– Temetési beszéd – Tisztelendő Kiss Jenőné, szül. UNGVÁRI ENIKŐ-ÉVA
Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Jn 12,27.
Kedves Atyámfiai, szeretett gyászoló Testvéreim, végtisztességet tevő halotti gyülekezet!
Sokan megjártuk már életünk során, hogy komoly ígéreteket tettünk egymásnak, s amikor sor került a teljesítésükre, megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy bizony jobb lett volna hallgatnunk, jobb lett volna későbbre halasztanunk az ígéretet. Így jártam én is, amikor meghallottam, hogy a mindenki Pötyi nénije életének fájdalmas végét járja, s szükség esetére megígértem a szolgálatot, hiszen fiatal lelkésztársammal egymás segítői vagyunk a szükség idején a lelkészi teendőket illetően.
Amikor szombaton meghallottam a megváltoztathatatlan hírt, azonnal tudatomba hasított az előbbi megállapítás, de nemcsak, hanem gondolkodóba estem, hiszen életemben még soha nem álltam szónokként egy papné, egy lelkész feleségének fejénél, de soha nem villant át eddig gondolataimon, hogy mit is mondhatnék, illetve mit kellene szívem szerint mondanom egy szeretett papné ravatala mellett.
A legjobb segítségemhez, a Szentíráshoz folyamodtam, ahonnan – nem sok keresgélést követően rábukkantam a már szentleckeként felvett bibliai versre. Ettől a perctől kezdve azonnal tudtam, hogy mit mond nekem a Lélek, de mit kell szólanom néhai testvérem koporsója mellett. Szóról-szóra ismételhetem János evangélistával a felvett szentleckét: Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Megrendült mindannyiunk lelke a hír hallatán. Némelyek így szóltak: Nyugodjék békében! Mások szívükhöz kaptak: Jaj, mit is imádkozhatok, Atyám ebben a pillanatban. Nem lehetne, hogy megkímélj a fájdalomtól? Nem lehetne még élete annak a kedves asszonynak? A legtöbben pedig megállapítottuk: De hiszen ez a sorsa mindegyikünknek attól a pillanattól, hogy beérkeztünk az élők sorába. Végezzük a ránk bízottakat és várjuk csendben, vagy hangoskodva Isten hívó szavát.
Megrendült lélekkel, imádságos könyörgéssel, panaszosan, szomorkodva, de hittel és kérésekkel állunk mindannyian Pötyi néni ravatalánál. Engedjétek meg nekem, szolgálattevőnek, hogy összegezzem az eltöltött 81 évet, valamint még egyszer átitassam biblikus hangulattal az amúgy Isten igájában eltöltött életet.
Távol áll tőlem, hogy bármivel is megsértsem megboldogult testvérünk lelkész férjét, vagy fiát, bárkit is a lelkészek közül, de hadd mondjam el, amit először gondoltam. Úgy-e nem tévedek, ha azt állítom, hogy a hűséges papnéknak, de Pötyi néninek mindenképpen kijár egy lelkészt megillető temetési szertartás. Hogy miért gondolom ezt? Azért mindenek előtt, mert aki szívében, lelkében hordozta az első perctől kezdve társa, férje mellett a szolgálatok örömét és bánatát, akinek életében olyan fontos szerepet töltött be a vasárnapi istentisztelet és éneklés, aki csakis és kizárólagosan Istennel képzelte el saját maga és embertársai életét, akinél az ember-szolgálat nem csupán kötelesség volt, hanem lelkiismeret-és szeretet parancs, annak kijár az elismerés.
Segítsünk egymásnak visszaidézni a múltat. Abban azokat az arcokat, melyek mögött mind egy-egy lélek állt Nagyanyedtől kezdődően Fogarason át, Nagyszebenben. Ezeknek mosolya, könnye folyik át ennek a kedves asszonynak az életén, aki nem a kántor kottájának hangjai mögé bújva végezte szolgálatát 42 éven át, melyből 32 évig ingyen és bérmentve, hanem mindig lelkének és szívének egy részét énekelte bele a csupán itt-ott szépnek látszó életbe. Azt mondom, hogy a pap bácsi szócsövének erősítője volt olyan értelemben, hogy nem magát a hangot változtatta kiáltássá – hiszen erre nem volt szükség, hanem megnyújtotta a rezgés terjedelmét. Hasson akkor is a szeretet figyelmeztetése, amikor már bezáródott a templomajtó. Soha nem gondoltam volna, hogy erre képes egy szív-lélek lelkész feleség. Pötyi néninek ez sikerült.
