid Ferenc unitárizmusa nem akart felekezet lenni, hanem a szabad vallásgyakorlat alapján meg akarta őrizni a kereszténység egységét. Ez a szándék pedig mindennél ékesebben bizonyítja, hogy nem holmi felekezeti kizárólagosságra, egyeduralomra való törekvés, hanem a kereszténység eredeti állapotának a kölcsönös tolerancia alapján való visszaállítása volt Dávid Ferenc eltervezett és szenvedélyesen hirdetett célja.” /Unitáriusok; 41. Old./. Hogyan fogalmazunk Káténk feltett kérdésére: Mi volt Dávid Ferenc életcélja? Életcélja a tiszta jézusi kereszténység helyreállítása volt. Azaz vissza kell térnünk ahhoz a forráshoz, mely Jézus eredeti tanításait jelentette, s melynek megfogalmazását Márk evangéliumában találjuk meg örökérvényűen: Az ember legfontosabb kötelessége szeretni Istent és embertársát (12,29-30.). Nem létezik ezeknél másabb és nagyobb parancsolat. Keresztény az, aki Isten országát keresi. Ebben az összefüggésben elmondjuk, hogy nyugodtan követhetjük Dávid Ferencet, hiszen ennél tisztább jézusi tanítás nem létezik, amit követnünk kellene. Ez nem veszi túlzottan igénybe hitünket, de anyagi lehetőségeinket sem. Itt meg kell éreznünk a kettős irányba áradó szeretetet. Az biztos, hogy nehéz megélése, de kárpótlást kapunk minduntalan, hiszen a jézusi parancsolat nem csak arról szól, hogy nekünk kell szeretnünk, hanem azt is tudomásunkra hozza, hogy felénk is árad szüntelen Isten gondviselő szeretete, sőt embertársaink irányunkban tanúsított szeretete sem marad el. Keresztény az, aki Isten országát keresi.

Távol áll tőlem, hogy egyfajta bizonygatássá, vagy rólunk szóló megjegyzések cáfolatává tegyem a kereszténységről szóló beszédemet. Mégis van valami, amiért szót kell emelnem – éppen a tiszta jézusi kereszténység mellett -, hiszen esetenként a hallgatás beletörődést jelent. Az unitárius ember minden időben elfogadta embertársai felfogását, de nem tűrte, hogy hallgatásba kényszerítsék olyan kérdésekben, melyekben alapvető igazságokat véltek eltitkolni. Egy ilyen igazságnak számít éppen a most tárgyalt kereszténység kérdése. Ennek tisztázása érdekében hadd álljon előttünk egy vélemény, melyben igyekeznek meghatározni a mi újszerű gondolkodásunknak téves voltát: „Sokszor mondják, hogy a kereszténység lényegében felebaráti szeretet. Tévedés! A kereszténység első sorban Isten-szeretet és Isten-szolgálat. Aki nem ismeri el az Isten-szeretet törvényét, az nem beszélhet a kereszténységgel való rokonságról. Aki a felebaráti szeretetet a keresztény vallás legelső és egyetlen parancsának tartja, Isten helyett embert állított a vallás középpontjába.” /dr. Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 320. Old./. Hallottuk az előbbi meglátást. Abban nincs is semmi hiba, ha valaki így vélekedik vallásos embertársairól. A tévedés csak abban tapasztalható, hogy pl., az unitáriusok még a humanizmust legerősebben felkaroló években sem feledkeztek meg arról, hogy életprogramnak mondják a jézusi legfőbb parancsot. Az igaz, hogy vallásos felfogásunkban nagyon fontos helyet foglal el az ember. Az is igaz, hogy nem tulajdonítjuk bűnünk gyanánt az atyáink által elkövetett vétkeket. Tény, hogy bízunk az ember önmegvalósító erejében és lehetőségében, mellyel önerőből képes olyan dolgokra, melyeket más vallás állítása szerint csakis közbenjárókkal szerezhet meg a mindenkori halandó. És fontos számunkra az ember, hiszen Isten után szeretetünk következő célja, akinek semmit sem kell hinnie Istenen kívül és semmi mást nem kell tennie, csak szeretnie rendíthetetlenül. Ezért felfogásunkban keresztény az, aki először így keresi Isten országát.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Meggyőződéssel vallom, hogy mi a legtisztább kereszténységet képviseljük. Nem lényegtelen, hogy mit mondanak mások rólunk, de megnyugtatlak, hogy nem meghatározó. Végül is Isten az egyedüli, aki kimondja fölöttünk elismerő, vagy elmarasztaló megjegyzéseit. Így is, úgy is bírálnak minket: Vegyük eszünkbe, hogy a magukat keresztényeknek nevezők többsége csak állít valamit, valamiket, de nem cselekszik annak értelmében. Nem elég csak hinni abban, amit cselekedni kell. Mi cselekszünk, és ezért nevezzük határozottan keresztényeknek magunkat. Hisszük és reméljük, hogy Isten is hasonlóképpen vélekedik vallásos felfogásunkról. Keresztény az, tehát, aki Isten országát keresi. Végül pedig néhány sor Wass Albert írónktól: „Ferenc megmutatta a lépeket, a kaptárak beosztását, elmagyarázta a méhek életét, szorgalmukat, engedelmességüket, törvényüket. – Mint az emberek – csodálkozott az asszony -, éppen mint az emberek! Mint a faluban élő emberek.- Nem – csóválta meg Ferenc a fejét – az emberek önzők, ezek pedig nem önzők. Az emberek irigyek, ezek pedig nem irigyek. Az emberek egymás ellen áskálódnak, ezek pedig segítik egymást a munkában. Ilyenek kellene legyenek az emberek, ha mind igaz keresztények volnának. De hol vannak attól!” /Wass Albert/. Ámen.

Debrecen, 2010-07-18

*********************************************

Bibliai olvasmány: János 8,1-11.

A föld

„Jézus pedig lehajolván ír vala a földre.” János 8, 6.

„Jézus apostolait bizonyos megbízással látta el. Tehát nem azt tehetik, amit akarnak, hanem azt, ami reájuk bízatott. A föld Isten tulajdona, munkaterülete. Isten a földön elkezdett munkáját folytatni akarja. Az egyháznak ez a folytatás a feladata. A föld a rajta levő emberekkel és minden teremtménnyel, az Úré.” (Ismeretlen szerző).

Szeretett Testvéreim! Ígéretem szerint ma a földről fogok beszélni. Akkor, mikor a világról gondolkodtam, lehetőségem volt megtapasztalni és megéreztetni veletek azt az óriási távolságot, amit maga a világ jelentett számomra. Most, amikor a föld már sokkal közelebb került hozzám, érzem, hogy mennyire, több oldalból is megközelítettek a gondolatok. Szeretnék most ebben a pillanatban mindenikbe belekapaszkodni, ami a földdel engem összeköt. Szeretném megcsókolni a szántó-vető ember kezét, akiből származom. Dicsértet szeretnék mondani Istennek a nyári, virágzó rétért, mely illatával akár a zord télben is képes magával ragadni. És bizony szeretném összeszidni újra a temetkezési vállalkozót, amiért földbe tették az én szeretteimet.

Ez a sok gondolat kavarog bennem, kiszabadulni kész belőlem, abból a vélt fogságból, melyben még megannyi más is helyet talál. Próbáljuk sorra venni őket!

Egy gyönyörű bibliai történetben kapott helyet a szentleckénk. A következőket fogalmazta meg a gondolkodó: „Minden ember hibázhat és hibázik is. De helyes-e az az út, amelyen a megkeseredettség miatt nem adunk új esélyt másoknak és a boldogságnak?! Mindig kell adnunk magunknak, másoknak és egymásnak egy újabb esélyt, mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el a perc, amikor már késő lesz, és csak annyit tudunk majd mondani, hogy sajnáljuk.” /Tihanyi Márk/ Az írástudók és farizeusok egy asszonyt vittek Jézushoz, akiről állították, hogy házasságtörésen kapták. Hangsúlyozták, hogy atyáik törvénye szerint meg kell kövezzék őt. Mi a véleményed – kérdezték Jézust. Ő pedig hangtalanul írt a föld porában. Miután az előbbiek erősködtek, hogy végre mondja már ki saját véleményét, akkor Jézus elmondta nagyon jól ismert, híres szavait: Aki nem bűnös közületek, az dobja rá az első követ. Majd ismét a földre szegezte tekintetét és tovább írt a porban.

Szeretett Testvéreim! Nem a történet lényegébe akarok belevágni gondolataimmal, hanem a cselekedetbe, abba ugyanis, hogy Jézus írt a föld porában valamit. Vajon mit írhatott? És az ujjával. Csakugyan, mit írhatott, mert az evangélista, írásról, és nem rajzolásról beszél? Írt, tehát valamit, legfennebb egy mondatot, vagy talán még annyit sem, ha figyelembe vesszük azt is, hogy milyen volt az arám írás. Csak találgatásokba bocsátkozhatom, de éppen ez volt az, ami ösztönzött arra, hogy a földről beszéljek. Jézus a földre szegezte tekintetét és a föld porába írt valamit.

1). Szerintem, azt írhatta le Jézus a porba, hogy „Isten”. Lassan átvillant lelkén – míg szép nyugodtan húzta a porba a vonalakat, hogy Isten beszéde nem hullott soha a földre (1 Sám 3, 19.). Nem hullhatott, mert annak helye nem a disznók között, hanem az emberi lélek talajában van.

Ahogy lassan lehajolva a földre, ujjával írt Jézus, bizonyára, korának szokása szerint, éppen meghajlásával mélységes tiszteletadásának a jelét is adta (Józs 5, 14.). Eszébe jutott az ószövetségi szövetségkötés hangos ígérete, mikor Isten szájából hallható volt, hogy megsokasítja Ábrahám nemzetségét, mint a föld porát (1 Móz 13, 16.).

Gondolom, hogy míg Isten nevét szépen belerajzolta a porba, eszébe juthatott Jézusnak az ígéret földje is, és az is, hogy Isten nemcsak az ígéret földjének határáig, hanem a legmesszebb fekvő határig is ellát (Jób 28, 24.).

Isten nevének porba írásakor ismételten átvillant Jézus lelkén a felismerés: Hamarosan új eget és új földet pillanthat meg (Ézs 65, 17) az Istenben bízó ember. Egy új egyházalkotmány megszületését látta belevésődni Isten nevén keresztül az új földbe, mely az ó helyett előhozza majd a szívbéli jókat.

Talán Isten nevét még be sem írta teljesen a föld porába, amikor másodszor is keményen felszólították a farizeusok és írástudók, hogy ne osonjon el a felelet elől. No, akkor mi a véleményed, Jézus? – kérdezték. Meg kell-e köveznünk e bűnös asszonyt, vagy nem? Persze, nyugodtan csak kövezzétek meg atyáitok törvénye szerint – mondta. De az dobja rá az első követ, aki nem vétkezett még soha. Ekkor megjelenhetett maga előtt a teljes írás, amit a körülötte levők el is olvastak: Isten. Jézus már senki mást nem látott és nem is akart láttatni. A vádlók szép sorban mind elvonultak, a kövek s a bűnös asszony maradt Jézus közelében. Ő pedig egyre csak az írást figyelte: Isten. Istenem! Ez a föld lesz majd az én ágyam is, mely befogad, mert szép lassan ez a nép vesztemre tör.

Közben felemelte fejét és látta, hogy csak a bűnös asszony van mellette. Senki azok közül, akik megelőzően vádolták őt. Jeremiás próféta szavai érintették meg hirtelen: Kik éntőlem elszakadnak, a földön íratnak be (Jer 17, 13.). Úgy fognak elenyészni, mint a porba írt szavak.

Tudta, hogy számára nagyon sokat jelent e föld, az útnak pora, melybe Isten nevét írta. Eszébe jutott, hogy ez a por, éppen a földnek sava. Amiben látszik az írás, az adja majd a termést. A földnek savai, tanítványai, akiket egymás után kell meggyőzzön tanításai igazságáról (Mt 5, 13.). Szívükre kell hasson, hogy jó és biztos kötéssel láncolja eszméihez, magához őket. Mert amennyiben valamit megkötsz jól a földön, az a mennyben is kötve lesz (Mt 16, 19.).

2). Jézus, amikor a földre hajolva írt annak porába, minden további nélkül Isten neve után írhatta, hogy „föld”. Az a föld, melyet Isten a semmiből teremtett. Aztán megalkotta az embert, hogy betöltse az egész földet (Ézs 45, 12.). Kicsoda foghatja ujjai közé a földet és annak porát – kérdezte Ézsaiás próféta (40, 12.) és kérdezhette Jézus, mélyen a porba merengve. Ilyen alkalmakkor, amikor pl. teljesen magamra maradok, ki lehet más segítségem, mint az Úr? Ő az én segítségem, aki teremtette a földet, melynek porába írtam most az ő nevét, az ő legnagyobb alkotását, a földet (121. Zsolt 2.).

Az én Atyám jelenlétével betölti ezt az egész földet. Lassan minden teremtményének meg kell értenie, hogy Ő dicséretet érdemel jótéteményeiért. Jézus régóta felismerte, hogy amilyen magasan van az ég a földtől, éppen olyan nagy Isten jósága a földön élő teremtményekkel szemben (103. Zsolt 11.).

Vajon, míg tekintetét a föld porára szegezte, időközben nem pillanthatott fel a magas égre Jézus, amikor átsuhant rajta a zsoltáros vallomása: Nyugodjon meg a lelked, mert Isten lenéz a föld lakóira (3. Zsolt 13.). Isten, tehát kiterjeszti ránk gondviselő kezét.

„Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna

s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,

az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,

az ő édességét meg nem hálálhatom.” /Mécs László/

Ezt jelenti a föld, mely Isten lábainak zsámolya, a termőföld éltetője, mindennapjaink bölcsője s majdan koporsója is. Jézus lelkén átsuhant még egy pillanatra eddigi élete, komor hangulatba csavarodott szomorú jövendője. Megemelte kezét, hogy elsimítsa az út porába írt két szót. Nem tudta, hogy írjon még egy harmadikat is, vagy engedje, hogy a szél végezze el a maga megsemmisítő munkáját. És képzeljétek el testvéreim, a szélre bízta az írást.

Én pedig ma hiszem, hogy még egy hétig ott fog állni a két beírás képzeletünk útjának porában: Isten és a föld.

Fiú

„Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát:

Mert különben sorsod és a föld

Isten ellen zúgolódni költ.

Járj örömmel álmaid egében,

Útravalód e csókom legyen:

Kiskacsóid összetéve szépen

Imádkozzál Édes gyermekem.”

/Arany János /

Legyen, hogy Isten segítségével, istentiszteleti gondolatainkkal, egy hét múlva is a termő lelkek barázdái közé léphessünk! Ámen.

(Debrecen, 2010-07-11)

********************************************

Bibliai olvasmány: Mt 8,5-10.

A hit erősekké tesz

– általános beszéd –

„Mert gyönge a hitetek. Bizony mondom nektek: Ha akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok e hegynek itt: Menj innét amoda! – átmegy, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen.” Mt 17,20

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

„A hit az egyetlen teremtő erő.

A mindenség apja.

A szeretet az egyetlen éltető erő.

A mindenség anyja.

Aki megtagadja apját, elveszti világosságát.

Aki megtagadja anyját, elveszti melegségét.”

/Puzsér Róbert/

Tudjuk, hogy Jézus legközelebbi hallgatói, tanítványai voltak. Ezeket az embereket Jézus az élet különböző területeiről hívta el, így hát természetes, hogy viselkedésük, gondolkodásuk, az életről vallott felfogásuk is különböző volt. Az a pillanat, amikor tanítványokká lettek, egy fontos lépést jelentett életükben. Miért? Azért, mert addigi munkás életüket, azt a küzdőteret, ahol a mindennapiért folytattak csatát, ott hagyták és egy nemes cél mellé álltak. Vagyis számukra az anyagi világ oda lett, helyette viszont megtalálták az eszmeit. Közelebbről: Találkoztak a jézusi igazságokkal.

Bizonyára, nekünk is, mint egyszerű embereknek, sok nehézségünk volt addig, míg magunkénak mondhattuk ezt a szellemi világot. Mint nekünk, itt a földön: gondjaink, bajaink, szenvedéseink, vágyaink, céljaink vannak, úgy nekik is voltak. És ezek között vannak károsak is. Ezeket meg kellett ismerniük, és minél hamarabb lemondaniuk róluk.

Amint az újszövetségi iratokból, közelebbről a felolvasott bibliai verset magába foglaló történetből kiderül, bizony a tanítványoknak is nehéz előrehaladni a keskeny és meredek úton.

A tanítványok mindenüvé követik Mesterüket. Természetes, hogy ők hallják mindig az újabb és újabb tanításokat. Igyekeznek összehasonlítani azokkal az ismeretekkel, amelyeket tanítvánnyá válásuk előtt szereztek. Természetes, hogy az új tan sokszor szembe került a „régivel” és ez kétségbe ejtette a tanítványok szívét. Egy ilyen alkalommal kérdezik meg a tanítványok Jézust, hogy nekik miért nem sikerült meggyógyítaniuk egy gyermeket, visszaadniuk őt az életnek? A válasz teljesen félreérthetetlen: azért, mert gyenge a hitetek. És tovább folytatja: Ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, azt mondjátok e hegynek itt: Menj innét amoda! – átmegy és semmi sem lesz számotokra lehetetlen.

Kedves Testvéreim!

Jézus válaszából határozottan kicsendül a hit óriási fontossága. Itt ez nem az egyedüli eset, mert munkássága során számtalan esetben felhívta rá a figyelmet, intette hallgatóságát, hogy a hit fontos szerepet tölt be egy ember életében. Gondolatait átadva rávilágított arra is, hogy e hithez feltétlenül csatlakozik a cselekedet, e kettő pedig állandó összefonottságban van az értelemmel és a szeretettel. Kérdezzük meg: Vajon miért tulajdonított Jézus olyan nagy fontosságot a hitnek?

Első sorban is meg kell határoznunk, hogy mi a hit? Unitárius vallásunk tanítása szerint: A hit bizalom Istenben, a gondviselő Atyánkban, akivel ez által életközösséget teremtünk. Mit jelent közelebbről ez? Én, mint imádkozó, küzdő ember elhiszem, hogy van Isten, aki mindent teremtett, fenntart, és bölcsen igazgat. Hiszem bizalommal, hogy Isten, mint minden teremtményét, úgy engem is megőriz, eláraszt szeretetével. Életemben a változásokat én magam alakítom a jó irányában Isten akarata szerint. Végül pedig törekszem az Isten fiúságra, hogy így tökéletessé legyek.

Gondoljuk csak el Atyámfiai! Jézus számára is csak a hit lehetett az erő, bizalom, bátorítás, mellyel el tudta fogadni a jó Isten akaratát. Működésének kezdetétől, egészen keresztre feszítéséig ez jellemezte életét: „Atyám, legyen meg a te akaratod”. Így, tehát érthető, tanítványai, hallgatói és mi, késő tanítványok számára is szükségesnek látta a hitet. Jézus nagyon helyesen látta, fogta fel a hit hatását az emberi életre. Észrevette, hogy miként válhat formáló erővé. A Jakab levél így fogalmazza ezt meg később: „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, meghalt önmagában” (2,17.). végül is, tehát szükséges, hogy hittel cselekedjünk. Jézus a jó fa és jó gyümölcs példáját adja hasonlatképpen. Nekünk pedig hit és cselekedet által kell teremnünk jó gyümölcsöket.

Kedves Atyámfiai! Egyedül csak mi lettünk képessé arra, hogy a hit által felismerjük állandó tökéletesedésünk lehetőségét. Isten mindnyájunkba beleoltotta a hitet, ha csupán egy mustármagnyit is. Most már, mint áldott lehetőség, teljesen tőlünk függ, hogy megérezzük hivatásunkat itt a földön. Ezt az „isteni ajándékot” megsokszorosítva ápoljuk, vagy hagyjuk elveszni, elfeledve emberi mivoltunkat.

