„Nem veszi le az igazról szemeit…”
Jób 36,7.
/„De mivel gyarló szolgád e hűségben,/ /Te ki lakozol odafenn az égben,/ /Küldd el lelkedet, hogy vezéreljen,/ /Tanítson: hozzád mennem, mint kelljen./ /Oltalmazd híven én gyarló fejemet,/ /Ó, ne hagyj Uram, ne hagyj el engemet,/
/…/
(Losonczi István: Ó, mely boldog az oly ember)
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Losonczi István költő szavaival indítottam mai mondanivalómat. A mai téma általánosságokat sorol, amikor két, nagyon fontos kérdésre keresek választ. Az első kérdéskörben olyan őrállókról beszélek, akiknek tevékenységére gondolunk. A másikban pedig azokat nevezem meg, akik hűséges őröknek bizonyulnak szolgálati helyeiken.
Kikre gondolunk, tehát, amikor az őrállókról szólunk? Az őrállóról történő beszélgetéseink legelején arra, vagy azokra az emberekre gondolunk, akik ott állnak a tábori őrhelyen (Ézs 21,6.). Egy katonaember ő, akit bizonyos idő múlva felváltanak ugyan, de addig elsőrendű feladata megvédeni egy létesítményt, és persze az ott, szolgálatokat teljesítő embertársait, és azoknak életét. A minősítés során azonban hamarosan a testőr személye is megjelenik előttünk (1 Sám 26,15). A testőr tevékenysége pontosan meghatározott, de eltér abban az őrállóétól, hogy az ő esetében körvonalazódik a személy, vagy csoport, akinek megbízták a felülvigyázására.
Amennyiben beletekintünk egy falusi élet éjszakájába, akkor észrevesszük, hogy időközönként feltűnik egy meleg ruházatú, bottal felszerelkezett ember, aki esetenként eljátszza az éjjeli őr szerepét. Feladata, hogy meghallja a sötétség leple alatt történteket, s amennyiben törvénybe ütköznek azok a cselekedetek, akkor jelentéseket tegyen a megfelelő szerveknél.
Elég gyakran összekapcsoljuk az őrálló tevékenységét a pásztorok munkájával. Akár a gazdák juhait legeltető pásztorokat (1 Móz 29,9) nézzük, akár a Jézus jászolbölcsőjénél megjelent pásztorokra figyelünk, ez a tevékenység magában hordoz egy állandó vigyázást. Őrizniük kell a gazdák rájuk bízott juhait. Ebben a vigyázásban pedig tárgytalan, hogy nappal van-e, vagy éjszaka.
S ha már említést tettem a jászolbölcsőnél megjelent pásztorokról, akkor elmondom, hogy az őrállókról történő beszélgetéseink rendjén elég gyakran eszünkbe jutnak azok a katonák, akik őrt álltak Jézus sírjánál (Mt 27,65). (Persze nem sok sikerrel).
A fenti, felsorolt kötelességek többségében akár még foglalkozásszerű őrállásról is beszélhetünk. Ám fontos, hogy kiemeljek két tényezőt, melyek más követelményeket, esetenként „fizetséget” tartogatnak. A Példabeszédek Könyvében olvashatjuk többek között, hogy úgy kell gondolnunk szemünkre, mint testünk őrére (12,5). Szemünknek köszönhetően nemcsak testi épségünket tudjuk megtartani, hanem sokszor életünk is ettől függ, hiszen ennek köszönhetően kerülhetjük el a baleseteket.
Fontos megőriznünk szemünket, de ennél fontosabbnak tűnik lelkünk felülvigyázása. Lelkünk teremt ugyanis összhangot bennünk, ez emel ki elviselhetetlennek tűnő kudarcokból, ez erősít meg akár az ellenség kezében is. Egyszóval lelkünk, ha közel áll hozzánk, akkor ez a tudat olyan biztonságot jelent, mely egyszer, s mindenkorra megelőlegezi Isten közelségét.
Nem hiába hallottuk Jób szavain át a megnyugtató biztatást: Isten nem veszi le szemét rólunk. Állandóan figyel bennünket, de nem azért, hogy rajta kapjon valamilyen csínytevésen, hanem azért, hogy meg ne üssük lábunkat a kőben, s ha mégis, akkor ott legyen az elsők között, aki lehajol hozzánk és segít rajtunk. Persze elmaradhatatlanul szüksége van Istennek arra, hogy lelkünk mindig kiszámítható és megbízható őrállónak bizonyuljon, ami a baj és kellemetlenség megtörténtével egy időben jelzi a veszélyt.