Úgy gondolom, hogy nyugdíjba vonulásuk pillanatáig a testet-lelket átjáró szolgálat állt szem előtt. Túl szép lenne néhai testvérünk élete, s így ez a temetési beszéd is, ha csupán a szépről és jóról tennék említést. Meg kell állnom egy pillanatra az evangélista figyelmeztetésénél, s vele együtt, de Pötyi nénivel is el kell ismételnem, hogy megrendült a lelkem. De hányszor! Hiszen szép és gyönyörűséges a lelkészi pálya, szép és dicsőséges egy lelkész feleségeként ott állni a gyülekezet élén, de nem minden arany, ami fénylik, és nem minden látszik kellemesnek, ami mások szemével ítélve annak mondható. Hányszor megrendült ennek az asszonynak törékeny lelke, amikor a rendszer nyomása ránehezedett családi életükre, jövendőjükre, amikor már nem maradt sok kérdés hátra, csak annyi, hogy Miként lesz a holnap?
Arra kérlek testvéreim, hogy most képzeljetek egy jó édesanyát, aki bezárt ajtója mögött övéiért, gyermekeiért, férjéért, szeretteiért imádkozik. A lehető legtöbb átéléssel fordítja figyelmét Isten felé, hogy imádsága meghallgatásra találjon. Amennyiben sikerült magatok elé varázsolnotok ezt a szerető asszonyt, akkor már csak azt kell elképzeljétek, hogy ez a nő, feleség, édesanya egy közösségért is éppen olyan buzgósággal és lelkülettel imádkozik, mint szeretteiért. Fontos volt számára ugyanis a közösség, melynek szolgálatára vállalkozott azzal a férfivel, akinek Isten és ember előtt IGENT mondott. Ezekben a kétségbeesett pillanatokban erősödött meg benne, a törékeny asszonyban a hit, a meggyőződés, hogy ő tulajdonképpen ezért és a hasonló órákért van a világon, amikor kifejezheti Istennek is, hogy szereti övéit, de szereti embertársait, ezt az egész világot.
Milyen sokszor eszébe jutott Jób sorsa, aki gyakran felemlegette, hogy szolgálat az ember sorsa ezen a földön (Jób 7,1-2). Pötyi néni gondolkodásában tovább lépett a szolgálói sorból. Nem napszámosként tekintett papnéi szolgálatára, aki folyamatosan vágyik a hűvös árnyék és a bére után, hanem, aki rendeltetésszerűen fogadta a templom és paplak körül zajló életét. Mindennél találóbb az Ezékiel prófétánál felszínre érkező megjegyzés: Így arra rendelem őket, hogy ellássák a templomi szolgálat minden munkáját: végezzenek mindent, ami azzal kapcsolatos. (Ez 44,14)
Kedves Gyászoló Testvéreim!
Lassan elérkezik a pillanat, amikor földi értelemben búcsút kell vennünk kedves szeretett testvérünktől. Ezek után már csak az marad, hogy megőrizzünk róla egy-egy szép emléket, s könnyeinkkel vegyítve megemlékezzünk róla, amikor megvillan múltunk emlékeiben, vagy éppen róla akarunk beszélni. Rengeteg élmény, még több szeretet távozna vele, ha nem sikerül őt ezekkel együtt megtartanunk szívünkben. Kérlek, vegyünk búcsút tőle azzal, hogy kimondjuk Isten és ember előtt: Megrendült a lelkünk, amikor megtudtuk, hogy eltávozott közülünk, de ugyanakkor azzal engedhetjük el őt, hogy betöltötte az Istentől kapott hivatást. Elvégezte szíve és lelkiismerete szerint mindazt, ami szeretet kötelékébe tartozott egy hosszú életen át.
Én pedig Isten és az Unitárius Egyház szószólójaként megköszönöm a jó papné minden tevékenységét, és Ézsaiás szavaival búcsúzom tőle: „Nem a nap szolgál majd neked nappali fénnyel, és nem a holdfény ragyog neked, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, Istened lesz a fényességed.” Ézs 60,19. Ámen.
Nagyvárad, 2009. 07. 13.-án.
Pap Gy. László 