Sok a harc egy életen át. A hit megtartó erő, mely Istenhez vezet, ami állandó bizalmat ad, imádságainkban pedig megmozgatja lelkünket, hogy onnan az igazat, a nemeset hozzuk elő. Jézus szavai biztatóak: „Amit könyörgésetekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek” (Mt 21,22.).

Higgyük el, hogy elég nekünk kezdetnek ez a mustármagnyi hit, melyet Isten ajándékképpen nekünk adott. Óriási fává tud terebélyesedni akkor, ha minden igyekezetünkkel azon munkálkodunk, hogy gyarapodjon ez a hit.

„Hit dolgairól vitatkozni nem laikus embernek való. Minden hit jó, csak megtartsátok, s legyen mindenki tisztelettel a másé iránt. A teremtő egyik embernek is olyan édes atyja, mint a másiknak, nem elég, hogy valaki azt mondja „uram – uram!” hanem szükséges, hogy szívében szeretet legyen, mely nélkül a hit megholt állat.”

/Jókai Mór/

Kedves Testvéreim!

„Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz „a valósághoz”. Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.” /Tisza Kata/

Mi, 21. századi, modern tanítványok, sokszor úgy érezzük magunkat, mintha magunkra maradottak, tanácstalanok lennénk, mint a régi tanítványok. Telve vagyunk aggodalmaskodással, hitetlenkedéssel. Sokszor azonban áhítozunk arra, hogy bárcsak növekedne meg hitünk, és ilyenkor nézzünk újra, meg újra önmagunkba! Jusson eszünkbe a jézusi mondás: Ha csak akkora hitünk lenne, mint egy mustármag, hegyet mozdíthatnánk ki helyéből, sőt: Semmi sem volna lehetetlen. Ha megtaláltuk, akkor, mint egy MÁSTÓL kapott ajándékot ápoljuk. Terebélyes fává fog nőni, és életszolgálattá erősödik bennünk a hit.

Legyen hát bennünk hit, amellyel minden hívő ember Isten országát építi. Legyen hitünk családjainkban, szülőföldünkben, ahonnan jöttünk. Hinni érdemes a fejlődő társadalomban. Legyen hitünk unitárius vallásunk igazságaiban. Legyen hitünk abban, hogy önneveléssel formáljuk magunkat, s kezünk alatt egy olyan utókort nevelünk, amely hittel és cselekedettel tesz tanúbizonyságot élettisztelete, békeszeretete mellett. Adja Isten, hogy a hit teljessé tegyen bennünket Jézus tanításainak elfogadására. Ámen.

2010-07-04.

*********************************************

Élő szeretet

– általános beszéd –

„Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három, de köztük legnagyobb a szeretet. Törekedjetek a szeretetre!” 1 Korintus 13, 13.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

A szeretet szó eltérő valóságokat jelöl. Testiek, ösztönösek, vagy szellemiek, tudatosak, súlyosak, vagy könnyedek, olyanok, melyek az ember kibontakozásához, vagy elpusztításához vezetnek.

Stadler Frieda szavaival „azt mondom, amit az angol: A szociális munka otthon kezdődik, és a kedvesség, ötletesség, szolgálatkészség elsajátítása, kifejlődése szintén. Az ember nem lehet alkalmilag „kedves”, hanem az kell, hogy a lénye változzék kedvessé. Erre pedig jobb iskola nincsen, mint a családban gyakorolt ötletesség, szívesség és szolgálatkészség. Kedves akarsz lenni? Légy a családodban mindig jókedvű és vidám! Szerezd meg a jókedv előfeltételeit magában a családban. Vigyázz otthon a nyelvedre, hogy ne szúrjon, meg ne vágjon senkit. Otthon különösen légy szíves azokhoz, akik minden jót átengednek a többinek, akik háttérben maradnak. Otthon légy tapintatos, diszkrét, figyelmes! És ha az önteltségben eljutottál az első fokra: Mi esik jól nekem? A család legyen rögtön a második, mellyel szemben felteszed ezt a kérdést.”

A szeretet a kedves-kellemesben indul útjára. Szeretünk valamit, pl. egy állatot, munkatársat, barátot, szüleinket, gyermekeinket, egy nőt, vagy egy férfit. A Bibliában ezekre mind találunk megjegyzéseket, melyek gyakran bűnnel vannak vegyülve, de lelünk olyanokat is, melyek az egyenességet, a mélységet és az őszinteséget mintázzák meg.

A bibliai ember tudja, hogy mit jelent megérezni a szeretetet, és ugyanakkor ismeri annak kockázatát is. Az ő értékrendjében a vallásos érzés felé hajlik el a mutató, amikor felteszi azt a kérdést, hogy Isten lehajol-e hozzá, a kicsi és nagyon sokszor bűnös emberhez, valamint tudja-e Isten szeretni őt? Amennyiben Isten megmutatja szeretete jeleit, akkor képes lesz-e válaszolni rá? E kérdések megválaszolása alkalmával két véglet valamelyikébe szoktunk beleesni:

–        Megközelíthetetlen szintre száműzzük az isteni szeretetet azért, hogy megmaradjon a különbség Isten és ember között.

–        Vagy emberi vonásokkal halmozzuk el Istennel való kapcsolatunkat annyira, hogy ez által lekicsinyeljük Isten szeretetét.

Vita tárgyát képezi, hogy meg kell-e tartani – a sokak által vélt – nagy különbséget Isten és ember között akkor, amikor a szeretet megéléséről, gyakorlásáról beszélünk? A végleteket nagyon nehéz egymáshoz közelíteni, de meg kell próbálnunk még akkor is becsempészni mondanivalónkba az emberi vonásokat, ha azoktól mentesen szeretnénk megfogalmazni a tiszta, isteni szeretetet. Elégségesnek tartom azokat a jelzőket, melyek csakis Isten szeretetére jellemzők, melyeket korlátozott számban említek, mert amúgy sem tudnék teljességgel szólni róluk. Úgy vélem, hogy Isten szeretete folyamatos, állandó és gondviselő. Szerintem az emberi vonások akkor válnak egyértelművé, amikor negatív formát alkalmazunk: Isten szeretete nem ingadozó, nem időleges, és nem részleges. A jelzők sokaságát sorolhatnám fel, akár pozitív, akár negatív formában, de semmit sem változtatna a tényen, hiszen Isten szeretete mindenképpen rajtunk van, akár az egyik, vagy a másik végletbe is estünk. Amennyiben messze távolba kergetjük, kiűzzük életünkből a gondviselő szeretetet, máris úgy beszélünk róla, mint egy megfoghatatlan, megszerezhetetlen eszményről, melynek mindenhez van köze, csak éppen emberi életünk mindennapjaihoz nincs.

A második kérdés megválaszolása szorosan ide kapcsolódik, hiszen szinte csak így zárható be – ha rövid időre is – az előző kérdés. Emberi vonást tükröz az elmarasztaló hangnem, melyet olyan emberekkel kapcsolatosan szoktak emlegetni, akik nagy-nagy szeretettel siratják hozzátartozóikat. Érdekes módon a korabeli szeretetet nem érezték, de szerettük halála után olyan magas dimenzióba, helyezték fel az állítólagos szeretetet, melyet senki sem tud felfogni és még ésszel sem felérni.

A második kérdés megválaszolásánál Isten és ember megtalálja megérdemelt helyét a szeretet érzésében. A szeretetnek egyetlen forrása van: az emberi szívünk. Innen indul ki minden érzés a bennünket körülvevő világ felé. Az életből lophatunk el példákat, sorolhatunk fel történeteket, melyek pillanatig nagyon közel hozzák Istent, sőt a különös esetek valódisága szinte le is rajzolja a láthatatlan szeretet. Tudati kérdés, és egyben helyes értékelés függvénye, hogy ugyanaz a szív miként tud ellentétesen vélekedni Istenről és emberről. Amennyiben szólni karunk, akkor egyszer Istent, máskor viszont az embert emlegetjük. Így tehát mindkettő megmarad a maga helyén a megérdemelt, vagy kivívott szeretet- értékelésben. Gondoljuk és mondjuk, hogy nem lehet ugyanannak a szívnek – kis idő eltolódással – kétféle érzése. De amennyiben nem nyilatkozunk, csak gondolatban képzeljük el az embert ölelő gondviselő Istenünket, akkor egyáltalán nem vétettünk semmilyen írott, vagy íratlan törvény ellen, ha azt nyilatkozzuk, hogy ilyen a tiszta szeretet. Vajon eltörpül-e az isteni szeretet, ha két, szeretettel egymásba forradó embert látunk?… Végül is emberek vagyunk, akik állandóan keressük Isten szeretetének jeleit, viszont számtalanszor tévedhetünk, amikor éppen távol és nem a lehető legközelebb keressük azokat.

Egy francia tudós, eléggé híres ember utazik. A pusztában az arabok kalauzolják. Nyugszik a nap. Az arabok imádkoznak. Mit műveltek – kérdi a francia. Imádkozunk. Kihez? Az Istenhez. Láttátok? Nem. Érintettétek? Nem. Akkor hát hogyan hiszitek, amikor sem nem láttátok, és nem is érintettétek? Hallgatnak az arabok. Reggel korán indulnak. Erre tevék jártak – mondja a tudós. Láttad? Nem. Érintetted? Nem. Hát akkor honnan tudod? Itt a nyoma a tevekaravánnak. Úgy? Éppen kel a nap. Nézd az Isten nyomát, mondja az arab és rámutat a napra.

Isten nyoma így van bennünk is. Látható módon és láthatatlanul. Így él bennünk a szeretet is. Isten láthatatlan nyomokon mutatja meg a szeretet lehetőségeinek útjait. Nekünk viszont látható módon kell megélnünk azokat. Szeretném hinni, és azt a felfogást képviselem, hogy Isten mindig hajlandó a teljes szeretet kapcsolatának kiépítésére és éppen ezért buzdít az egymás közötti szeretet gyakorlására.

1). Az Isten és ember közötti szeretet maradandó példáját személyesíti meg Ábrahám, akit Isten barátjának hívott meg. A szeretet az engedelmességben is kifejezést nyert, mert Isten felszólítására elhagyta hazáját. Második megpróbáltatásként, pedig Isten felszólította, hogy „Vedd fiadat, akit szeretsz” és áldozd fel, – mikor tulajdonképpen emberi szeretetét kellett feláldoznia.

A próféták „bizalmasai” voltak Istennek, hiszen személyes szeretettel vette körül őket. A szép hasonlat pedig, a hitves, a szenvedélyes és féltékeny szeretetet igyekszik kifejezni, amire sajnos az Ószövetség népe hűtlenséggel válaszolt.

A nép száműzetése után fokozottan megváltozott a szemlélet. A jelképesen értendő vőlegény és menyasszony (hitvesek) olyan szeretettel szerették egymást, mely „erős volt, mint a halál” (Én 8, 6.). E meggyőződés teremte meg lassan azt a belátást, hogy Isten szeretete nemcsak az egyes, kiválasztott személyekre, hanem a nem zsidókra is kiterjedt.

Az arabok sokáig ostromolták a spanyol fővárost. Alfonz király egyetlen fia fogságba került. Az arabok szultánja diadalittasan örült a zsákmánynak. A fővárosnál a falon kívül bitófát állíttatott, alája hozatta a foglyot és megüzente a királynak: Alfonz! Vagy a várost, vagy a fiadat. A nép aggodalommal nézte királyát, mikor ezt a hírt hozták. Vajon melyiket választja? Vajon a várost adja-e át az ellenségnek, s vele a népet a halálnak, vagy pedig feláldozza szeretett fiát? Alfonz király nem tétovázott sokáig, bármilyen kegyetlen is volt a választás. A hírnöknek így felelt: »Haljon meg a fiam, hogy élhessen a népem!«

A szeretet megvalósulása az Újszövetségben elérte a kívánt magaslatot. A beteljesülés túlmutatott a szavakon, s a mindennapi élet cselekedeteiben nyilvánvalóvá vált. Jézus, állandó példaadással megvalósította az eszményi szeretetet. Egész élete egy folyamatos párbeszéd volt Istennel, melyet állandó hálaadás és imádkozás dúsított. Élete egy odaadás volt, melyet nemcsak egyesekkel volt kész megosztani, hanem mindenkivel. Jézus gyakorolt szeretete buzdít bennünket, és úgy, hogy szavát, tettét kell követnünk, míg minden másról lemondunk. Ez sokszor megosztást idézett elő közöttünk, hiszen vannak, akik elfogadják, mások viszont elutasítják a tanácsot. Megjegyezem, hogy közömbös, semleges senki nem lehet e szeretet gyakorlása iránt, mert a vagy-vagy parancsa egyik, vagy másik irányba kötelez mindnyájunkat.

Ismeritek-e azt a történetet, mikor egy szerzetes magához vett az utcáról egy rühös koldust, ápolta, megmosta és bekötötte sebeit? A koldus eleinte örült, de néhány hét múltán egyre komorabb és ingerültebb lett, s amikor végül egy szép napon a szerzetes hozzá jött, hogy újra bekösse sebeit, magából kikelve így kiáltott rá: „Nem tudom az arcodat nézni, távozz tőlem, gyűlöllek, mert látom, amit teszel nem értem teszed, nem szeretsz, hanem csak a lelkedet akarod az én révemen megmenteni. Vigyél vissza az utcasarokra. Ott jobban éreztem magamat, mint itt, ahol el kell fogadnom a szolgálataidat”.

Jézus szeretetének csúcs megnyilvánulását a kereszten való viselkedésében látják sokan, mikor kész volt életét adni az ügyért, viszont ha barátaira, tanítványaira gondolunk, akik megtagadták, elszaladtak, akkor észre vesszük, hogy a szeretet fizikai megtapasztalása más, mint valamilyen okoskodás. A pünkösdi események lélek-áldása kellett ahhoz, hogy megérlelődjön, átáradjon az újszövetség népére az isteni szeretet. Tévedés lenne tehát azt feltételezni, hogy csakis azok tapasztalhatták meg a szeretet kiáradását, akik jelen voltak a történelmi eseményen. Ők többnyire inkább a szeretet megtagadását élték meg akkor, – szemben velünk, akik születésünk pillanatától tapasztalhattuk, hogy nem beszédben áll Istennek országa.

Ha egybevetjük Istenről szerzett ismereteinket, mindeniknél többet mondóbb és jellemzőbb a szeretet tanítvány, János megállapítása, aki szerint Isten szeretet. Ebben a kifejezésben van benne minden lényeg, melyet követünk, s melynek keressük lehetőségeit emberi kapcsolatainkban.

Egy háztulajdonos a háza tetején levő szélkakasra ezt íratta: »Az Isten szeretet.« Egy gúnyolódó megkérdezte, hogy azt akarja ez jelenteni, hogy Isten szeretete olyan váltakozó, mint a szél járása? Nem – felelt a kérdezett, – hanem azt jelenti, hogy Isten szeretete állandó és változatlan, akár innét, akár onnét fúj is a szél.

2). Olyan könnyű azokat az embereket szeretni, akiket nem ismerünk, akikkel sohasem találkoztunk… Azt a felebarátodat szeresd, akivel együtt élsz, s aki terhedre van, – mondta Tolsztoj. A testvéri szeretet az Isten iránti szeretet parancsnak a kiegészítője: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Bár jól lehet a felebarát kifejezés még elég szűk körre korlátozza a szóban levő érzelmet, mégis tisztán érezhetővé válik a felszólítás: Legyen több gondod és figyel oda jobban a másikra! A bölcsészetirodalomban már kristályosodni kezd a parancs, amikor a felhívás a legelhagyottabbakra fordítja figyelmünket. Nem lehet pontosan megállapítani, hogy e parancsban a szeretet megélése kell-e nyilvánvaló legyen, de amennyiben Isten magatartásával párhuzamba állítjuk a számunkra megfogalmazott követelményt, akkor letisztul a kép, hiszen Isten maga is szerette a jövevényt.

A keresztény felfogás egyedülálló helyet készített a szeretetnek. Az Újszövetségben a felebarát szeretete elválaszthatatlan Isten szeretetétől. „Aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát”… „szeretjük Isten gyermekeit, mert szeretjük Istent” (1 Jn 4, 20.;5,2.). Jézus kijelentése: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket” (Jn 13, 35) azt sugallja, hogy Jézus szeretete folytatódik a korabeli, majd a későbbi tanítványok egymás iránti tevékeny szeretetében, és hatást gyakorol ránk, hogy szeressük ellenségeinket is.

Raleigh Walter tengernaggyal összeszólalkozott egy heves vérű ifjú és párbajra szólította. Raleigh azonban nem tett eleget a kihívásnak. Erre ellenfele dühétől elragadtatva, arcul ütötte a volt tengernagyot. Mire ő a bosszúállás helyett zsebkendőjével letörülte a megaláztatás jelét és így szólt: »Fiatal barátom, könnyebben le tudom törülni a gyalázatot, mint esetleg lelkiismeretemről a te véred foltját.«

A szeretet egyetemes, mely nem ismer semmilyen társadalmi, vagy faji korlátot. A szeretet nem ismer csüggedést, megnyilvánulása: megbocsátás, türelem. A közösségben, az önátadás formájában nyilvánul meg. Pál apostol a szeretet himnuszában kifejti a szeretet természetes nagyságát. Itt megtaláljuk felsorakoztatva mindennapi megnyilvánulásait, és ugyanakkor hangsúlyossá teszi az apostol, hogy szeretet nélkül semminek sincs haszna. A szeretet egy olyan közösséget igényel, melyben minden egyén teljes hitével kötelezi el magát arra, hogy tehetségével a jó oldalán küzd. Ez a szeretet élő és tevékeny, melyet csakis a jézusi felhívás értelmében lehet megvalósítani: „Arról ismeri meg majd mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13, 35).

Billy Bray, a kiváló evangelizátor állandó látogatója volt a betegeknek. Egy alkalommal meglátogatott egy beteg keresztényt, aki életében nagyon hanyag volt a Jézusról való bizonyságtevésben és az ő példájának követésében. Most azonban csodálatosan tele volt hálával és örömmel. »Oh Bray úr, én olyan boldog vagyok – szólt -, hogy ha erőm volna, hangosan kiáltanám: Dicsőség Istennek. – Ember – felelt az evangélista -, milyen kár, hogy nem kiáltotta, amíg ereje volt hozzá.«

Hogy érzed magad Testvérem? El szeretnéd-e kiáltani magad, hogy szeretni akarsz? Most tedd! Ámen.

********************************************

Bibliai olvasmány: Mt 6,19-33.

Homályos látás

– általános beszéd 2010.-

„Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek”. 1Kor 13,12

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Lassan a végére érek Pál apostol Korintusi levele 13. része ismertetésének. Ma már pontosan látjuk, akik végig követtük a „fejleményeket”, hogy milyen változatos és érzelem dús az a szeretet, mely nem csak a szomszédban él övéi iránt, hanem bennünk is munkál állandóan, míg járjuk mindennapjaink rögös útjait. Nem az én tisztem, hogy megállapítsam ebben a pillanatban, hogy érdemes volt-e verseire bontanom Pál apostol levelét, és nem is az a fontos, hogy levonjunk általánosnak minősíthető következtetéseket. Mindennél lényegesebb, ha valaki talált magának legalább egyetlen mondatot, melybe belekapaszkodhatott az elmúlt időszak során, s mely egyfajta kiutat is jelentett abból az összevisszaságból, mely sokszor jellemezte egyéni életünket.

Az utolsó előtti versben még három gondolatot kell körbejárnom. Ezt megelőzően, hadd ismételjem meg a szentleckénket, mely régies formában, de meghatározott módon ismerteti velünk gondolkodásunk irányát. „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek”.