A beszédem második részében arra, a beígért kérdésre keresek választ, hogy Isten mellett kik viselik magukon az őrök jellemvonásait? Akár a mindennapi életünket figyeljük, akár vallásos életünket kutatjuk, tapasztaljuk, hogy azok számítanak megbízható őröknek, akik kitartóan, hűségesen vigyáznak. Ezekről az emberekről tudnunk kell, hogy soha nem önmagukért őrködnek. Előfordulhat ugyan, hogy gondot fordítanak saját, megszerzett, ugyanakkor romlandó javaikat megőrzésére, viszont ők tudják, hogy az őrálló vigyázása akkor válik Isten által is nagyra értékeltté, ha ez a gondoskodás, vigyázás kiterjed a közösségre.
Azt is mondhatom, hogy a hűséges őrálló olyan, mint Isten. Nem veszi le egyetlen pillanatra sem szemét azokról, akikért felelősséget vállalt. Tudja, hogy elegendő egyetlen szempillantás is arra, hogy emberek kerüljenek, essenek ki Isten gondviseléséből.
A zsoltáríró felfogásában Isten nemcsak vigyázónk, hanem meg is őriz minket (145,20). Az igaz, hogy Isten jellemvonását azokra érti első sorban a zsoltáríró, akik szeretik Őt, ám mi, unitáriusok meggyőződéssel valljuk, hogy Isten előtt nincs személyválogatás. Azaz egyformán szeret mindannyiunkat.
E helyen persze szóvá is teszik néhányan, hogy Isten ilyen viszonyulása igazságtalannak tűnik. Mondjuk ki azonban, hogy nekünk elsőrendű kötelességünk saját dolgainkkal és kötelességeinkkel való törődés. Legyünk jók mindenkihez, s bízzuk Istenre, hogy ő döntse el miként akar viszonyulni egyes gyermekéhez.
Végül ne hagyjuk ki Isten szolgáit sem a felsorolásból, hiszen ők is őröknek számítanak a mindenkori egyházak elöljáróiként. Ennek jellemző megfogalmazását az ApCsel-ben találtam, ahol arról olvashatunk, hogy őrök az egyház hűséges elöljárói, akik legeltetik egyben Isten egyházát (20,28). Persze arról van itt szó, hogy ezek az elöljárók nemcsak névlegesen állnak gyülekezeteik élén, nemcsak Isten beszédét prédikálják, hanem alkalmas és kellemetlen időben egyaránt, gyülekezetük élén állva elöl járnak a példamutatásban.
A hasonló őrök egy másik megfogalmazását találtam Malakiás Könyvében, aki hangsúlyozta, hogy a papok ajkai őrzik a tudományt (2,7). Persze, amennyiben odafigyelünk a megfelelő időszakra, melyben a próféta élt, akkor a „tudomány” kifejezés mögött más ismereteket értünk, mint ma. Ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy a jó papnak holtig kell tanulnia annak érdekében, hogy hívei számára mindig olyan forrás legyen, melyből vallási- és tudományos ismereteket meríthetnek azok, akik hallgatják beszédét.
Úgy gondolom, Kedves Testvéreim, hogy Isten, a legjobb őrizőnk után, méltó helyet kaptak az egyházi elöljárók, de mintha valaki mégis kimaradt volna a felsorolásból. Itt belép elmaradhatatlan szerepével Jézus, aki megőrizte mindazokat, akiket Isten neki adott (Jn 17,12.). Nemcsak a jó pásztor alakja elevenedik meg előttünk ebben a megállapításban, hanem a felfogását, meggyőződését hűségesen követő próféta és pap alakja is elővillan, aki határozottan állítja, cselekedeteivel megerősíti, hogy mindaz, aki hisz és vall az őrálló szerepe mellett, annak beszéde Isten országába, Isten gondviselésébe vezet.
Egy verssel indítottam mondanivalómat. Most pedig Bánk József, katolikus püspök prózai gondolataival zárom beszédemet: „A legönfeláldozóbb az a vigyázó szülői szeretet, amellyel az anya Istenért és Istenben szereti gyermekét. A legszebb az a gyermeki, vigyázó szeretet, amely Istenben és Istenért szereti szülőjét. A legtisztább, a legideálisabb az a vigyázó, jegyesi szeretet, mely az Istenben és az Istenért szereti jegyesét. A legönfeláldozóbb az a vigyázó felebaráti szeretet, mely Isten szeretetéből fakad. Az Isten szeretete megtisztítja szívünk érzelmeit minden salaktól, az önzés és érzékiség rozsdájától. Visszaadja a szeretetnek őriző, vigyázó, igazi lángját, tüzét, erejét és hatalmát!” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 468-469. Old./.
Így hát számunkra sem marad más hátra, mint őrök maradnunk a szeretetben azon a helyen, ahol vagyunk, ahová állított Isten minket. Amennyiben eleget teszünk az őrállói követelménynek és vigyázunk közvetlen környezetünk tagjaira, akkor Isten előbb-utóbb érdemesnek fog találni arra is, hogy közösségek élére állítson, ahol aztán bizonyítani tudjuk vigyázó, őrálló képességeinket. Ebben segítsen meg minket a gondviselő Isten. Ámen.
Pap Gy. László 