1). Ma még a tükörben látunk – ismételem az apostollal. Gondolhatunk a kor adta tükreinek gyenge minőségére, hiszen ez is megfelelő magyarázat lehetne a homályos látásra. Igen ám, de itt nem arról a nézésről van szó, melyet ma a visszapillantó tükör használatával magyaráznánk. Nem is kell nekünk erre terelnünk gondolatainkat. Inkább arra a valóságra figyeljünk, melynek köszönhetően, szinte naponta belenézünk a tükörbe. Azért tesszük ezt, mert helyreigazítjuk külsőnk folyamatosan sokasodó, szembetűnő hibáit. Éppen erről van szó! Saját ábrázatunkat kell vizsgálnunk és e helyett valami más történik! Egymás elé tartunk tükröt, hogy szemrevételezzük mások külsőjét. Tesszük ezt azért, hogy szüntelen felkeltsük a figyelmet az adott külső eltorzulásaira. Ennek ellenére Pál apostol azt sugallja, hogy annak a „tükörnek, amelyet mások elé tartasz, mindkét oldalán tükör legyen!” /Daniel Seeberger/. Eszerint nem is a külsővel kell foglalkoznunk, hanem a belsővel, a lelki tükröződéssel. Rendezzük csak magunkban a tanítást! Nem kell egyikünk elé sem tükröt tartanunk, mert erre amúgy sem kaptunk Istentől felhatalmazást. Nem szükséges tükrön keresztül néznünk valakinek a külsőjét, hiszen ez csak torzítottja lehet annak a valóságnak, melyet egy az egyben, szemtől-szemben láthatunk.

Ezzel a gondolattal ellentétesnek bizonyul, amikor Stendhal felelősöket nevez meg a járhatatlan utjainkkal kapcsolatosan. Valóban, életábrázolásaink során – akik hasonlóra szántuk életünk egy részét -, sokszor homályosan, azaz tükör által mutatjuk be az eseményeket és a benne levő embereket. Talán nem is tehetünk másként, hiszen maga az ember tette ilyenné útját, életét. Ennek ellenére még sem az a hibás, aki „elhomályosítja” embertársai múltját, jelenét, jövőjét, hanem az, aki vállalkozik a korabeli kép árulkodó jeleinek megfestésére. Ahogy az említett író mondja: „Igen, uraim, a regény: tükör, hosszú úton vándorol. Hol az ég kékjét tükrözi, hol az út pocsolyáinak sarát. És maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat, még inkább az útbiztost, aki tűri, hogy ott poshadjon a víz s megszülessék a pocsolya!”

2). Ma még csak homályosan látunk – mondja az apostol. A múlt héten eltemettük Jakab Dénes pap bácsimat, aki megkonfirmált és a teológia felé irányította lépteimet. A temetés napján, ahogy őrt álltam koporsója mellett összekeveredtek a régi emlékek a pillanatnyi érzéseimmel, s mintha valami homály födte volna el mindazt, ami addig pompában tündökölt. Húrok pattantak el bennem, melyek nemcsak személyek, hanem egy táj régi hangját utánozta minden alkalommal, amikor szóba került Szentábrahám azóta, hogy „kijöttem belőle”. Ez nem volt csata bennem, hanem valamilyen megalkuvás a változtathatatlannal. Valahogy így éreztem az emberekre telepedő homályt, mint, ahogy megfogalmazásra kerül a következő idézetben: „Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. S azért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.”/ Hamvas Béla/.

A homály második része a lelkemre telepedett. Fénylőnek, tündöklőnek mondtam eddig a magam mögött hagyott szülőföld folyamatos visszahívását. Semmit, soha nem találtam, ami megzavarhatta volna ezt a tisztánlátást. Most, éppen a temetés napján, mintha lepel borult volna egy igen fontos fényforrásra. Először azt hittem, hogy a fáradtság jelei csapódtak ki rajtam, aztán rájöttem valamire. „Az esti csöndben, mikor az ember csak a homályos ablakot látja, mely mögött lassan-lassan álomba merül a természet, a külső világ, mikor csak idegen kutyák rekedt ugatását és idegenek harmonikájának gyönge nyöszörgését hallja, nehéz másra gondolnia, mint távoli, meghitt fészkére. Aki már volt zarándokúton, akit a szükség, a kényszer vagy a sors szeszélye elszakított otthonától, övéitől, az tudja, milyen hosszú és fárasztó szokott lenni a csöndes /falusi/ est idegen tájakon”. /Csehov/

3). Akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek – zárja mai gondolatát az apostol. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen ismertté tette magát az apostol a korinthusi gyülekezete előtt. Számunkra fontos a tanításnak ez a része? Mire kell figyelnünk? Arra, hogy miként válhatnánk ismertekké, vagy arra, hogy könnyen kiismerhetők legyünk az emberek előtt. Szerintem ez utóbbiban van a ránk vonatkozó útmeghatározás lényege. Ne feledjük Kedves Testvéreim, hogy a korinthusi levél a szeretetről szól. Ennek a lelki ajándéknak szükséges voltára hívta fel az apostol is figyelmünket, s arra bátorított vasárnapokon át, hogy gyakoroljuk a szeretetet.

Az sem baj, ha jó értelemben válik érzékennyé ez a szeretet. „Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod – nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj – és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.” /Müller Péter/ Ezért bizonyul mindig a legjobb útravalónak. Éhséget fedez, szomjat olt, bánatot, szomorúságot feledtet. Időtlen utazásra képes a bennünk levő szeretet, melynek köszönhetően könnyedén magunk alá gyűrünk olyan akadályokat, melyekre különben nem lennénk képesek.

Életünk során számtalan tévedés áldozataivá válunk. Saját akaratunkból, vagy mások hibájának köszönhetően. Jól választ és nincs esélye a tévedésre annak, aki a szeretet ajándékával szívében lép mindig az emberi élet küzdelmének porondjára. „A tökéletes szeretet nem ismer félelmet: mivel mindenét odaajándékozta, semmije sem maradt, amit elveszíthetne.” /Thomas Merton/. Így, hát egy olyan ajándék birtokába kerülünk, melyet nem emészt meg a rozsda és a moly (Mt 6,19-20), de el sem veszíthetünk, mert a lehető legbiztosabb helyen, szívünkben van „elraktározva”.

Kedves Testvéreim! Lassan elérkezett a sorozat utolsó előtti beszédének összegezése. Olvastam valahol, miszerint némelyek /Puzsér Róbert/ arról értekeznek, hogy már születésünk előtt oxigénfüggőkké válunk, hiszen édesanyánk is „használta”, aminek köszönhetően mindnyájan – már akik megszülettünk – fizikai függőségbe kerültünk vele. Főként édesanyánkkal, de az oxigénnel is. „Az oxigénfüggők tükör által homályosan hallucinálnak, akiknek már nincs az anyagra szükségük, színről színre látnak.” Érdekes magyarázata ez annak az orvosi gyakorlatnak, amikor tükröt tartanak a beteg orra elé, s ha homályossá válik, akkor még van esély a továbbélésre. Ha ez nem történik meg, akkor beszélhetünk arról, hogy átléptek abba az „országba”, ahol színről-színre látnak már. Bizakodnunk lehet és kell abban, hogy minden fellelhető „eszközzel” javítjuk tisztánlátásunkat, és Istenre bízzuk e végső ajándék kiteljesítését.

Jobban tesszük, ha kihasználjuk a pillanat adta lehetőségeket, s minden erőnkkel azon leszünk, hogy a szeretet töltse ki valós ébrenléteinket. Ennek figyelembe vételével mondjuk az íróval: „Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod… Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. (…) Ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, /…/ van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják… pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy.” /Márai Sándor/

„Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek”. Lássuk meg az Isten-arcú emberben a testvért, akit nem kötelességből, vagy becsületből kell szeretnünk, hanem azért, mert érdemesült rá, ugyanúgy, mint ahogy mi. Nem kell aggódnunk azért, hogy töredékesek ismereteink vele kapcsolatosan. Nem akkor kell szeretnünk valakit, ha tudjuk, hogy érdemes. Csak természetesen! Ámen.

Debrecen, 2010-06-13.

********************************************

Bibliai olvasmány: Jer 31,16-22.

Gyermekszokás

– általános beszéd 2010 –

Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. 1Kor 13,11

Kedves Atyámfiai, testvéreim! Pünkösdi ünnepünket követően visszatérek régebbi szeretet-gondolatunkhoz, hogy továbbfűzzem azokat a meglátásaimat, melyek azt a célt szolgálják, hogy megerősítsék közöttünk a tiszta szeretet érzéseit. Tudom, hogy sok feladat hárul ránk a mindennapok rendjén és arról is meg vagyok győződve, hogy éppen elég kihívással kell megbirkóznunk, de vallásos életünknek az a része, mely Isten áldása után könyörög, mélyen bizakodik abban, hogy egyszer nem csak beszéd, hanem valóság lesz életünkben az őszinte szeretet. Mai alkalommal Pál apostol figyelmeztetése alapján rakom egymás után gondolataimat, melyek beleágyazódnak gyermekkorunk tiszta és őszinte szeretetébe, és éppen ezért táplálékként is szolgálnak abban az időben, amikor felnőtté válásunkat követően határozottan megéreztük, hogy megfogyatkozott, időnként szinte teljes mértékben elapadt az emberek közötti szeretet.

1). Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek – mondja Pál apostol. Azt mondjátok meg nekem Testvéreim, hogy felnőttként képesek vagyunk-e gyermekként beszélni? Megpróbálkozunk vele néha-napján, amikor egészen közel érezzük magunkat szüleinkhez, vagy éppen Istenhez. Valami láthatatlan és megmagyarázhatatlan valóság mindig lebeszél arról, hogy teljes szívvel, végtelen nyitottsággal szóljunk érzéseinkről. Sokszor törekszünk arra, hogy megfogalmazzuk ezt az ismeretlent, s amikor már éppen közel járunk ahhoz, hogy kimondjuk, ismét győz bennünk a felnőtt és elhallgatunk.

Tudtátok-e Testvéreim, hogy a „gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik. A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy a maga és mások rovására, rejtek-utakon él. Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot és életet akar.” /Weöres Sándor/ Ennek ellenére mégis legtöbb esetben belénk szorul felnőtt korunkban is a gyermek korabeli szava. Ahogy Márai Sándor fogalmaz: „Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.”

2). Úgy gondolkodtam, mint a gyermek – folytatja Pál apostol. Vitathatatlan, hogy gondolkodásunk jellemzője is a tiszta őszinteség volt. Egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy hányszor, milyen körülmények között és kik előtt szégyenítjük meg szüleinket. Kimondtuk, amit gondoltunk a helyzetről, alkalmakról, emberekről. Emlékeztek mi történt minden alkalommal? Azt mondták szüleinknek, hogy »Jaj, de aranyos gyerek!« Később, felnőtt korban megtudtuk – hiszen azonos volt saját véleményünk mások hasonlóan viselkedő gyermekéről, hogy »Neveletlen!« Itt is feltehetjük a kérdést, hogy mi változtatott ilyenné? A sok lehetőség egyike szerint: „Ahogy elsajátítjuk a nyelvet, elkezdjük rögzített osztályokba sorolni az érzéki észleléseinket. Meglátunk egy fát és azt mondjuk: „fa”, és úgy gondoljuk, ezzel végeztünk is. Azt hisszük, most már töviről hegyire mindent tudunk róla, és egy futó pillantást vetve rá már odébb is állunk. Közben azonban elmulasztjuk észrevenni a páratlanságát, jelenléte súlyát, léte egyedi természetét. Hályogot vonunk a szemünk elé, a szavak és az előfeltételezések ködét. Csak a szokatlan, a megrázó hatol át ezen a ködön és zökkent ki minket tespedtségünkből.” /Paul Harison/

3). Úgy ítéltem, mint a gyerek – halljuk Pál apostolt. Visszaemlékezünk-e arra a tanításra, hogy ne ítélj?! Mikor hallottuk életünkben legelőször? Lényeges lenne, ha sikerülne megválaszolnunk ezt a kérdést, hiszen első ítélet-formálásunk köthető ehhez az időponthoz. Milyen más volt addig. Mindenről és mindenkiről akkor mondtunk véleményt, amikor akartunk és ebben néha tartott vissza a szülői figyelmeztetés, vagy szigor. Amennyiben nem emlékeztek Testvéreim az előbb említett időpontra, akkor segítek. Ezzel nemcsak az ítélkezéssel kapcsolatosan világosodunk meg, hanem bizonyos tekintetben helyére kerül felnőtté vált gondolkodásunk is. „Amikor a gyermek először kapja rajta a felnőtteket – amikor komoly kis fejébe először hatol be az a gondolat, hogy a felnőttek nem félistenek, értelmük és véleményük nem mindig bölcs, gondolkodásuk nem mindig őszinte, ítéletük nem mindig igazságos -, akkor a gyermek világa összeomlik, rémült kétségbeesés önti el lelküket. Istenei megbuktak, és megszűnt minden biztonság. És amikor istenek buknak, egy dolog bizonyos: nagyot buknak, nem kicsit; pozdorjává törnek, vagy mélyen elmerülnek a zöld posványba. Akkor aztán bajos újra felállítani őket, és soha többé nem nyerik vissza régi fényüket. És a gyermek világa sem lesz többé egészen ép. A növekedés fájdalmas útja ez.” /John Steinkeck/

4). De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyermek szokásait – zárja mai tanítását Pál apostol. Nézzünk csak vissza kissé nem is olyan régen történt gyermeknevelésünkre! Mi történt akkor? Azt szerettük volna, ha gyermekünk minél hamarabb felnőtté érik gondolkodásában. Aztán nagy napokon, amikor bennünket is elkapott a gyermeki emlékezés hevülete, leereszkedtünk a szintjükre és olyan gyermeki boldogsággal játszottunk velük, mint annak idején. Soha, egyetlen alkalommal sem figyelmeztettek apró gyermekeink azért, mert sikerült nekünk leereszkednünk az ő szintjükre.

Aztán egyszer csak váratlanul minden megváltozott ismét. Tette ezt az iskola, vagy talán a jövőbenézés szigorúsága. Ma már nem is annyira érdekes, ha gyermekeink kinőttek a nevelés karnyújtása alól. Azt azonban egyikünk sem állíthatja – akinek voltak mellette álló szülei -, hogy saját magától nőtt ki a gyermekkorból. Ez hamis állítás, mint sok más, mert felnőtt szüleink mellett váltunk felnőtthöz illő módon gondolkodóvá, viselkedővé. Persze, mint minden másban, itt is megtalálhatók a kivételek, melyek közül hoztam is egy példát. Móricz Zsigmond írta többek között a témával kapcsolatosan: „Ha a szülő üzleti befektetésnek tekinti a gyereknevelést, a legnagyobb mértékben pórul jár. Ha úgy gondolja, hogy minél több gyereket nevel, mint a malacnevelésből, meglesz idővel az a haszna, hogy mikorra erői elmúlnak s maga szorul eltartásra, akkor a gyermekek… Vagy pláne, hogy a gyermekei erőtartalékát akarja a maga céljaira felhasználni, ha majd megnőnek? Vagy csak az is, ha bármiképpen, nemcsak üzletileg, tehát nem pénzben kifejezhető módon, de érzelmileg akar hasznot, például ideái tovább plántálásában, vágyálmainak kiélésében – akkor is a legnagyobb mértékben pórul jár. (…) A gyerek mindennap kifizeti saját magát. A szülő egy főkönyvi lapot tart a gyermeke számára: egyik oldalon beírja, amit ráköltött s amit rápazarolt, a másik oldalon felrója, mit vár ezért viszonzásul. Az én tanácsom az, s én amennyire emberileg lehetséges, ezt végre is hajtottam: a szülő mindennap zárja le a számadást, írja be egyenlegül, hogy: van gyermeke. Ez az öröm mindent ki kell, hogy fizessen.”

Kedves Testvéreim! Itt az ideje, hogy összegezzem a ma elmondottakat. Megismételem Pál apostol leveléből vett alapgondolatot, szentleckét és vele még egyszer hangsúlyozom, hogy „Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait.” Olyan szép és jó lenne, ha gyakrabban sikerülne gyermekké válnunk. Milyen nagy baj, hogy ezt nem sikerül többé megvalósítanunk. Beszélünk, de nem úgy, mint a gyermek, gondolkodunk, de a felnőtt fejével, ítélkezünk, mint akik soha nem hallották a jézusi tanítást. Magunk mögött hagyjuk gyermekkorunk szép szokásait, s helyettük azokat gyakoroljuk, melyek jobban megbotránkoztatják környezetünket, mint gyermekkorunk felhőtlen szava, gondolata, cselekedete. Ne feledjük! „A kisgyermeket nem hiába nevezik angyalkának. „Angelosz” eredetiben azt teszi, hogy „küldött”. Egy más világ küldötte az. Egy más világé, melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarcból, gyermekszemből azokra, akikhez küldve lett. A gyermekek szemében van néha bizonyos kék sugárzat, amely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud, s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanul az ajk; ez a sajátszerű kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető.” /Jókai Mór/

Pál apostol egyetlen szót sem ejtett, s így én is hallgattam arról, hogy milyen tisztán és őszintén tud szeretni a gyermek! Lényegében ez a gondolat volt a kiinduló pontja beszédemnek. Ámen.

Debrecen, 2010. május 30.

********************************************

Bibliai olvasmány: ApCsel 2,14-21.

Isten lelke rajtunk

– pünkösdi beszéd 2010 –

Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást; Ézs 61,1.

Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim! Olvastam a Bibliában többek között, hogy „a lélek az az emberben és a Mindenható lehellése, a mi értelmet ad néki!” (Jób 32,8) Ez több mint hit kérdése és nem szükséges filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoznunk. Főként nem pünkösd ünnepén. Elegendő, amennyiben kimondjuk, hogy Isten lelke tett elevenné minket és ez a bennünk levő jó lélek képes a helyes életvitelre, s ha kell, akkor csodákra is. Mai szentleckénkben egy jól ismert, Ézsaiástól származó verset választottam, melyben a próféta meghatározza küldetésének célját. Szeretném, ha meglátnátok némi párhuzamot a nagy próféta és az én tevékenységem között, s egyben nyitottabb lélekkel állnátok a pünkösdre szóló evangéliumi üzenet befogadása elé.

1). Isten lelke van én rajtam – mondja a próféta. Amikor ezt hangsúlyozza, akkor nem arra gondol, hogy mint egy védelmező páncél vonja őt körül Isten lelke, hogy ez által védve legyen minden külső támadástól, de nem is úgy kell elképzelnünk, mint akinek feje körül ott leng a dicsőség köríve. Az isteni áldások egyike van rajta, talán az első, melyet mindig szem előtt tart és nem szégyell folyamatosan hangsúlyozni. Két fontos figyelmeztetés rejlik ebben a megjegyzésben: az egyik, hogy hálás Istennek, amiért elevenné tette őt saját lelkéből való résszel. A másik pedig, hogy az előbbi ténynek köszönhetően örvendhet annak a gondviselésnek, mely egyedül Istentől jöhet feléje, de minden ember felé is. Isten lelke van rajta és van mindnyájunkon.

2). Azért vagyok, hogy a szegényeknek örömöt mondjak. A próféta kijelentése elfogadható kizárólagosnak is, de ne tegyünk ilyent az előtt, hogy szemügyre nem vesszük a szomorúság, vagy az igazi öröm kérdéskörét. A próféta korában a gazdagság, a jólét alapfeltétele volt az örömnek, boldogságnak. Így hát nem volt szükség arra, hogy valaki különösebb gondot fordítson a gazdagok lelkivilágára. A szegények viszont folyamatosan áhítoztak az öröm után, s nem csoda, hogy éppen rájuk gondolt a próféta. Mára mennyire felborult ez az állapot. Minden családban jól jön egy kis öröm. Arra pedig nem gondolhatunk, hogy a próféta jótékonykodások árán kívánta bevinni a megígért örömet a szomorkodó családokba. Akkor kopog be hozzánk az öröm, amikor kiárad ránk Isten lelke.

3). Azért jöttem – mondja, hogy bekössem a megtört szívűeket. Tudta a próféta, hogy sok embertársának nagyon fáj a szíve. Nagyon sok panasz tette sajgóvá, bekötözésre szorulóvá azt. A szív bekötözése mindenkor jelképes cselekedetnek számít, főként, ha az érzések tárházaként említjük azt. Úgy gondolta a próféta, hogy éppen Isten lesz segítségére abban a munkában, amikor a szomorú embertársai mellé lép és elmondja nekik, hogy mindenre van gyógyír, minden fájdalomra létezik gyógymód és a sírással teljes állapotra van vigasztalás. Erről beszél ő, de a megoldás Istentől várható. Neki mondjuk el fájdalmainkat, panaszainkat és ő vigasztaló lelkéből ad nekünk.

4). Számíthatnak rám a foglyok is, akiknek szabadulást hirdetek. Fogadhatjuk ezt a szó szoros értelmében is, hiszen attól a perctől kezdve, hogy külön osztályokba rétegződött a társadalom, létezett az ún. politikai fogság fogalma. De létezik az a másik fogság, melyről csakis maga az ember tehet. Ez egyfajta kelepce, melybe sokszor saját akaratából belekényszeríti lelkét, mely különben szabadságra vágyik, bármenyire is az emberi kebel foglya. Azt mondja a példabeszédek írója, hogy a „lélek sem jó tudomány nélkül; és a ki csak a lábával siet, hibázik”. (Péld 19,2.) Lelkünk mélyén kell átgondolnunk a következő lépés következményeit, s amennyiben bizonytalankodunk döntésünk helyességében, azonnal kell kérnünk Istent, aki segítségünkre küldi az ő lelkét.

5). Közétek jöttem azért, hogy a megkötözötteknek megoldást hirdessek –fejezi be tanácsainak sorát Ézsaiás. Bizonyára korabeli embertársainak is sok gondja akadt a megoldásokkal. Eligazítást szerettek volna kapni a pillanatnyi feladatok megfejtésére, de arra a rengeteg kérdésre is, mely jövőjük felé mutatott. Olyan feloldozást ígért népének Ézsaiás, melyhez hasonlóval most találkozunk a Magyar Parlament munkálataiban. Történelmi évszámokat emlegetnek, miközben úgy érezzük, hogy lassan lepattannak székely-magyar szívünkről a gúzsba kényszerítő kötelékek. Vannak, akik eltakarják fejüket a lélek áldása elől, vagy egyszerűen kihagyják az alkalmat, nehogy megteljenek jó érzésű, összmagyarságban gondolkodó és azért élni kész lélekkel.

Kedves Ünneplő Atyámfiai! Jézus szavaival zárom ünnepi beszédemet, aki a következőképpen bíztat bennünket: „ne féljetek azoktól, a kik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, a ki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában.” (Mt 10,28.). Ámen

Van szentlélek

– pünkösdi ágenda 2010 –

Monda nékik: Vajjon vettetek-é Szent Lelket, minekutána hivőkké lettetek? Azok pedig mondának néki: Sőt inkább azt sem hallottuk, hogy ha vagyon-é Szent Lélek. ApCsel 19,2.

Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim! Hamarosan ismét kiállunk az úrasztala köré, hogy részesüljünk az egy kenyér és egy kehely közösségre tartogatott áldásaiban. Pál apostoltól tudjuk, hogy balgaság olyan embernek beszélni Istenről, vagy mindarról, ami a hit alapján hozzáfűz, aki nem hisz benne. Ilyennek bizonyul az úrvacsoravétel is. Akinek fontos a közösségi élet és ragaszkodik ahhoz, hogy időnként kimutassa hovatartozásának látható jeleit, az időt szentel arra is, hogy elmenjen kedvenc gyülekezési helyére, ahol csakugyan jól érzi magát. Jelenléte beszédes bizonyítéka annak, hogy ő abba a közösségbe tartozik, amellyel megosztja hitének, örömének és boldogságának napra szóló ajándékait. Mi is ezért vagyunk itt, s mielőtt hagyományunk szerint részesülünk az úrvacsorából, kötelességemnek tartom, hogy néhány gondolattal segítsem előkészületünket. Az apostolok cselekedeteiről írott könyvből választottam beszédem alapgondolatát, melyben három kérdéssel találjuk szembe magunkat. Ezeket meg kell ismételnünk, illetve meg kell válaszolnunk annak érdekében, hogy megnyithassuk emberi lelkünket az ünnepi áldás előtt.

1). Vettünk valaha Szent lelket? – kérdezhetjük mi is a szentlecke első mondatával. Mint sok kérdés esetében itt is két lehetőség áll fenn. Az egyik az igenlő, a másik a tagadó. A legtöbb embert megkíméli a látványos lélekkiáradás, s ezért csak tudatában érkezik el hozzá a felismerés, hogy Valaki segített neki abban, hogy ráébredjen önmagában az Istenhez és embertársaihoz kapcsoló hitre. „A tanítványok pedig betelnek vala örömmel és Szent Lélekkel” – olvassuk Máté evangéliumában. (Mt 13,52.) Elképzelhető, hogy velünk is ugyanez fordult elő, amikor észrevétlenül belénk áradt Isten lelke. Azt is mondhatom, hogy éppen egy olyan pillanatban történt ez meg velünk, amikor úgy éreztük, hogy öröm és boldogság osztályrészesei lettünk. Felismertük, hogy valami különös történt velünk, csak éppen nem sikerült megfelelő magyarázatát adnunk annak, hogy minek köszönhetően esett ez meg velünk.

2). Minekutána hivőkké lettetek – halljuk a szentleckében. Hívőkké váltunk valaha? – kérdezhetjük most magunktól. Ebben az esetben is két válasz-lehetőség létezik. Amennyiben a tagadó formát használjuk, akkor nemcsak arról teszünk bizonyságot, hogy eddig még nem vettünk tudomást Isten szentlelkének ajándékairól, hanem nincs is bennünk hit, mely valaha összeköthetne vele. Sőt, mi keresnivalónk van hit nélkül abban a közösségben, ahol folyamatosan Isten közelségéért imádkoznak?

Én azt mondom: hívőkké váltunk abban a pillanatban, amikor először belekapaszkodtunk Istenbe. Lehet, hogy ez egyszerű sóhajtásnak köszönhetően történt, lehet, hogy éppen a fejünk fölött eláradó gondok miatt. Vagy talán szeretteink életéért imádkoztunk hozzá tiszta szívből, igazán. Gyakorló hívőkké akkor váltunk, amikor rendszeresedett bennünk a hozzáfordulás igénye, amikor nemcsak arra vágytunk, hogy a bezárt ajtó mögött találkozzunk vele, hanem abban a közösségben is, melyet ma már magunkénak mondunk. Akkor váltunk hívőkké, amikor Isten és ember előtt megvallottuk, hogy teljes hittel és reménységgel csüngünk oltalmazó gondviselésén.

Korábban olvashattuk az apostolok cselekedeteiről írott könyvben, hogy „Akik azért örömest vevék az ő beszédét, megkeresztelkedének; és hozzájuk csatlakozék azon a napon mintegy háromezer lélek”. (ApCsel 2,41) Nekünk sincs más kötelességünk, mint hallgatnunk a beszédeket és csatlakoznunk azokhoz, akik a Keresztény Anyaszentegyház nagy családjába tartozónak mondják magukat.

3). Van Szent lélek! A szentlecke kérdést tesz fel. Vagyis inkább kijelentő módban arra hívja fel a figyelmünket, hogy egyáltalán nem is gondolkodtak azon, hogy van-e szentlélek. Ma látjuk, hogy ők megtehették ezt, mert olyan apostolokat hallhattak, mint Péter, akinek szavai nemcsak bizonyságot tettek Jézusról, hanem meggyőző erővel hatottak. Voltak, akik látták akkor a csodát, de olyanok is akadtak bőven, akik csak hallottak az eseményekről. Isten lelkének kiáradását, tehát nem kérték, hanem erős hittel belekapaszkodtak a közösségbe. Azt is mondhatjuk, hogy átengedték magukat a közösség lelkületének. Ennek eredményeként láthatott napvilágot a Keresztény Egyház, és ma ezért beszélhetünk a szentlélek kiáradásáról, illetve kérhetjük mi is áldásait.

Végül pedig az örömüzenet szavaival kérlek én is titeket, hogy „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére /…/.” (ApCsel 20,28). Ámen.

Debrecen, 2010-05-23

********************************************

Bibliai olvasmány: 2 Sám 22,16-29:

Töredékes és tökéletes

– általános beszéd 2010 –

Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér.                                      1Kor 13, 9-10

Kedves Atyámfiai, testvéreim!

Ma tovább haladok Pál apostol gondolatmenetének ismertetésében, melyhez szorosan hozzáillesztem a sajátomat is. Amennyiben a megjelölt bibliai verset kiragadjuk szövegkörnyezetéből, s ezzel elfeledkezünk arról is, hogy az egész fejezetben a szeretetről beszél az apostol, akkor teljesen más irányba fordulnak gondolataink, illetve ennek függvényében tárgyalhatunk a töredékes megismerésről, és a prófétálásról, valamint a föléjük helyezhető tökéletességről. Azt azonban nem tehetjük meg, hogy elfordulunk az alapgondolattól, a szeretettől, hiszen nemcsak a fejezet egyes verseinek elemzése állt a kezdetben is célként, hanem az kell legyen a továbbiak során is.

A fentiek előrebocsátása után kötelességemnek tartom, hogy még egyetlen mondatban rögzítsem a rész szerinti, vagy töredékes ismerettel és prófétálással, valamint a tökéletességgel kapcsolatos meglátásomat. Mi, unitáriusok valljuk, hogy véges teremtményei vagyunk Istennek, ami elegendő ok arra is, hogy rész szerinti, töredékes legyen bennünk az ismeret, és hasonlóan működjön a prófétálással kapcsolatos megvalósításunk is. A tökéletességgel sem állunk sokkal jobban, bár több embertársunktól eltérően valljuk – éppen Jézus felhívásának köszönhetően -, hogy minden lehetőségünk meg van arra, hogy tökéletességre törekedjünk.

1). Lássuk először a megismerésre keresett gondolataimat! Van, aki egyetlen pillanatig sem kételkedik abban, hogy bármennyire igyekszik a legtehetségesebb ember is közöttünk, úgy sem sikerül neki megszereznie azt a tudást, ami megszűnteti ismeretének töredékességét. Előszeretettel hangoztatják még ma is, hogy az unitárius Brassai Sámuel (Torockószentgyörgy, 1797. június 15. vagy 1800. február 13. – Kolozsvár, 1897. június 24.) volt az utolsó erdélyi polihisztor. Ez egyfajta megnyugvást is jelenthet, hiszen utána senkinek nem sikerült megszereznie a minden területre vonatkozó, sokoldalú ismeretet. Ez igaz lehet a tudományokra, művészetekre, zenére, stb., de létezik a vallás világában is töredékes, melynek teljességére törekedhet bármelyikünk. Ennek egyfajta magyarázatát szolgáltatja a következő idézet: „Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nem csak látlak és tudok rólad, de érezlek is – ha «én» minden idegszálammal megtapasztalom milyen «te»-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a »jártál bennem» – «jártam benned» kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet – azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? – most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod – amit féltesz, amit rejtesz, azt adod – és azt fogadod el tőlem is.” /Müller Péter/

A megismerést másképpen is megszerezhetjük. Persze, ebben is újabb lehetőség rejlik. Eszerint, bizonyos „emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel.” /Márai Sándor/ Saját véleményem is, hogy a töredékesség csakis abban az esetben szorul ki gondolkodásunkból, amennyiben átadjuk magunkat teljesen annak az életformának, mellyel közösséget vállaltunk. Ebben az esetben én és azok, akik Isten útját választottuk, egy egészen másféle irányultságot adunk megismerésünknek. Ezt Tolsztoj a következőképpen fogalmazta meg: „A valódi megismerést a szív adja, azaz a szeretet. Csak azt ismerjük, amit szeretünk.” Ebben az esetben itthon vagyunk, a vallás, a hit, a szeretet világában.

2). Másodiknak a töredékes rövid tárgyalásába kezdek. „Az idő homokját nem lehet megállítani. Az évek telnek, akár akarjuk, akár nem… de emlékezhetünk. Ami elveszett, az tovább élhet az emlékezetünkben. Amit hallotok, az lehet tökéletlen és töredékes, mégis kincs, ami nélkületek nem létezik.” /Christoher Paolini/ Az előbbi idézet mindenképpen két gondolatot ébresztett bennem. Az egyik a múltra vonatkozik, melyet vagy úgy mutatunk be, amilyennek a fellelhető források mutatják, vagy kicicomázzuk egy előre elképzelt meglátás szerint. Erről mondják némelyek, hogy „múltferdítés” történik ilyen esetben. Erről meg van a magányvéleményem, melynek itt nincs helye.

A másik gondolat kizárólagosan a gyülekezeti életet gyakorolni szándékozókra vonatkozik, de elsősorban is azokra, rátok, akik hallgatják beszédeimet. Szónoklataim magukon hordozhatják a töredékesség és a tökéletlenség jeleit, de nélkületek semmit nem ér. Vagyis nem a beszédeim, hanem a mindenkori hallgatóság jelenti az igazi kincset abban a folyamatban, melyben magam is törekszem a töredékesség megszüntetésére. Így hát két oldalról kell közelítenie a szeretetnek: tőlem és felőletek, mely aztán egy adott találkozási pontnál eléri a beteljesülést.

A magam részéről ezért élek gyakran a hála lehetőségével. Valahogy így: „Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.” /Márai Sándor/.

3). Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes – mondta Jézus (Mt 5,48). Ez egy megvalósítható, s így követhető emberi cél. Sajátunknak mondjuk, amikor erről beszélünk. „Élni annyi, mint törekedni előre, magasabbra, a tökéletesség felé, és el is érni.” – hangsúlyozta Paszternak. Továbbra is kérdés marad, hogy kinek mit jelent a felfelé, a magasabbra törekvés, vagy miben látja a tökéletesség elérését. Hadd emlékeztesselek mindenek előtt barátomra, akivel a mai napig erős szálakkal fűz össze valamilyen meghatározhatatlan kötelék. Sokszor kerestük magyarázatát ennek az ellentétekből is táplálkozó kapcsolatnak, de soha nem találtuk ésszerű indoklását. Azt viszont többször is megállapítottuk, hogy „A barátom sem tökéletes, és én sem vagyok az – így aztán tökéletesen összeillünk.” /Alexander Pope/. Milyen jó lenne, ha a világon ilyen könnyedén egymásra találnának a tökéletlen emberek, s ilyen természetességgel válnának barátokká.

Visszakanyarodva a vallás világához, elmondom, hogy számomra mindennél fontosabb Kant véleménye, mely pontosan meghatározza nemcsak az erkölcsi úton haladó egyén irányát, hanem az ember kötelességét is. Őt idézem: „Az erkölcsi törvény ily módon a legfőbb jónak, a tiszta gyakorlati ész tárgyának és végcéljának fogalmán keresztül a valláshoz vezet, vagyis ahhoz, hogy minden kötelességet isteni parancsként ismerünk fel, nem mint szankciókat, azaz egy idegen akarat önkényes, magunkban véve véletlenszerű rendelkezéseit, hanem mint minden egyes szabad akarat önállóan hozott lényegi törvényeit, amelyeket azonban a legfőbb lény parancsainak kell tekinteni, mert mi csak egy morálisan tökéletes (szent és jóságos), egyúttal mindenható akarattól remélhetjük a legfőbb jót, amelyet az erkölcsi törvény értelmében kötelességünk törekvésünk tárgyává tenni, tehát elérésében akkor reménykedhetünk, ha összhangban állunk ezzel az akarattal.” Tökéletesség = összhang Istennel!

Az előbb elhangzottak összegezéseképpen elmesélek egy történetet. Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (…) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (…) És azt gondolta: «Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem.» A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (…) Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (…) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között /a madarat/. (…) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. «Miért jöttél?» – kérdezte a halált. «Hogy újra együtt repülhess a madaraddal» – felelte a halál. «Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele.» /Paulo Coelho/.

A töredékesség megszűnése, a tökéletesség megvalósulása sokak szerint más dimenziót igényel. Nem vitatkozunk velük, hiszen egész életünkben arra törekszünk, hogy itt és most éljük meg a szeretet teljességét, mely nem ismeri a töredékesség és tökéletlenség fogalmait. Szánjuk el magunkat végre és úgy kövessük az apostol felhívását, mint ahogy meghallgattuk és követjük Jézus tanítását. Ebben van a jövő teljességének ígérete. Ámen.

Debrecen, 2010. május 16.

********************************************

Bibliai olvasmány: JerSir 2,12-18

VALAMI VÉGET ÉR

– általános beszéd – 2010. –

„S a szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik.” 1Kor 13,8

Kedves Atyámfiai, testvéreim!
Azzal indítja meglátását az apostol, hogy a szeretet nem szűnik meg soha. Ez mindenképpen lényeges szempont, amikor ennek ellentétét állítja a prófétálásról, a nyelvekről és a tudományról. Kezdetben azt gondolták némelyek közülünk, hogy nincs komoly feladatunk, amikor részekre bontjuk a „szeretethimnuszt”. Meggyőződhettünk már az eddigiek során is ennek ellentétéről, hiszen sokkal bonyolultabb követelmények elé állított bennünket az apostol, mint azt gondoltuk. A mai beszédben is erre keresek néhány megoldást, amikor például, arról értekezem, hogy miként szűnnek meg a nyelvek, vagy válik enyészetté a tudomány. Azért kerülünk ellentétbe időnként Pál apostol meglátásával, mert értjük, ismerjük a történelmi összefüggéseket, melyek következtében világnyelvek kerültek a megsemmisülés útjára. Sokkal nehezebb gondunk támad, amikor arra a kérdésre keresünk választ, hogy miként fordulhat elő hasonló pl. a tudomány valamely ágával, esetleg miként bukik meg, egy korábbi, hosszú időn át korokat és gondolkodásokat meghatározó feltalálás.

1). A szeretet nem szűnik meg soha – halljuk Pál apostol örök időre szóló megjegyzését. Már ezzel a meglátással is gondjaink támadnak, hiszen úgy képzeljük, hogy ennek a magasztos tulajdonságnak a hordozói vagyunk, s mint ilyen, amíg létezünk addig élő és ható környezetünkben. Sőt hozzátesszük, hogy távozásunkkal, ugyan magunkkal viszünk belőle egy darabot, vagyis átmentünk az örökkévalóságba, míg szeretetünkből alig marad valami utánunk. Főként, ha nem is sikerült életünk során megfelelő módon éreztetnünk szeretteinkkel, embertársainkkal, hogy mennyire szerettük őket. Ezért viszont nem kell senkinek aggódnia, mert a szeretet „soha el nem fogy” utalása arra vonatkozik, hogy mindig van és lesz olyan hely, ahol ez megtalálható. Részben a hátra maradt emberek szíve egy biztos tárhely. Figyeljük csak meg, hogy milyen érdekesen közelíti meg Bert Hellinger a szeretet gyakorlását, illetve megmaradásának lehetőségét. Azt mondja, hogy a „szeretet egyfajta vívmány. A cselekvésből származik, valamint a saját határaink megtapasztalásából. Határaink vannak a jóban, csakúgy, mint a rosszban. A szeretet alapvetően csak annak a felismerése, hogy az emberek különbözőségeiben egy mélységes közösség rejlik. A legmélyebb szeretetként éli át mindenki, ha elfogadják őt olyannak, amilyen. Mindenki szükségszerűen olyan, amilyen, nem is tudna másmilyen lenni. Mindenki attól ő maga, hogy olyan, amilyen. Bár az illető másmilyen, mint én vagyok, és én másmilyen vagyok őhozzá képest, de mindketten elfogadjuk egymást. Ez a tulajdonképpeni szeretet. Nem az, hogy átölelek valakit, vagy ilyesmi. Az csak a felszínesség. A szeretet alapvetően nem más, mint összhangban lenni a legmélységesebb erőkkel, tehát van benne valami vallásos jellegű. Azt is mondhatjuk, hogy ez maga a vallás: összekapcsolódom valami mélységessel, anélkül, hogy fürkészném.”
Ez a megközelítés nemcsak számomra fontos és érdekes, hanem megfelelő helyre tárolja a megmaradásra érdemes lelki ajándékot, a szeretetet. Van egy biztos hely, Isten, akinél bármikor megtalálhatja az, akinek éppen hiányérzete támad, vagy ha szüksége van rá.

2). A prófétálás véget ér – jelzi Pál apostol. Ez a kérdés sem ilyen egyszerű! Több ok miatt is. Nem arról van szó ugyanis, hogy az újszövetségi kor megjelenésével véget ért a próféták sora, sőt lejárt az evangélisták és apostolok időszaka. De nem csak, hanem véget ért azok folyamatos beszéde is, akiket Isten szavának közlőiként tartunk nyilván. Vagyis lassan kiestek szerepükből a prófétai lelkesedéssel megáldott szónokok. Pál apostol arról a prófétálási végről beszél, melyet mai fogalmazással időszerűségnek nevezünk. Azt mondjuk, hogy Jézus példázatai, tanítása ma is magukban hordozzák a nekünk szóló időszerűséget. Amikor egy-egy szónoklat, vagy egyházi beszéd alkalmazását kérik a gyülekezeti tagok, vagy maga a lelkész mutat erre készséget, egy-egy próbálkozás történik annak igazolására, hogy a régiek elmúltak, érvényüket veszítették, ami miatt az új felé kell fordítanunk a figyelmünket. Abban kell felfedeznünk a változtatásra megérett szükségességet, abból kell kihalásznunk a jót, ami a holnap felé fordítja figyelmünket.
Mohamedről feljegyeztek egy történetet, mely nemcsak a próféta hozzáértését jelzi, hanem magán hordozza azt az időszerűséget is, melyet éppen azok szemlélete hordoz, akik szüntelen alakítják egy közösség felfogását, életét: „A próféta és kísérőtársa egy nagyvárosba érkezett, hogy hirdessék a tant. Hamarosan csatlakozott hozzá egy követője. «Uram! – mondta -, ebben a városban a balgaság rakott fészket valamennyi házban. Lakói csökönyösek, és nem vágynak arra, hogy valamit is tanuljanak. Egyet sem tudnál megtéríteni a kőszívűekből.» – «Igazad van!» – felelte jóságosan a próféta. Kis idő múlva egy másik hívő járult örömtől ragyogó arccal a próféta elé: «Uram! boldog városba érkeztél. Az emberek áhítják az igaz tant, és megnyitják szívüket szavaidnak.» A próféta jóságosan mosolygott, és ismét azt válaszolta: «Igazad van!» – «Ó, Uram – szólalt meg erre kísérője -, az elsőnek azt mondtad, hogy igaza van. A másodiknak, aki homlokegyenest az ellenkezőjét állította, megint csak azt mondod, hogy igaza van. Hogy lehetne a fehér ugyanaz, mint a fekete?» Mohamed erre azt felelte: «Mindenki olyannak látja a világot, amilyennek szeretné. Miért akarnám megcáfolni egyiket is, másikat is? Ez csak a rosszat látja, az meg csak a jót. Mondhatod-e, hogy valamelyikük is tévesen lát? Hisz az emberek itt is, akárcsak mindenütt, egyszerre rosszak és jók. Nem mondtak nekem semmi igaztalant, csak tökéletlent.»”/Nossrat Peseschkian/

3). A nyelvek elhallgatnak – folytatja az apostol. Úgy vagyok vele, hogy egyáltalán nem vigasztal a történeti ismeret, miszerint a világot egykor meghódító nyelvek a feledés süllyesztőjébe kerültek. Ennél sokkal nagyobb aggodalommal tölt el, hogy előfordulhat egy sokkal kisebb nyelv esetében. Megtörténhet, hogy egyszer késő bánattá válik édes anyanyelvünk féltése? Ennek szem előtt tartásával gondolok Bartók Bélára, aki kijelentette, többek között, hogy „Csak akkor beszélj idegen nyelven, ha erre föltétlenül szükség van!” Amikor pedig ezt megerősítem, akkor egyszerre figyelek a mai magyar nyelv internetes átalakulására, mely már régóta túllépett az egészséges féltés határán. Ebben már nem az ékezethiányos, helyesírási hibától hemzsegő, rövid párbeszédek teszik tönkre a lelkünket, hanem éppen magyar testvéreink helyezték a megsemmisülés lejtőjére azt a nyelvet, melyről Krudy Gyula sokkal korábban így nyilatkozott: „Éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük.”
Ma, amikor arra figyelmeztet Pál apostol, hogy elhallgatnak majd a nyelvek, amikor féltésem könnyedén kiterjeszthető saját gyermekemre, unokámra is, akkor határozott kötelességemmé válik, hogy a »mai próféta« kötelességével kimondjam: „A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.” /Juhász Ferenc/. Ez figyelmeztetés saját magam felé, de egyben több is, mint figyelemfelkeltés mai és holnapi hallgatóságom irányában. Így hát mondom nektek is testvéreim, hogy:
„Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!” /Füst Milán/

4). A tudomány elenyészik – zárja mai gondolatát az apostol. Utaltam arra, hogy az új tudományos kutatások következtében felborulnak régi elméletek, melyek következtében nem csak új pályára állítják a társadalmi életet, hanem új dimenzióba helyezik az emberi gondolkodást is. Nincs nekem megfelelő képzettségem, de időbeni lehetőségem ennek tárgyalására, hiszen ez egy prédikáció és nem tudományos értekezés, ennek ellenére röviden mégis érintem gondolataim határát. Néhai Simén Domokos, ádámosi, majd csíkszeredai lelkész merész következetességgel kifogásolta, sőt egyszerűen kijelentette, hogy Darwin rosszul állította fel a fajok eredetéről szóló elméletét. A tudós ugyanis a fejlődés legmagasabb fokára, a gerincesek közé sorolta az embert. Pedig… Nyomban ebbe a gondolkodásba kapaszkodik az apostoli meglátás, aki a «tudomány elenyészése» alatt arra az ismeretre gondolt, mely csak egyes részeiben ismerte fel az ember és Isten lelkének mélységeit. Ezt a legjobban érzékelteti az igazság keresésének állapota: amikor tapasztaljuk, hogy még csak egyetlen töredék hiányzik a teljes igazságból. Ez pedig meg van valahol, létezik Istennél, de még mindig nem a tulajdonunk.

Kedves Testvéreim!

Mai beszédemet Carl Sagan mondataival összegezem és zárom. Meggyőződésem, hogy ő nem ismerte az unitáriusokat, amikor papírra vetette gondolatait: „Hogyan lehet, hogy alig akad olyan nagy vallás, amelyik a tudományra tekintve így szólt volna: «Hiszen ez jobb, mint gondoltuk! Az Univerzum sokkal nagyobb, mint ahogy a prófétáink mondták, nagyszerűbb, kifinomultabb, elegánsabb»? Ehelyett kijelentik: «Nem, nem, nem! Az én istenem egy kis istenke, és azt akarom, hogy az is maradjon.» Az a vallás, legyen akár régi, akár új, amelyik olyannak hangsúlyozza az Univerzum fenségességét, amilyennek a modern tudomány feltárja, a tisztelet és áhítat olyan tartalékait mozgatná meg, amilyenről a hagyományos vallások nem is álmodozhatnak.” Ámen.
Debrecen, 2010-05-09
********************************************

Bibliai olvasmány: Lk 7,44-50

Mindent a szeretetért – 2.

– Anyák Napja 2010. –

A szeretet – „/…/ mindent remél, mindent elvisel.” 1Kor 13,7

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

Azt hangoztatják – akik értenek hozzá -, hogy az emberek  állandóan változtatják társadalmi szerepüket annak függvényében, hogy „milyen szelek fújnak” éppen. Ezt a rátermettek simulékonyságnak, a szókimondók köpönyegforgatásnak nevezik. Bár az egyén továbbra is a társadalom legkisebb sejtjének, a család tagjának bizonyul – akiről éppen beszélek -, mégis kimondhatom, hogy százalékban magasan áll azoknak száma, akik egy dologban mégis csak változatlanok. Sőt érzékenyen érinti őket, amikor édesanyjukat emlegetjük. Vagyis emlékeztetjük őket édesanyjukra, aki életet adott nekik, oltalmazta, védelmezte, felnevelte, szárnyára engedte, de úgy, hogy közben megtartotta szeretetében. Ettől eltérő kivételek is vannak bőven, de erről nem szólhat az anyák napi beszéd.

2010. esztendő Anyák Napjára a soron következő bibliai verset választottam, melynek első hallásra máris két fő irányulását vesszük észre. Először nyomban arra gondolunk, hogy ki lehetne más, mint az örök jó édesanya, aki az utolsó pillanatig reménykedik. Sőt „mindent remél”, ami jó és szép érheti gyermekeit. A másik terület sem mutat nagyobb eltérést az előbbitől, hiszen arról szól Pál apostol figyelmeztetése, hogy a szeretet „mindent elvisel”. Ebben az esetben ez a végtelen türelem is tele van reménységgel, ám mégis magában hordoz valami többletet, ami nem más, mint az a rengeteg bántás, ami éppen azok részéről áradhat az édesanya felé, akiket mindenkinél jobban szeret: gyermekei felől. A mai alkalommal arra törekszem, hogy ezt a két, édesanyai jellemzőt mutassam be mindennapi életünk tartozékaival együtt.

1). A szeretet „mindent remél” – hangsúlyozza, tehát az apostol. Sok mindenhez hasonlítottuk már saját életünket. Azonosítottuk a színpadi játékkal, a politikai csatározások játszóterével, fondorlatok és kijátszások farkastörvényeinek csataterével. Készülésem rendjén találkoztam Kosztolányi Dezső költőnk egyik mondásával, melyről azonnal megállapítottam, hogy beleillik gondolatmenetembe annak ellenére, hogy soha nem szerettem, és nem űztem a kártyajátékot. Hasonlatot azonban ennek ellenére mégis csak vonhatok a szerencsejáték és szerény életünk között. Szóval azt hangsúlyozza a költő, – többek között, hogy a „legfontosabb dolog az életben, hogy az ember ne játssza ki utolsó ütőkártyáját. Ha az utolsót is kiadja, megtudja, hogy vesztett, mert szétfoszlik minden illúziója. Ha azonban magánál tartja, még mindig hiszi, hogy – nyerhet.” Ebben az esetben nemcsak a megszállott kártyajátékosra kell gondolnunk, vagy éppen magunkra, akik azt szeretnénk, hogy mindent vigyünk az utolsó lappal, hanem főként édesanyánkra, aki szerényen sokszor figyelmeztetett bennünket arra, hogy nála egy olyan érték található, mely garancia a játék megnyerésére. Ez pedig nem egy ász, vagy más kártyalap, hanem a szeretetben fogant reménység gyermekeivel szemben.

Ennek legjobb példája az önzetlen szeretet, mely nem sajátítja ki magának az élet-nyereményt, hanem arra törekszik, hogy gyermeke legyen boldog, még akkor is, amikor már eljátszotta minden „nyerő-lapját”. Vagyis arra ébreszti rá szüntelen gyermekét, hogy „senki sincs egyedül a szenvedéseiben – mindig akad valaki, aki ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy örül és ugyanúgy szenved, mint mi, és ez erőt ad, hogy bátrabban szembenézzünk az előttünk álló kihívásokkal.” /Paulo Coelho/

Pergessük csak vissza emlékeinket! Bármennyire is sikereseknek mondjuk magunkat azon a pályán, melyen annak idején elhelyezkedtünk, mindenikünk életében voltak olyan „zuhanások”, amikor azt hittük, hogy ettől már nincs tovább. Amennyiben hál’Istennek nem volt példa hasonlóra saját életünkben, akkor találunk közvetlen ismeretségi körünkben olyan embertársakat, akik életük során nem is egyszer sírdogáltak romba dőlt életük romjai fölött. Annak volt könnyebb és elviselhetőbb az állapota, aki egy adott pillanatban észrevette, hogy nincs egyedül. Valaki ott imádkozik mellette. Édesanyja emlékében is visszaringatja gyermekkorának boldog és merész reményeibe, amikor nemcsak letörli könnyeit, hanem őszinte vigaszt csepegtet megbúsult lelkébe.

„Ha romba dőlnek legszebb álmaid,

reményeid el ne hagyjanak,

Mert sokszor a romok fölött

a legszebb virágok nyílnak.” /Goethe/

2). Az édesanya szeretete – „mindent elvisel” – egészíthetem ki az apostol figyelmeztetését. Majd hozzáteszem: „Minden kapcsolat, történés valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit „hoz ki” belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan, vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset – azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.” /Popper Péter/

Az útjaink csakugyan sokszor szétválnak. Békésen, vagy nem éppen. Mindennek ellenére, őszülő fejjel is elénk tűnik a régi család sokszor nehéz, de mégis boldog képe. Az örök szerető édesanyával. Sok mindent megértünk eddigi életünk során. Beletörődés is volt bőven. Sok mindent kibírtunk. Mégis mondogatjuk: „A szeretet mindent kibír – egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk – és vége?! Vége, örökre?! Soha nem lesz többé?! – Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért, mert egyszerűen természetellenes.” /Müller Péter/ Megnyugodhatunk, hogy a szeretet soha el nem múlik. Ehhez viszont nekünk is közre kel működnünk. Vagyis segítenünk kell túlélésében. Ilyen alkalom az édesanyák napja, de különben minden pillanat, amikor másokat szeretünk.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

„Öreg sarkutazók mesélik, hogy ha elviselhetetlennek látszott az örök jég, a szüntelen éjszaka, a fagydaganat és más nélkülözések kínja, valaki visszaemlékezett az útnak indulás előkészületeire, és ilyenkor megnyugodtak kissé, mivel úgy érezték, hogy aránylag mégis tűrhetőbb most a sorsuk.” /Rejtő Jenő/ Ez nem egy szabványosan megfogalmazott meglátás. A legtöbb ember ugyanis úgy néz vissza múltjára, hogy sokkal könnyebbnek minősíti az elmúlt időszakot, főként az elindulást. Annyi bizonyos, hogy boldog gyermekkor szükséges ahhoz, hogy édesanyai megértéssel, megbocsátással, szeretettel a legkevesebb árnyék vetüljön a felnőtt ember „anya nélküli” életére. Minden újrakezdésben, megpróbáló körülményben csakis így válhat segítségül az édesanyai gondoskodás, az imádság, hit, erő és szeretet, amennyiben boldogító tapasztalatban volt részünk, édesanyánk oltalmazó kebelén.

Nyíljon hát ma is egy-egy szál virág a mindenkori édesanyák kezébe, vagy  sírjára. Ámen.

Debrecen, 2010. május 2.-án.

****************************************************

Bibliai olvasmány: ApCsel 4,23-31

Mindent a szeretetért – 1.

– általános 2010. –

A szeretet – „mindent eltűr, mindent elhisz, /…/.” 1Kor 13,7

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Ma tovább folytatom Pál apostol Szeretet himnuszának ismertetését. Arról beszél az apostol, hogy a szeretet „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Belekezdtem a soron következő alapgondolat kibontásába, és nyomban tapasztaltam, hogy komoly nehézséggel állok szemben, melyet először is ennek a bibliai versnek sokrétűsége jelent. Ugyanakkor elmaradhatatlanul bele kell kapaszkodnom a megállapításba, mely minden cselekvés mellett megtalálható, és ami nem más, mint a „mindent”. Amennyiben csak erre az egy követelményre fordítanám a rendelkezésre álló időmet, akkor sem tudnám kellőképpen kiaknázni az apostol kívánságát. Mindent alá kell rendelnem annak a szeretetnek, mely ebben az esetben nem a csodákat tűri, hiszi, reméli és viseli, hanem mindenre kész azért, hogy megteremtődjön egy eszmei állapot következményeként az egyén és közösség teljes összhangja. Bízom abban, hogy ma is a teljesség igényével előtárom az apostol tanítását. Erre pedig csak úgy kerülhet sor, ha az első két meglátás vonatkozásait szemléltetem.

1). A szeretet „mindent eltűr” – halljuk ismét. „Előfordul az ember életében, hogy szeretne táncra perdülni olyan körülmények között, amelyek erre a legkevésbé sem alkalmasak, így annak az embernek ki kell bírnia hazáig.” /Sam Revell/ Ez nem csak türelem-kérdés, hanem sokkal több ennél. Pedig az lenne az igazi, ha gyéren előforduló örömünknek azonnal és teljes hatással nyomatékot adhatnánk. Akár azzal, hogy hangosan felkiáltunk, akár azzal, hogy táncra perdülünk. Igen ám, de ebben a tekintetben fontos türelmet mutatnunk, hiszen ellenkező esetben azonnal végkövetkeztetéseket von le a mellettünk levő embertárs, a társadalom, s hirtelen nem tudja, hogy azért sajnálkozzon, mert sok, erre alkalmas gyógyító intézmény bezárta kapuját, vagy éppen emberileg közelítsen hozzánk. Pedig a szeretetnek azt is el kell viselnie, hogy a másiknak hirtelen kitörő öröme van, melyet nem sikerült magába fojtania.

Örökös türelem-játék érzik a fiatal-idős nemzedék között. Ebben az esetben is a „mindent” kifejezés nemcsak megköveteli az őszinteséget, hanem elvárja a teljes nyíltságot. „Úgy tűnik, csak az öregek képesek úgy ülni egymás mellett, hogy szavak nélkül is élvezik egymás társaságát. A türelmetlen fiatalok nem bírják ki, hogy ne törjék meg a csendet. Pedig a csend tiszta és áldott. Összeköti az embereket, mert csak azok tudnak szótlanul ülni a társuk mellett, akik szeretik egymást.” /Nicholas Sparks/ Az a kérdés, hogy ebben az esetben kinek könnyebb a helyzete? Az idősnek, akinek elege volt a zajból, vagy a fiatalnak, aki tisztelettel kellene forduljon az idős nemzedék felé? A türelem-alapon maradok, s így azt mondom, hogy az idősnek sokkal előnyösebb ilyen tekintetben a helyzete, hiszen ő a „bölcsebb”, ő már tudja, hogy mit jelentett számára a „fiatalság zaja” és mennyire fontos a csend. Vagyis legyen türelemmel, mert egyszer beáll majd a csend. Az a szótlanság pedig nagyon messzire űzi majd a tiszta szeretet érzéseit.

Antoine de Saint Exupéry mondja, hogy „két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat.” Magamról elárulhatom, hogy soha nem ragadott magával a természetkutatás, de időnként mélyen lenyűgözött olyan megjelenéseivel, melyek Isten kezének vonásait láttatták velem. Persze ezek közé sorolom a nagy átváltozásokat is, melyeket már kora gyermekkorom biológia könyvében olvashattam. A ronda hernyó látványa sok embert elborzaszt, undorral tölt el, de szívesen hagyná, hogy kezére szálljon az abból kikelt lepke, pillangó. A „mindent” eltűr kifejezésben benne van, tehát az a tény is, miszerint minden esetben el kell viselnünk egymásban a nem kívánatos, az undor, a kellemetlen kategóriába tartozó magatartást is, főként azért, mert emberi méltóságunk nem attól elevenedik meg, hogy „miként vedlünk át” egy másik emberré, hanem attól függ, hogy eltűr-e mindent a bennünk levő szeretet!

2). A szeretet – „mindent elhisz” – folytatja az apostol. Nincs semmilyen kibúvó: mindent hisz. Hogy ez miként élhető meg, vagy milyen megnyilvánulásai vannak a mindennapi élet rendjén, arról van némi elképzelésem, sőt gyakorlatom is, s így nyomban elő is tárom ezeket. „Kétféle ember foglalkozik állandóan az Istenséggel: a hívő és az ateista. Ők kedvesek az Úr színe előtt. A hit számára csak az az ember veszélyes, akit ez a probléma hidegen hagy.” /Popper Péter/ Nekem ebben az esetben nem elsődleges gondom, hogy van-e hideg szeretet, vagy nincs, hanem miként valósul meg minden tekintetben az élő szeretet. Persze azok iránt, akiket egyáltalán nem foglalkoztat a hit, s mint ilyen még pokolra sem kívánnak bennünket, akik folyamatosan merítünk annak örök forrásából.

Tapasztalatomra építek és ezért kijelentem, hogy akinek van családja, vagy még mindig családban él, annak fontos kell legyen a hit. „A család sokszor igen nehéz alkalmazkodást, lemondásokat követel az együttélés érdekében. De ennek a vállalásához hit kell, Istenhit. Isten és a család szentségében kell hinni, nem a társadalmi szerződésekben, konvenciókban.” /Popper Péter/ Hadd ne fejtegessem ebben az esetben a szerelem, szeretetté alakulását! De annyit elmondok, hogy a „mindent” ebben az esetben is azt jelenti, hogy többre hivatott a család annál, hogy „csak” hittel közelítsünk tartósságához!

Mára nyugdíjas korú lelkésztársaimtól hallottam annak idején, hogy az egyik esperes-választás alkalmával egyetlen ellenszavazat, vagy tartózkodás nélkül választottak új esperest a Kolozs-Tordai egyházkörben (’70-es évek). Valaki megkérdezte az egyedüli jelöltet, hogy „Te is magadra szavaztál?” mire a válasz: „Ti megbíztatok bennem, akkor én ne bízzak saját magamban?” Mostanáig visszásnak tűnt a régi történet, s ennek figyelemben tartásával néztem egykori lelkésztársam egyéniségét. Most azonban átértékeltem a hozzáállást. Először azért, mert ez utóbbiban megerősített Müller Péter meglátása, aki a következőket mondja: „Csak aki magában bízik, bízhat másokban is. S a másokban való hit alapja a rendíthetetlen önbizalom. A két hit: egy. Ha bármelyik hitet elveszti az ember, olyan lesz, mint a félszárnyú madár. Nem tud repülni.” De a „mindent” elhisz biztatás nem ismer ugyan határokat, de ennek ellenére arra törekszik, hogy a földről kísérelje meg a felszállást és ne a magaslatról vesse alá magát abban a tévhitben, hogy esés közben hátha mégis kinő a szárnya.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Lassan leperegnek a mára szánt idő utolsó percei, s így nekem is arra kell összpontosítanom, hogy előkészítsem beszédem végére a pontot. Ezt megelőzően azonban pillantsunk még egyszer vissza a ma előtártakra, de főként Pál apostolnak szeretet-parancsaira, mely arról szólt, hogy a szeretet mindent eltűr és mindent hisz. Gyakorlati életünkben sok mindent végzünk ma már szelektíven. A szeretetre azonban nagyon oda kell figyelnünk! Ez más, mint az információ, de főként, mint a hulladék. Életünk, mindennapjaink szerves tartozéka, avagy szolgálat, ahogy Teréz anya fogalmazott:

„A csend gyümölcse az ima.

Az imádság gyümölcse a hit.

A hit gyümölcse a szeretet.

A szeretet gyümölcse a szolgálat.”

Adjon a gondviselő Isten számunkra mindent megértő türelmet, mindent betöltő hitet, hogy ezek segítségével élő és ható, de mindenképpen szolgálatkész maradjon bennünk a szeretet. Ámen.

Debrecen, 2010. április 25.-én.

*******************************************

Bibliai olvasmány: Jn 15,9-17.

Örvendező szeretet

– általános – 2010 –

A szeretet „nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli.” 1Kor 13,6

Kedves Testvéreim! Mai szentleckénkben tovább folytatom a szeretetre hangolt gondolatok felsorolását. Amennyiben figyelmesen meghallgattuk az apostol mai tanácsát, nyomban észre vettük, hogy a már korábban is tapasztalt módon tárja elénk a szeretettel kapcsolatos meglátásait. Ebben az esetben egy negatív és egy pozitív jellemzést találunk. A szeretet nem örül a gonoszságnak – mondja, majd hozzáteszi, hogy a szeretet megleli örömét az igazság győzelmében. Akár még úgy is felfoghatjuk az apostol tanítását, hogy olyannak látja és láttatja a szeretetet, mint ami elsősorban nem vezet semmilyen „feljegyzést” az elszenvedett gonoszságokról. Talán még azt is hozzátehetem nyomban, hogy csakis ez az út jelenti számunkra a biztos feledés lehetőségét. Amennyiben nem tartjuk számon a régebbi sérelmeket, akkor biztos úton járunk – legalábbis abban a tekintetben, hogy feledünk. Ez a helyzet arra is értendő, amikor egy pillanatra sem „sikerül” odafigyelnünk arra, hogy némelyek örülnek az igazságtalanságok térhódításában. Mindezek ellenére a szeretet kapja a vezető szerepet egy ember életében, aki igazán örülni képes akkor, ha a valóság és az igazság érvényre jutott.

1). Mai beszédemben két területet érintek. Ezt megelőzően viszont kihangsúlyozom, hogy amikor ezt teszem, minden tudásommal azon leszek, hogy figyelemben tartsam Pál apostol fenti tanítását. Ráadásként azt is kiemelem, hogy a negatív töltetű jellemvonás ellenére magam is úgy látom, hogy az alapvetően pozitív jellemvonást hordoz, csupán a megfogalmazásban találjuk az ellentétes előjelet. „Sokan azt hiszik, a bátorság: vakmerőnek lenni a gonoszságban. Vakmerőnek lenni a jóságban! Ez az igazi bátorság. És vakmerőnek lenni a hűségben? Ez már több a bátorságnál is.” / Fazekas István/. Ez a megállapítás tulajdonképpen a tudatosság területét feltételezi. Azt mondhatjuk, hogy a felnőtt ember tulajdonságai között említhető ez a nézet, ami nem más, mint a jó és gonosz felismerése, megfelelő elhatárolása. Majd hozzátesszük: nemcsak erkölcsileg, hanem emberileg, de érzésvilágunknak megfelelően is minden tekintetben előnyösebbnek bizonyul, ha a jóhoz ragaszkodunk.

Igen ám, de ennek sokkal korábban keresendő alapjaira is fel kell figyelnünk. Vannak ugyanis közöttünk olyan emberek, akik már gyermekségük idején szembe találták magukat a gonoszság különböző megnyilvánulásaival, melyekről nem volt ugyan megfelelő ismeretük, de ennek ellenére – tudatukon kívül – „sikerült” megérezniük annak kellemetlen hatásait. Sőt, arra is ráébredtek, hogy meg kellene szabadulniuk valamiként ettől a kínzó valóságtól. „Az emberi lélek, különösképp a gyermeki lélek, kúthoz hasonlatos: édes vízzel teli, mélységes mély kúthoz. S ha valamely gondolat túlságosan kellemetlen valaki számára, azt dobozba zárva lelke kútjának mélyébe veti. Vár, míg meghallja a csobbanást… s a doboz eltűnik. Bizonyos szempontból legalábbis – mert igazában nem tűnik el soha. (…) A legmélyebb kútnak is van feneke, ahol az efféle dobozok megpihennek. Hogy nem látszanak, még nem jelenti azt, hogy nem léteznek (…) a gonoszság, a rémület e zárványai rothadásnak indulhatnak a mélyben, s idővel a legtisztább vizet is megmérgezhetik.” /Stephen King/.

Felnőtt érzéseinket nem dobhatjuk „feneketlen” kutak, tavak mélyére. Ennél sokkal többet tudunk már arról, hogy mit jelent számunkra a szeretet nemes érzése. Ennek legszerényebb megnyilatkozása is már előrelépést jelent, amikor sikerül együtt éreznünk azzal az atyánkfiával, akit valamilyen gonosz szándék, cselekedet kerített hatalmába. Sőt annak örülünk igazán, ha nem csak a felismerés szintjén marad aggodalma, hanem magunk is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy feledjen, és ne szomorkodjon többé sérelmei miatt.

2). Pál apostol második figyelmeztetése az igazság területére vezet minket. A fenti gondolatomat tovább viszem, amikor nagy írónkat, Sütő Andrást idézem: „Ki tehet róla, hogy porszemként kaptuk az életünket is, az egyetlent? Ki rendelte vajon, hogy a porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság is, amelyet nem keresnünk kellene, hajszolni, mint gyermek a szivárványt, hanem ott kellene lennie mindenütt, ahol meghirdették?” Valamikor úgy fogalmaztam, hogy elismerem azok véleményét, akik kiállnak az igazság folyamatos ismétlése mellett. Ennek ellenére én azon a véleményen vagyok, hogy az igazságot nem kell emlegetnünk, mert nem ettől válik azzá, hanem az marad akkor is, ha senki nem beszél róla. Az már egy más kérdés, hogy hol, kinél létezik az igazság. Egyet tudunk, hogy a tökéletes igazság Istennél található. Ezt a gondolatot már csak az teszi hangsúlyosabbá, ha kimondom, hogy „nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. (…) Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.” /Wass Albert/.

Milyen gyönyörűen kapaszkodnak egymásba az emberi gondolkodásmódok. De nemcsak, hanem azok az érzések is, melyek egyben mozgató rugói ezeknek a meglátásoknak. Ebben az „érdek” – hajszolta világban, amikor nemcsak véleményekkel, felfogásokkal mennek egymásnak az emberek, látszik, hogy van mód, létezik lehetőség egy másfajta gondolkodás kialakítására. Egy helyesebb életvitelre, mely sokkal rugalmasabbnak bizonyul még akkor is, amikor szinte minden ellene szól. Azt nem mondhatjuk, hogy ehhez nem szükséges megfelelő tudás, indulatok kézben tartása, vagy éppen egyfajta lemondás arról az igényről, mely pl. igazságunk hangoztatását célozza, de ezek mind túlléphetők, amennyiben meglátjuk a következő események, cselekvések sorában várható összhangot. Tulajdonképpen nincs is másról szó egész emberi életünkben. Egy összhangban reménykedünk, mely feltételezi, hogy így jól érzi magát a lelkünk, de öröm és boldogság lesz úrrá embertársunkon is, aki velünk elbeszélget. Nem szivárványszínűre festjük megtévesztő gondolatainkkal az emberiség borús egét, hanem arra törekszünk, hogy meglássuk a derűs eget. Más szóval azt is mondhatom, hogy a „rózsa léte a gyökereitől meg a tüskéitől függ, a hangya létét a meg nem változtatható boly szabja meg – a vakond azonban vakon megy a maga választotta úton, és érzi, hogy az igazság és a szabadság nem más, mint a lélek állásfoglalása.” /Truman Capote/. Nincs és nem lehet más, jobb megoldás életünk során, csak az, ha a Lélek, azaz Isten, majd lelkünk állásfoglalását követjük. Vallásos életünk egyik komoly meghatározója, hogy milyen utat, ösvényt, csapást választunk ennek érdekében. Sőt, melyik az a Lélek, mely elvezet, segít, tanácsot ad, végül pedig örömben részesít ezen az úton?

Azt mondja egyik helyen Szent Ágoston, hogy „Semmi sem győz meg, csak az igazság, semmi sem ment meg, csak a szeretet.” Vitathatatlan igazság rejlik ebben. Szinte összegezését kapjuk a mai, Pál apostoli tanításnak. Még egy pillanatra idézzük fel azt az alkalmat, amikor valaha keményen kiálltunk igazságunk mellett, de aztán tapasztaltuk, hogy bizony a másiknak volt igaza. Itt nem a csalódásra, vagy a belátásra fektetem a hangsúlyt, hanem arra a tényre, hogy a legnagyobb csalódás ellenére is meggyőzött legújabb felfedezésünk, még abban az esetben is, ha mindmáig – teljesen értelmetlenül – továbbra is ragaszkodunk korábbi álláspontunkhoz. Ez utóbbi viszont egyáltalán nem változtat az alapigazság tényén. A kérdés azonban fenn áll, hogy mi mentheti meg a helyzetet? Semmi más, csak a szeretet. Hogyan? Egyszerű a magyarázat: semmit sem kell tennünk, szólnunk, megbánnunk, vagy igazolnunk. A hallgatás és a szeretettel történő viszonyulás bőven elegendő ahhoz, hogy érvényre jutassuk a mai tanítás gyakorlati megvalósítását. Ámen.

Debrecen, 2010. április 18.

*******************************************

Bibliai olvasmány: Zsolt 16,1-11.

TAPINTATOS SZERETET

– általános: 2010. –

Nem tapintatlan (figyelmetlen, kíméletlen), nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. 1Kor 13,5

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Ha véletlenül feledésbe merült volna a húsvéti ünnep előtt megkezdett és folytatott szeretet-téma, akkor hát itt az idő, hogy ismét feléje fordítsuk figyelmünket. Az bizonyos, hogy nem hordoz olyan sok mindent időszerűségében, mint karácsonykor, de – szerintem most is megáll a sokak által megállapított tény, miszerint soha nem tudunk eleget beszélni a szeretetről annak érdekében, hogy megfelelően tapasztaljuk hatásait mindennapi életünkben.

Pál apostol a szeretet himnuszában, de közelebbről a mai szent leckében négy fontos figyelmeztetést közöl velünk. Mind a négy esetében elengedhetetlenül szükségünk van egy megalapozott szeretetre ahhoz, hogy sikerre vigyük ezt az újabb, keresztényi feladatot. Nézzük ezeket az összetevőket külön-külön!

1). Először arra hívja fel figyelmünket, hogy a szeretet nem tapintatlan. Két rokon értelmű kifejezést is használok a megközelítés érdekében, hogy még teljesebbé váljon a ráfigyelésünk. Azt is mondhatjuk, hogy a szeretet figyelmes, kíméletes. Semmit nem változtat a valóságon az sem, ha ezeket negatív formájú jelentésekké változtatjuk.

1983-ban harmad éves teológiai hallgatóként részt vettem szülőfalumban egy püspöki vizsgálószéken, ahová meghívták a nyugdíjas éveit éldegélő, volt szentábrahámi lelkészt, Máthé Zsigmondot is, aki különben a híres, mészkői papnak, Balázs Ferencnek volt peregrináló társa Angliában. Az említett nyugdíjas lelkész, mivel nem tudhatta, hogy a sötétben ott kuporogtam a személyautó hátsó ülésén, amikor behuppant az anyós ülésre, a következőt nyilatkozta a kormánykerék mellett levő, akkori karácsonyfalvi lelkésznek: „Tudd meg Gyula, hogy Balázs Ferenc egy kommunista volt”. Kortársként elképzelhető, hogy sokkal többet tudott az egykori kollegáról, mint én, aki csupán egyetlen dolgozatot készítettem róla. A fenti megjegyzést viszont sokkal körültekintőbben kellett volna elejtenie, – ahogy ma mondanánk: diszkrétebben. Lehet, hogy Zsiga bácsi ismerte Pascal gondolatát, mely arra vonatkozott, hogy amennyiben „/… mindenki tudná, mit beszélnek róla embertársai, nem lenne négy barát se a világon. Kiderül ez azokból az összeveszésekből, amelyeket a néha visszamondott, tapintatlan pletykák okoznak” /Pascal/ – , de ekkor bizonyára nem jutott eszébe az óvatoskodás.

A tapintatlanságnak a következő formája akkor jelenik meg életünkben, amikor egy figyelmetlen szó, mozdulat, cselekedet olyan fájdalmat okoz, melyhez foghatót addig még nem tapasztaltunk életünkben. Tulajdonképpen nem áll szándékunkban senkit megsérteni az adott és használt kifejezéssel, de csak úgy, meggondolatlanul „kiröppen” a szánkon. Ezt követően bármit is szólunk, már csak jobban elronthatjuk a dolgot, s szinte minden helyrehozási próbálkozással fokozzuk az okozott fájdalmat. Ekkor már csak a hallgatás és az arcon megjelenő pír segít – valamennyire. A tapintatlan cselekedet lehet egyszerűen egy elfeledett ígéret teljesítésének elmulasztása, mely nemcsak az erre érzékeny emberekben hagy mély és helyrehozhatatlan nyomot. A legtöbben azt mondjuk, hogy megbocsátjuk, de nem vagyunk képesek a feledésre. A kíméletes szeretetre példának Márai Sándor írónk gondolatát vettem kölcsön, aki a következőképpen fogalmaz: „Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, hogy élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát?” /Márai Sándor/

2). Azzal folytatja az apostol, hogy a szeretet nem keresi a maga javát, a Károli fordítás szerint a hasznát. Gondolataimat az indiai vezéregyéniség megfogalmazásával erősítgetem, aki kijelentette, hogy „Ellenzem az erőszakot, mert ha úgy tűnik is, hogy hasznos, a haszon csak átmeneti, de a szörnyűség, amit okoz, maradandó.” /Gandhi/. Ez a megállapítás még inkább igaz a szeretet világára, hiszen semmilyen haszonélvezet nem feltételezi, de nem is segít abban, hogy kiteljesedjen bárkiben is a szeretet. A szeretet legfentebb szükség-igény lehet, de nem válhat haszonleséssé. Vagyis nyugodtan elmondhatja bárki velem, hogy azok közé tartozunk, akik hisznek a „/…/ haszon nélküli dolgok hasznában.” /Pléh Csaba/. Semmi mást ne mondjunk ebben az esetben, csupán a szeretetet említsük. A szeretet gyakorlása, de annak érzése nélkülöz bármilyen „haszon” – fajtát.

3). Az apostol harmadik figyelmeztetése így hangzik: a szeretet nem gerjed haragra. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk. Túl rövid ahhoz, hogy eltaszítsunk magunktól valakit anélkül, hogy meghallgatnánk, amit mondani szeretne.” /Dorothy Koomson/. Persze, megértem azokat, akiket nemcsak a mások okozta bosszúságok gerjesztenek haragra, hanem tágabb értelemben vett környezetük is folyamatosan erre „rendezkedett” be. Ennek bizonyítéka az a rengeteg bántalmazás, mely érte és éri az anyaországon kívül élő magyarságot. Ennek beszédes megnyilatkozásaival magam is találkoztam, és ennek ismeretében kijelenthetem, hogy semmit nem segít a haragtartás. Sőt, csak rosszabbít a helyzeten. Ezért hát a helyénvaló kérdések egyike, amikor feltesszük a bennünket bosszantó, háborgatóknak a kérdést, hogy neki van-e más nemzetiségű rokona, barátja, ismerőse, munkatársa? És milyen a kapcsolata? Mert, ha nincs, akkor nem tudhatja, hogy milyen a harag nélküli szeretet.

4). A mára kijelölt utolsó figyelmeztetésben a megelőző folytatását fedeztem fel, amikor azt hangsúlyozza Pál apostol, hogy a szeretet a rosszat nem rója fel. Ezt a gondolatot két irányból közelítem meg. Az elsőben Ingrid Bergman segít, aki hangsúlyozza, hogy a „boldogság titka a jó egészség és a rossz memória.” Nem ismerem annak titkát, hogy miként sikerül feledésbe kényszerítenünk, kitoloncolnunk emlékeink tárházából a bennünket ért, múltbeli kellemetlenségeket. Főként, ha figyelünk arra az idős kori állapotra, melyet a szklerózis okoz. Persze, ami a tegnap történt, az feledésbe megy, de ami a gyermekkorban érintett, gyakran még a betegség legelőrehaladottabb állapotában is megmarad. És ebben a pillanatban segít az a rendkívüli gazdagság, mellyel mi dicsekedhetünk. Vagyis az Istenbe vetett hitünk. „Kinek könnyebb vajon? Annak, aki hisz Istenben, vagy annak, aki félvállról veszi az egészet? A hit bátorít, mi azonban tudjuk, hogy nincs mitől félnünk. Csak akkor rossz – (pl.) a halál, ha elmulaszt valamit az ember. Csak akkor rossz, ha soká tart, s annyira fáj, hogy az ember elveszti a méltóságát.” /Hamingway/. A második megközelítés, tehát megelőlegezi azt a feltétlen hitet, minek köszönhetően semmi nincs ebben az életben, ami kiforgathatna emberi méltóságunkból. Sajnálom, hogy mára emlékké vált elődöm, Miklósi Vári Katalin élete, s így vele erősíthetem napra szabott példáinkat. Az ő hosszas szenvedése, kitartása, hite, reménysége, de végül búcsúja is mind abban erősít meg bennünket, hogy a lehető legrosszabbat, a halált is elszenvedhetjük, de emberi méltóságunkat csak akkor őrizhetjük meg, amennyiben a szívünket betöltő szeretet irányítja tiszta gondolatainkat és érzéseinket.

Hadd zárjam mai beszédemet Pál apostol figyelmeztetésével, miszerint a szeretet nem tapintatlan (figyelmetlen, kíméletlen), nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Ez legyen mai gondolataim összegezése és holnapra szóló figyelmeztetése. Ámen.

Debrecen, 2010. április 11.

********************************************

SZERETET-TARTOZÉKOK

Bibliai olvasmány:  Róm 5,1-5

– hiterősítő 2010/3 –

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nemféltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. 1Kor 13,4

Kedves Atyámfiai!

Két választási lehetőségem volt: 1). Vagy elfogadom és tárgyalom Pál apostol egy versbe tömörített öt témára szabott gondolatát, vagy 2). Két részre osztom azokat, s így bővebben tárgyalhatok mindannyiról. Az előbbi változatot választottam, hiszen ennyi idő után ismerjük már egymást annyira, hogy akár gyorsan, de ugyanakkor megfelelő módon legörgessünk öt olyan kifejezést és hozzátartozó gondolatkört, melyek egyikünk előtt sem ismeretlenek ugyan, de soha nem árt többet beszélnünk róluk. Legalább a vasárnapok rendjén.

Az első, Pál apostol által említett figyelmeztetés a türelem. Ennek rendjén mi is saját türelmünket kell feszegetnünk. Tegyük ezt a gondolkodóval! „Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelemrengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy, csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.” /Paolo Coelho/ Távol áll tőlem a szándék is, hogy részleteire bontsam az idézetet, hiszen ittlétem alatt sem gyakoroltam ezt. A megfelelő szemléltetés úgy jó, ahogy van. Most kivételesen azonban mégis kell tennem megjegyzést annak néhány vonatkozásához. Először: „a türelem rengeteg gyakorlást igényel”. Hogy miben kell pontosan gyakorolnunk magunk, arról legjobban az idézet beszél. A türelmetlenség hozza elő belőlünk azt a nagy tévedést, amikor arra gondolunk, hogy mindjárt kegyelemdöfésben részesítenek, de közben éppen az ellenkezőjét kívánják tenni velünk. Nem átsegítenek véglegesen az akadályokon, hanem kisegítenek belőlük.

Másodszor: az teljesen lényegtelen, hogy hány darabra törik életünk során a szívünk. Az sem érdekes, hogy mindezt mások tették velünk. Itt nem csak a türelem-játék összerakosgatása számít, hogy ismét teljes pompájában látszódjon a puzzle, nem is az a fontos, hogy mások lássák küszködésünket, hanem egy-kettőre helyére rakjuk azt, hogy ismét egészben legyen a szívünk.

Harmadszor pedig Wass Albert írónk gondolata zárja a türelem körét: „Az emberiség legnagyobb átka az elfogultság, mert az elfogultság megvakítja a látást, s gonosz irányba téríti a tömegeket. Csak megértés alapján lehet emberi közösséget megtartani, legyen az a közösség család, nemzet vagy ország. Az egymás iránt való türelemés megértés a társadalom legfontosabb kelléke. Ahol ez kivész az elfogultság miatt, ott minden összeomlik.” /Wass Albert/

A következő a sorban a jóság. Kell-e erről beszélnünk? Fontos-e ecsetelnünk, hogy mit jelent számunkra valaki másnak a jósága? Kell-e kérdeznünk, hogy ilyen téren mit éreznek mások irántunk? „Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?… Hogy hiányzik – nem is a szeretet – hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?… Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett – és szinte megszédülsz… Érezted már?” /Müller Péter/

Ritka számba megy, amikor sikerül valakinek megszédítenie minket jóságával. Nem másért, csak azért, mert csakugyan ritka az ilyen megtapasztalás. Ám egészen furcsán hangzik, sőt öndicséretnek tűnik, amikor pl., azon lepődünk meg, hogy miként sikerült ilyen magasra állnunk a jóság létráján! Azt mondjuk sokszor, hogy arcunk a lélek tükre. Vajon a költő Petőfi Sándor is erre gondolt, amikor így fogalmazott?

Tudod, mi a virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága. /Petőfi Sándor/

Pál apostol harmadik figyelmeztetése a féltékenység köré csoportosul. Na, hát itt nem a családon, vagy társak iránt megmutatkozó féltékenységről beszél a figyelmeztetés. „A kutyám jön, hogy kitöltse a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékenya sikereimre, és nem leli örömét a bánatomban.” mondta George Eliot. Hogy így fogalmazott, bizonyára meg volt minden oka rá. És ebben nem ő volt az egyedüli, aki valaha megbántódottan vélekedett. S mivel papírra vetette, már nem volt visszalépés a megfogalmazástól.

Viszont, amit Shakespeare mond, az valamivel több, mint a kutya hűsége, sőt annál is több, mint, amit a sokat veszített barát elmond magáról, sorsáról, társáról. Sőt magáról a féltékenységről is.

„A féltékenynem mindig okkal az –
Féltékeny, mert féltékeny: ez a szörny
Önmaga nemzi s szüli önmagát.” /Shakespeare/

Az utolsó előtti gondolatkört a kevélység szolgáltatja. Régi szóhasználat, melyet én dicsekvéssel, vagy büszkeséggel helyettesítettem. Szerintem ez sem változtat a lényegen, sőt nyugodtan elmondhatom, hogy teljes mértékben visszaadja mindazt, amit Pál apostol is gondolt róla. „Aki azzaldicsekszik, hogy sohasem változtatja meg a véleményét, az úgy tesz, mintha arra vállalkozna, hogy mindig nyílegyenes vonalban fog haladni. Együgyű az ilyen, hisz a csalhatatlanságban. Márpedig nincsenek elvek, csak események vannak; nincsenek törvények, csak körülmények vannak. A felsőbbrendű ember elfogadja az eseményeket és helyzeteket, hogy irányíthassa őket. Ha volnának szilárd elvek és törvények, a népek nem váltogatnák azokat úgy, ahogy mi inget váltunk. Az egyén nem köteles bölcsebb lenni egy egész nemzetnél.” /Balzac/

Valamikor, lelkészi pályafutásom kezdetén a következőképpen fogalmaztam: a vallás nem hasonlítható cipőhöz, melyet egy adott pillanatban, ráunva, lecserél az ember. Óvja, takarítja, szellőzteti, aztán visszahúzza a lábára, mert az övé. Nem tehet különösen boldoggá az sem ilyen értelemben, amit csak úgy kaptunk valakitől, valahonnan. De az érték igazán, amit magunk szereztünk, amiért megdolgoztunk, megküzdöttünk.

A híres író megfogalmazása alapján, romlás és szégyen követi az ember büszkeségét /Victor Hugo/. A kérdés az, hogy ebben az esetben mi jelenti a kevélység okát. Valakire, vagy valamire vagyunk büszkék, vagy éppen önmagunkra? Ezt a kérdést nem zárom, nem zárhatom le, hiszen nyitottnak kell maradnia, mint egyébként sok, hasonló kérdés-feleletnek.

A fentieket ügyesen summázza Pál apostol a Római levélben, amikor kimondja, hogy „Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok. Éljetek egyetértésben. Ne legyetek fennhéjázók, hanem alkalmazkodjatok az egyszerű emberekhez. Ne legyetek magatokkal eltelve”. Róm 12,15-16

Úgy legyen, Ámen.

Debrecen, 2010-03-07.

*******************************************

EKTanácson – 2010. márc. 6

1Pét 4,7-11.

Kedves Atyámfiai! Köszönettel fogadtam szolgálatra történt kijelölésemet és örömmel teszek ennek eleget. Arra viszont nem kaptam felhatalmazást, hogy rövidre szabott értekezésemben kioktassam hallgatóságomat, vagy teológiai fejtegetésekkel igazoljam a szolgálat lehetőségeit és az abból fakadó, közügy iránti elkötelezettségeket. Amennyiben viszont unitáriusként állok hozzá a jelen alkalomhoz, akkor Pál apostollal hangsúlyozom, hogy „Minden szabad”, de nem minden használ. „Minden szabad”, de nem minden szolgál javunkra. (1Kor 10,23). Ennek tudatában több választási lehetőségem is adódik, hogy miről szóljak, értekezzek, vagy akár úgy is dönthettem volna, hogy igazságaimat tolom előtérbe, melyekkel saját dicsőségemet munkálom. Mindennek ellenére úgy döntöttem, hogy nem az én, szolgálat iránti elkötelezettségemnek adok hangot, hanem annak, ami válogatás nélkül, mindnyájunk előtt áll: most az EKT tagjai, később pedig más fórumok cselekvői számára.

„Mindenki lehet nagy ember, – mondja Martin Luther King – mert bárki képes másokat szolgálni. A szolgálathoz nem kell egyetemi végzettség. Nem kell hozzá egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. Csak hálatelt szív kell hozzá, szeretettől áthatott lélek.” Sok árulkodó jel mutat arra, hogy szinte mindnyájan nagyokká szeretnénk válni. A kérdés az, hogy melyik törekvéssel használunk magunknak és mi az, ami esetleg visszájára fordíthatja a folyamatot? Mindenkinél máshová esik jelen pillanatban a hangsúly. Péter levele viszont világosan jelöli az ösvényt, az irányt.

Csak éppen arra nem figyelmeztet, hogy vessünk egy pillantást az unitárius címerre, hogy felfedezzük benne a farkába harapó kígyót. Majd hozzáteszi, hogy okosságunk mellé ragasszunk éberséget, s ezek segítségével folyamatosan imádkozzunk. Amikor megléptük ezt az első követelményt, akkor már csak az marad, hogy vessünk egy oldalsó pillantást a mellettünk állóra, aki lehet, hogy éppen az ima alatt fogadott ismét szívébe és nem csupán a szeretet kötelező szükségessége miatt, hanem a megbocsátás nyomán fakadó lelki megnyugvásnak köszönhetően.

Kapcsolatainknak olyanná kell váljanak, mint egy szívből elmondott imádság. Ez utóbbiban ugyanis nem arról zúgolódunk, hogy milyen tényezők akadályoznak meg minket abban, hogy kimutassuk szeretetünket embertársaink iránt, hanem arra kérjük Istent, hogy tegye élővé bennünk és körülöttünk a szeretetet. Áhítatos perceinkben képesek vagyunk arra, hogy elméletben mindenkit asztalunkhoz ültessünk, akit aztán fenntartás nélkül szeretetünkbe fogadunk. Ezzel a jóindulattal azonnal hozzálátunk képzeletbeli vendégeink kiszolgálásához. Péter levele szerint: azzal a lelki ajándékkal, melyet Istentől kaptunk. Itt viszont hamarosan bekövetkezik az, amire sokszor nem is számítunk. Helyrebillen áhítatos lelkünk, vagyis visszazökken a mindennapi valóságba, aminek folytán elveszítjük természetes viszonyulásunkat a másik iránt, melynek helyére lép a túlzott óvatosság. Ennek pedig komoly következményei lehetnek. Az apróságokra figyelve, a részletek kidolgozását követve, két erőltetett mosoly között nem vendégünk elé, hanem a nyakába rakjuk vendégszeretetünk jeleit.

Végül pedig a következőket mondja az idézett levél: „Aki beszél, az Isten szavait közvetítse. Havalaki szolgál, azzal az erővel szolgáljon”. Könnyű nekem – mondhatjátok, hiszen megtanítottak beszélni. Az is könnyedén működik, hogy szolgálok, hiszen arra vállalkoztam. Akkor nincs is semmi baj, hiszen semmi nehézségem nincs a nap alatt. Csak szólnom kell az örömüzenetet és szolgálnom kell! Ez így is igaz az én esetemben, amiért osztom az író véleményét: „Az ember élete csak akkor értelmes, ha szolgálatnak fogja fel.” (Tolsztoj). Ez viszont nemcsak az én feladatom, hanem mindnyájunké. És főként nem a magunk, hanem Isten dicsőségére. Ámen.

************************************************

SZÉTOSZTOTT HASZON

Bibliai olvasmány:Róm 13,8-12

– hiterősítő 2010/2. –

Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. 1Kor 13,3

Kedves Atyámfiai! Hiterősítő időszakunk második állomásához érkeztünk. A már felvett szentlecke folytatása a Pál apostol szeretetre hangolt figyelmeztetésének. Nem szükséges egész terjedelmében látnunk a Szeretet himnuszát, bőven elegendőnek bizonyul, ha csupán a felvett bibliai vers tömörített gondolataira figyelünk. Főként pedig arra, ami meghúzódik az apostol meglátásai mögött. Ha röviden átszaladunk a figyelmeztetés-soron, nyomban észrevesszük mai gondolatmenetünk irányát. Azt hangsúlyozza ugyanis Pál apostol, hogy „Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt”, „odaadhatom a testemet is égőáldozatul,” de semmit nem használ nekem, ha nincs bennem szeretet. A három meglátás közül nyomban gondunk támad az első kettővel, hiszen manapság elég rozoga lábon áll a szociális érzékenységnek az a része, ami kevéske, meglévő vagyonunk szétosztását illeti a nálunknál inkább rászorulók között. E területen viszont még elég könnyedén kiegyezünk, hogy miként vélekedünk a jogosan megszerzett javaink szétosztásáról, hogyan képzeljük el a rászorulók megsegítését, mennyire vagyunk kötelesek felelősséget vállalni embertársainkért, végül pedig mi történne velünk, ha szétosztanánk mindenünket, aminek következtében magunk is földönfutókká válnánk? Az áldozathozatal ügye már sokkal bonyolultabb. Szó szerint azt érti ugyanis Pál apostol, hogy máglyán kellene feláldoznunk magunkat, azaz önként kellene vállalnunk az öngyilkosságot. Ebben az esetben még jobban elgondolkodunk azon, hogy mi is az, amiért vállaljuk az önkéntes tűzhalált? Megéri-e nekünk elveszítenünk legdrágább kincsünket, életünket? Találunk-e egy olyan indokot, mely manapság megnyugtatóan bebizonyítaná nekünk, hogy ez, vagy a másik ügy megéri végzetesnek számító áldozathozatalunkat? A harmadik és egyben utolsó figyelmeztetés magában foglalja a megoldást. Csak abban az esetben ér valamit az egész, ha van bennünk szeretet. Ellenkező esetben semmire nem megyünk sem a vagyonunk szétosztásával, sem saját életünk feláldozásával. Nézzük hát a fentiek hitbeli, mindennapi, gyakorlati megvalósulásának lehetőségeit!

1). Már több alkalommal is értekeztem beszédeimben arról, hogy mivé lennénk, ha szót fogadnánk ennek a bibliai felhívásnak. Igazoltnak látszott akkor, de több ember példája nyomán is, hogy tulajdonképpen nem sokra megyünk azzal, ha magunkat mindenünktől megfosztjuk, de egyben hasonló nyomorúságba sodorjuk, mint amilyenben vannak a nincstelenek. Főként nem tehetünk ilyent akkor, ha felelősséggel tartozunk mások iránt. Ebben az esetben feltevődik ismételten a kérdés, hogy akkor eldobjuk az apostol figyelmeztetését és egyben más hasonló, bibliai helyek tanítását is figyelmen kívül hagyjuk? Nem erről van szó, sőt a hiterősítő istentiszteletek rendjén meg kell találnunk a megfelelő megoldást. Unitáriusokként örök felhívás áll mögöttünk, amikor a kígyó okosságára hivatkozunk. Ebben az esetben sem arra kell törekednünk, hogy miként kanyargózhatunk, a nehézségek elöl, jelen esetben miként kerülhetjük meg a szétosztással járó felhívást, nem arra kell törekednünk, hogy mérges kígyóra jellemző tartással elriasszuk magunk mellől azokat, akikre számíthaunk, hanem Pál apostol szeretet-himnuszának végső kicsengését alkalmazva keressük meg a szeretet lehetőségét. „Az igazi boldogság az önzetlen szeretet gyümölcse, azé a szereteté, amely a szétosztás arányában növekszik.” – mondja Thomas Merton. Ebben van Atyámfiai a megoldás kódja. Gondoljunk csak arra! Milyen sokan vannak vagyontalanok, akiknek csakugyan semmijük sincs, amit szétoszthatnának. De van bennük egy lelkület, mellyel mindig egyforma szeretettel megszólítják embertársaikat. Ezek az emberek mit oszthatnak szét a semmiből? Vagy akkor ezekre az emberekre nem vonatkozik egyetlen, hasonló, bibliai figyelmeztetés sem? Ezek az emberek mit osztanak szét embertársaik között? Azt, amiből nekik a legtöbb van: a szeretetet. Így válhat valósággá mindnyájunk életében a boldogság, melyet a folyamatosan osztogatott szeretet gyümölcseként gyűjtünk be a megelégedés rendjén.

2). Az áldozatvállalásnak és hozatalnak már ecseteltem régi megnyilvánulásait. Ezt is mindenképpen át kell értékelnünk ahhoz, hogy lépést tarthassunk vele a 21. században. Ezzel nem azt érzékeltetem, hogy súlyát, értékét veszítette volna az egyes ember áldozatvállalása, hanem arra figyelmeztetek, amit tulajdonképpen Pál apostol is erősít bennünk, hogy ne váljon fölöslegessé az áldozathozatal. Vagyis, amikor elhatározzuk magunkban, hogy valamiért, vagy valakiért meghozzuk életünk legnagyobb áldozatát, akkor ne is tegyünk fel semmilyen kérdést, hogy megéri-e, vagy nem. Legtöbbször ugyanis összekuszáltan jelentkezik mindennapjainkban saját áldozathozatalunk és az, amit elvárunk szeretteinktől, mindazoktól, akikkel megosztjuk életünket. Ezt Márai Sándor írónk jól érzékelteti, amikor kimondja, hogy amidőn „hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?” Ez, tehát a mindennapi élet áldozathozatalának változata. Ami pedig szorosan hozzátartozik ehhez, az nem más, mint a vallásos ember számára jelentkező többlet. Ezt Dole Károly fogalmazta meg helyettem, aki másként látja az áldozatvállalást, mint sokan értelmezik. Egyszerű, megélhető formában tárja elénk, amikor arra kér, hogy „Vallásotokhoz, mely szívetekhez közel áll ragaszkodjatok, adjátok jóakaratú munkátokat minden olyan törekvéshez, ami előbbre viszi az egyházat. Olyan dolgokra szenteld életedet, melyek jobbá teszik a világot.”

Szóval: nem kell egyikünknek sem gyehenna tüzére adnia magát időnap előtt! Nem kell önként vállalnunk a halált, hiszen nincs erre semmilyen olyan mögöttes, irányító felfogás, ami igazolhatná ennek szükségességét. Ám létezik egy szerény élet, melynek a mi esetünkben van egy vallásos vonulata is és ezen belül felfedezhetően jelen van időnként a szeretet, de annak hiánya is. Ebben a tekintetben kell sokkal önfeláldozóbbak lennünk. Vagyis ha kell, akkor akár égetnünk is magunkat a szeretet oltárán.

3). Ne feledjük! Csak egyféleképpen értelmezhetjük Pál apostol tanítását, aki megsúgta nekünk, hogy bármit is teszünk, semmi nem használ, ha hiányzik belőlünk a szeretet. Ennek figyelembe vételével kell megközelítenünk a harmadik figyelmeztetést, amikor könnyedén elcsábít bennünket a haszonra történő odafigyelés. Vagyis: Mi hasznom származik abból, ha szétosztom vagyonomat, vagy tűzre adom a testemet? Maradjunk a Szent István fordítás értelmezésénél, hiszen ennél jobban nem tehetünk, s így kimondjuk, hogy nem használ nekünk, sem a lemondás, sem az áldozat, ha nincs szeretet bennünk. Ám megfordítva igaz lehet. Vagyis használ a lemondás, az áldozathozatal is abban az esetben, ha van bennünk szeretet.

Alig ébredtem rá a pozitív megközelítés lehetőségére, máris eszembe jutott Wass Albert egyik írása: „Az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.”

Aztán Horatius erősít felfogásomban: „/Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire / ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak;/” Igen. Lehet akár ez is végső következtetés. A mának és holnapnak summázása. Egyik oldalon, amit ajándékként felkínált, a másik részen pedig, amit még tartogat. Ez a jövőbe nézés pedig semmi más haszonnal nem kecsegtet, csak a holnapba vetett bizalommal. Azzal, hogy holnap is lesz életünk. Ennél nincs nagyobb öröm, és ebből már csak a megtapasztalás hiányzik. Addig pedig marad a hit.

Így már csakugyan más irányt vett fel a gondolkodás, de átértékelődött minden szeretetadomány, melyet előcsalogattunk magunkból az évek során, s amit azért éreztettünk embertársainkkal, mert ebben láttuk napi feladatunk teljesítését és ez volt vigaszunk, amikor rövid időre úrrá lett rajtunk a bizonytalanság, hiszen nem láttuk mindig a holnap felkínálkozásban életünk legnagyobb hasznát. Hogy ez ma és holnap új élmény, de főként életgyakorlat maradjon, ahhoz még magunknak is át kell értékelnünk néhány szeretet-viszonyulást. Jövő hétre szóló szeretet-tanácsom a következőképpen fogalmazom meg a gondolkodó segítségével: „Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. Aszeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!” (Müller Péter).

Debrecen, 2010-02-28.

********************************************

A szeretet szava: 2010. február 21

Bibliai olvasmány: 23. Zsoltár

– hiterősítő beszéd – 2010/1.

Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. 1Kor 13,1

Kedves Atyámfiai! Bevezetésként hadd tegyek néhány megjegyzést jelenünkkel kapcsolatosan. Isten jóvoltából beléptünk az ún. böjti időszakba. Ettől a valóságtól még azok sem menekülhetnek, akik olyan közösségben élnek, ahol szín tiszta unitáriusok veszik körül. Még kevésbé mi, akik napi szinten éljük családunkban, munkahelyünkön, gyülekezetünkben az ökumenét. Ez természetesen sok kötelesség elé állít minket, mert vallásos meggyőződésünk nem csak egyéni meglátásaink szem előtt tartására figyelmeztet, hanem éppen szabadelvűségünkre, vallásszabadságra, szabad véleménynyilvánításra beállított lelkünk végtelen megértést és türelmet is követel. Ezek együttesen viszont nem kérnek tőlünk feltétlen megalkuvást a helyzettel, a vallásos dogmákkal szemben. Sőt. Ha nem sikerül érvényre juttatnunk meggyőződésünket a családi és egyéb körökben, akkor lehetőség adódik erre e helyen, ahol megélhetjük unitárius vallásosságunkat. A kérdés csak az, hogy mennyire engedtük, vagy engedjük hitünkbe szivárogni azokat az elemeket, melyek soha nem voltak unitáriusok, s melyek miatt a 16. században megszületett unitárius vallásunk?

Nem tartom helyesnek, hogy a böjttel, azaz az étel-italban történő megtartóztatás, vagy szabadság ellen-mellett szóljon ez a beszéd. Inkább maradok a jézusi felhívás követője, aki vallom, hogy nem az fertőzi meg az embert, ami bemegy, hanem az, ami szóba öntve kijön az emberek száján. Ebben az esetben sem arra törekszem, hogy erről értekezzem rövidre szabott lehetőségem alatt, hanem inkább a szeretet szükségességéről, annak fontosságáról szóljak, miközben nemcsak hiterősítő kötelességemnek teszek eleget, hanem valóban szeretettel építgetem azok hitét, akik erre szükséget éreznek.

1). Pál apostol gondolatmenetén haladok tovább, hiszen ez a meghatározó, ez teszi lényegessé azt a „zabolát”, béklyót, melyet esetleg gondolatainkra, szívünkre, nyelvünkre helyezhetünk annak érdekében, hogy még tökéletesebbre fejleszthessük magunkban és körülöttünk a mindig sóvárgott szeretetet. Ennek rendjén pedig az a kérdés, hogy miként szólhatok emberek nyelvén? Kétféleképpen: az egyik csakugyan emberi, hiszen kedvesen, kellemesen megütök egy olyan hangnemet, melytől inkább álomba szenderül hallgatóságom, minthogy menekülőre fogja. A másik megközelítés már csalafintaságról árulkodik, amennyiben őszintén kimondom: Ez a hang ugyanis az,amit hallani akarnak. Ez utóbbi esetben viszont nemcsak lelkiismeretemmel kell farkasszemet néznem, hanem azzal a követelménnyel is, mely a mindenkori őszinteséget állítja szemem, szívem, szám elé.

A második vonatkozás idegen az unitarizmus számára, de hát engedjünk a szentleckének! Akik már régóta nem hiszünk a szárnysuhogtató, röpködő angyalokban, nem is törekszünk arra, hogy túlvilági hangon szólítsuk meg egymást. Emberi kapcsolatainkban elsőrendűnek találjuk a tiszta őszinteséget, s azonnal kibukkan a szeg feje a zsákból, ha más hangon szólalunk meg, mint amilyennel eredetileg megajándékozott Isten.

2). Pál apostol tovább viszi gondolatát, amikor a zengő ércet, illetve a pengő cimbalmot emlegeti. Sőt azt hangsúlyozza, hogy ezekhez hasonlóak vagyunk, amennyiben nincs bennünk szeretet. Érdekes, hogy soha nem kételkedtek egy pillanatig sem a Pál apostol magyarázók, hogy igaza van-e, vagy nincs a kijelentéseknek. De vajon miért nem merült fel a kételkedés legparányibb jele sem? Azért, mert vitathatatlanul a valóságot beszélte az apostol. Némelyek ugyan azt várták volna tőle, hogy valamilyen értéktelen tárgyról, eszközről vonjon párhuzamot. Ezzel ellentétben ő egy igen lényeges anyagot említ, valamint egy kényes hangszert emleget. Egykori középiskolai tanulmányaim rendjén tanították, hogy miként alakítható, tehető felhasználhatóvá az érc, s miközben szakmai ismereteimet gyarapítottam, magam is meggyőződtem arról, hogy tűzzel idomítható ez a hasznos alapanyag. Bár egy-két hangszert magam is megszólaltatok, soha nem éreztem vonzalmat egy cimbalom megpendítéséhez, mert az volt a meggyőződésem, s ez ma is, hogy komoly szakismeretet igényel annak a sok húrnak egybehangolása ahhoz, hogy megszülessen rajtuk a fül számára is kellemes dallam.

Pál apostol tanításának két alapvető figyelmeztetését az alábbiakban látom alkalmazhatónak mindennapi életünkben:

1). Úgy tartom, hogy mindenki saját nyelvén szólhat a legtisztábban. Ehhez kétség nem fér. Ha másként tenne, akkor nyomban „kilógna a ló lába”. Halljunk viszont mást ezzel kapcsolatosan: „Az önfejlesztés elvének másik bökkenője, hogy azt sejteti, valami baj van azzal, akik vagyunk. mindenki szívesebben lenne valaki más, holott önmagunk ismerete és szeretete ténylegesen azt jelenti, hogy elfogadjuk magunkat annak, akik vagyunk, fogyatékosságainkkal és irracionalitásunkkal együtt. Ezt a valakit, magunkat, előbb meg kell szeretni, és utána lehet csak vele megismerkedni. Ami nem azt jelenti, hogy ne is reménykedjünk abban, hogy valaha is teljesebb életet fogunk élni, vagy jobbá válhatunk, de van egy alapvető különbség az önfejlesztés és a lélek kifejlődése között. Az utóbbinál soha nincsenek maximalista elvárásaink, hanem közelebb húzódunk azokhoz a dolgokhoz, amelyeket tökéletlennek érzünk, és hagyjuk, hogy ezeken a hézagokon, „nyílásokon” át a lélek képességei beáramoljanak az életbe.” /Moore, Thomas: A lélek rejtelmei: 60. Old./

Nem tesz jót nekünk az sem, ha a ránk erőltetett jeleket lelkünkre vetítjük: „A hittérítők a vad népeket rávették, hogy a vallás szertartásaiban, mozdulatokban, kézkulcsolásban részt vegyenek, melyek a vallásos érzelmek kifejező elemei. Gyakran ismételtetvén a vallásos érzés is hozzá járul a mozdulatokhoz. Loyola Ignác éppúgy, mint Pascal ajánlják a külső, vallásos mozdulatokat, mint amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy a lelket megfelelő hangulatba hozzák. Nem tapasztaljuk-e megindultan, hogy a kutyák, gyermekek, sőt felnőttek is játszás közben évődvén egymással végül egészen komolyan összevesznek. A haragot annál inkább érezzük magunkban fellobbanni, minél inkább utánozzuk e szenvedély külső jeleit. Ha utánozzuk a szeretet külső jeleit, maga az érzés fokozott mértékben ébred fel bennünk. Finom pszichológiai érzékkel írja Arany János Rozgyoni Piroskáról, ki szerelem nélkül ment férjhez Taar Lőrinchez, hogy „Addig erőltette a mosolyt ajkára, szívébe is olykor lehatott sugára”. /Székely György dr.: Morálpedagógiai kérdések/

2). Végül pedig én is kimondom, hogy egy „/…/ lélek teli kapcsolatban az embert meglepetésként érheti, de nem sújtja porig egy-egy váratlan fordulat attól, akit szeret.” /Moore, Thomas: A lélek rejtelmei: 50. Old/. Vagyis, nem kerülhetjük el, hogy ne sodródjunk váratlanul olyan események tüzébe, melyek éppen azoktól származnak, akiket mindeddig a legközelebbieknek éreztünk magunkhoz. Ez nem jelenti azt, hogy kedveseinkből kihullott az utolsó cseppnyi szeretet, vagy megszűnt egy olyan folyamat, melyről azt hittük még a megelőző pillanatban, hogy sírig tart. Csupán arról van szó, hogy nézeteink elcsaptak egymás mellett, melynek köszönhetően hirtelen más irányból kezdtük szemlélni életünk alapelveit. Szépen fogalmaz a bölcselő: „Minden élet a szeretet megnyilvánulása. A Béke Művészete pedig a legtisztább formája ennek az alapelvnek. A harcos feladata, hogy megállítson mindenféle versengést és viszályt. Az univerzális szeretet sokféle formában működik; mindegyik megnyilvánulása szabadon kell, hogy kifejeződjön. A Béke Művészete igazi demokrácia.” /O-Sensei: Az élet művészete – Huszonkilenc/.

Adjon Isten nekünk bölcs és érző szívet! Ámen.

Debrecen, 2010-02-21.

*************************************************************

Valami mindig hiányzik: 2010. február 7.

Bibliai olvasmány: 31. Zsolt 1-8.

– általános beszéd –

„Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.”    1 Kor 13,2.

Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Bárcsak sikerülne távol tartanom magam egyházi életünk színterén folyó eseményektől! Bárcsak azt sikerülne megvalósítanom, hogy ne keveredjek el jobban a „korpával”, mint azt kötelességből megtennem kell! És milyen nehéz a döntés, hiszen az egyik fél azt mondja, hogy ki kell állnom igazságom mellett, a másik pedig azt kürtöli bele a világba, hogy szemenszedett hazugság mindaz, amit pártfogás alá vettem. Bonyolulttá válik a döntés és még összetettebbé a felelet, amennyiben egy újabb önigazolásba kezdek. Végül is megnyugtató lehet számomra, de mások részére is, hogy az igazság kiderül előbb-utóbb. Ez viszont nem okozhat nekem határtalan örömet, másnak pedig szégyent és gyalázatot, hanem arra kell szolgáljon, hogy megerősítse a szeretet kötelékeit.

A Szeretet Himnuszát nagyon sokszor elolvastam szertartások alkalmával, de megszámlálhatatlan alkalommal menekültem soraiba, amikor személyi békességem helyreállításán munkálkodtam, amikor úgy éreztem, hogy nemcsak bennem, hanem, körülöttem is elfogyóba került a szeretet. Újraolvasva Pál apostol meglátását, beláttam – amiként tették sokan előttem is-, hogy csakugyan semmi nem helyettesítheti a szeretetet.

Maradjunk az apostol felsorolásánál, amikor sorra vesszük az adott korban létező, fontos tudáson és hiten alapuló tényezőket, de a mai életünk sodrában is „fölényeskedő” emberi képességeket. Tegyük fel magunknak az első kérdést: Mivé tesz a szeretet hiánya? Nem hiszem, hogy lenne ember, aki érzéktelenül elhaladna e kérdés mellett. A legnagyobb gonosztevőben is felsejlik egyszer a kérdés: Miért nem szerettek? Miért van ez, pedig szerettem? Hallottam valahol, hogy gyógyítható a szeretetlenség. Az viszont nemcsak bennem kérdés, hogy ebben az esetben betegség, vagy „félszegségnek” bizonyul a szeretet hiánya. A hittudósok arról is sokszor értekeztek már az eddigiek során, hogy Isten szereti az embert, melynek következtében maga, az ember is ráébredhet ennek a szeretetnek a fontosságára. Megtanulhatja Istentől, hogy milyen örömet jelent szeretetben lenni, s így elkezdődhet benne is a folyamat. Más szóval viszont szeretheti Istent. Hasonlóképpen viszonozhatja embertársai felé is ezt a szeretetet. Bár ez utóbbiról sajnálattal megállapította Jézus, hogy ez még nem minősül szeretetnek, amennyiben csupán azokat szeretjük, akik viszont szeretnek minket.

Talán kissé hosszúra nyúlt a bevezetőm, de lássuk most már Pál apostol szemléletében, sorban azokat a tényezőket, melyekről már ejttettem megelőzően néhány szót!

1). A prófétáló tehetség. Maradok a személyes példáknál, amikor tehetségeket keresek a jelenlegi unitárius lelkészek között. Kíváncsi testvéreim számára mondom, hogy továbbra is megbízhatatlan marad bármilyen vélemény ezzel kapcsolatosan, hiszen azt mondhatja magáról bárki közülünk, hogy tehetséges prédikátor, sőt alátámaszthatja ezt közösségi vélemény is, de ez még nem jelenti azt, hogy az adott személy őstehetség a prófétálás területén. Igaz ez akkor is, amennyiben csupán a mindennapi használatban levő mondásnál maradunk: „Kinek a pap, kinek a papné”.

2). Titok-ismerő. Régi gyűjteményemből „varázsoltam” elő egy jellemző szöveget, melynek sajnos nem ismerem a szerzőjét: „Én a kilencedik szobának nevezem magamban azokat a legrejtettebb, legmélyebb titkokat, amelyek mindannyiunkban rejtőznek, amelyeket nem tárunk fel a világ előtt. Nem beszélünk róluk, magunkba temetjük őket. Ha nem is egetverő titkokat őrzünk, de őrzünk valamit, ami lehet, hogy csak nekünk fontos, számunkra jelentős, emlékeinkben szép, csak előttünk szégyen. Csakhogy úgy érzem, ebbe a kilencedik szobába egyre több minden halmozódik fel. Sok oda nem illő, túl sok dugdosni való, amit már nem ösztönösen rejtünk el mások szeme elől, hanem szándékosan takargatunk. Kisebb-nagyobb jellemtelenségek, hátbatámadások, névtelen fúrások, kellemetlenkedő megjegyzések, telefonok, letagadható inkorrektségek. Lassan a kilencedik szobánk legfontosabb titka megőrzi a látszatot. De ez a kilencedik szoba csak a világ elől zárható le. Magunk bármikor bepillanthatunk. Magunk előtt nem tagadható le az, ami a kollegák, barátok elől elrejthető. És hogy mi a fontosabb? A közvélemény, vagy az önbecsülés? Nem ártana néha eltűnődni rajta, csak úgy, magányosan, a kilencedik szoba ajtaja előtt”.

3). Tudós. Pál apostol meglátásában a mindent ismerő tudós alakját eleveníti meg. Ezzel kapcsolatosan egy régi feljegyzés jutott eszembe, miszerint megkérdezték Demonaxot, hogy mikor kezdett bölcselő lenni. Akkor – felelte, amikor sikerült magát kiismernie. A föld, mely sót terem, nem képes egyebet előhozni. A tudósok a tudományban érnek sokat, egyebekben pedig keveset. (Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855). Ennél már csak az a történet beszédesebb és egyben ránk is alkalmazható, amikor Socrateshez egy apa elküldte fiát, hogy a tudós ismerje ki természeti hajlamait. Socrates azon kezdte, hogy felszólította az ifjút: „Beszélj fiam, hadd lássalak!”

4). Csodatevő. Feltevődhet a kérdés, hogy csodavárók vagyunk, vagy csodatevőkké szeretnénk válni? Nagy különbség elsőre nem látszik e két jelenség között, de ami mégis figyelemre méltó, az nem más, mint a kor, az elmúlt idő adta, józan tapasztalat, mely messzire elhessegette már az ábrándok rózsaszín felhőit, helyette pedig a holnap valóságát tűzte zászlajára. Igen ám, de a csodák sorozatos csalódásba fulladása még ennél is józanabb „költségvetésre” bírt minket, s ha már időszakok emberei, csodatevői elhibázták számításaikat, nem szívesen bólintunk rá alapozatlan magyarázkodásaikra. A költővel mondom magam is:

„S most bús, fáradt vadászként indulnom kell már hazafelé

Nem űzöm immár többé erdők futó csodáit.

Már nincs tovább miért szemem csodákra nyitni.

Csoda-zergéim már szememből kirepültek

S nem várok fent az ormon hajnali pírra lesve,

Hogy lássam: a holnapok hegyén túl még mi van?…

Fáradt vadász vagyok már, törődött, völgybe-vágyó,

Kiből hegyekre fel új út nem sugárzik,

Már omlott mécsem fénye sem lobban új lobokra,

S már alkonyat barnája cirógat álmodóra.”

(Szombati-Szabó István: Zergevadász)

5). A szeretet hiánya semmissé teszi minden tehetségünket. Feltételezem, hogy működik legtöbbünk esetében az egészséges önkritika, melynek nyomán nemcsak újabb belátással gazdagodunk, hanem ráeszmélünk életünk rejtett igazságaira, melynek köszönhetően sikerül túllépnünk, túljutnunk a szeretetlenség rideg határán. Mikor jön el ez a pillanat? Akkor és úgy, hogy szinte észre sem vesszük. Sőt arra gondolunk hirtelen, hogy nemcsak egy, vagy több ember tréfája következtében állunk választás előtt, hanem olyan pillanatok birtokosaivá váltunk, mely „minden árat megér”. Azaz szeretet-tulajdonosokká lettünk.

Kedves Atyámfiai! Már csak az összegezésnek maradt helye mai beszédemben. Sok minden kimaradt, sok minden későbbi kifejtésre vár. Elmaradtak a lelketekben megfogalmazódott kérdések és feleletek, hiszen nincs idő megannyi hosszas tárgyalására. Előszeretettel hasonlítom ma már egyházközségünket is egy nagyobb méretű családhoz, melynek gondolatmenetén idézem az egyik teológust: „Vannak családok, ahol semmi sem hiányzik, ami boldoggá tehetné őket, – mégis boldogtalanok! Miért? Mert a civakodó házastársak, az elárult házas hűség, a tiszteletlen, engedetlen gyermekek… egy szóval a rendetlenség boldogtalanná teszi a családot! Valami nincs a helyén! – Hiányzik ott az Isten! Vagy nem ismerik Istent eléggé! Talán a család nem imádkozik! Nem úgy beszél és cselekszik, mint amely tudja, hogy kinek a színe előtt folyik az élet. A családtagok talán nélküle, sőt ellene, parancsai ellenére tesznek mindent!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 229. Old./

Valami nincs a helyén egyházi életünkben! Istenre és emberre hivatkoznak sokan, de közben szavaikból kiderül, hogy embertársaik közül igen sokat nem ismernek, de véleményt alkotnak róluk, Istent pedig nem olyannak ismerik, mint ahogy őt megismerhettük évszázadokra terjedő, unitárius történelmünk során. Előfordulhat, hogy ez a beszéd nem éri el célját, mint sok megelőző, de azt is megtörténhet, hogy közepesnek minősíti a közvélemény. Sőt a kifogások rendjén azt is megállapíthatják róla, hogy bár alaptéma volt, mégis hiányzik belőle a szeretet. Tény, hogy nekem nem sikerül jobb beszédet írnom, vagy szónoklásommal hangsúlyosabbá tennem egy sok tekintetben kifogásolható beszédet. Az viszont bizonyos, hogy nem a beszédemből, hanem belőlünk hiányzik a szeretet. Ennek mielőbbi pótlása érdekében született e prédikáció. Isten és ember ellen nem szólhatunk, nem cselekedhetünk. Ámen.

Debrecen, 2010. febr. 7.-én.