Állat-télapó

 

Miklós, a télapó, éppen dolgozószobájában üldögélt, kedvenc hintaszékében, amikor hirtelen, nem éppen udvariasan, kopogás nélkül berontott hozzá az egyik krampusz:
– Télapó! Nézd, milyen levelet kaptál!
– Már megint elfelejtettél kopogni, fiam! – dohogta a bajusza mögül a télapó.
– Ne haragudj, kérlek! De olyan nagyon érdekes levelet kaptunk.
– No, mutasd! – mondta kicsit megenyhülve Miklós, és elvette a levelet a krampusztól.
– Nem villanymozdonyt és nem is hajas babát kér az írója? – kérdezte mosolyogva, miközben feltette a szemüvegét.
– Nem bizony! – felelte lelkesen a kis szeleburdi. – Nem fogod kitalálni, hogy ki írta!
– Hogyhogy? Csak nem valamelyik miniszter?
– Nem, nem!
– Akkor talán maga a pápa, hogy ilyen nagy felhajtást csinálsz egy kívánságból?
– Rossz nyomon jársz, télapó! Nem ember írta a levelet.
– Miket beszélsz? Hiszen mi csak emberek kívánságait teljesítjük! Miféle szerzet írta ezt a levelet? Most már tényleg kíváncsi vagyok. Hagyj magamra, hadd olvassam el nyugodtan! – mondta Miklós, és legyintett egyet a kezével, hogy biztosan megértse a krampusz, hogy elküldték.
Amikor a krampusz kiment, télapó rögtön a feladót nézte meg a borítékon, és meglepődve ezt olvasta:
Egy bánatos aranyhörcsög
Most már igazán kíváncsi volt, hogy miért írt neki egy aranyhörcsög levelet, ezért aztán azonnal nekifogott az olvasásnak:
– Kedves Télapó! – így kezdődött a levél. – Tudom, hogy rengeteg dolgod van, de mégis nagyon kérlek, hogy teljesítsd nekem is egy kívánságomat. Én egy aranyhörcsög vagyok, és nagyon szeretem a gazdámat, aki rendkívül kedves hozzám, de sajnos, alig van valamicske pénze, ezért nem tud nekem mókuskereket venni, pedig nekem igen nagy szükségem volna rá, mert mozgás nélkül rettenetesen el fogok hízni. A kívánságom mégsem az, hogy te hozz nekem mókuskereket, hanem ennél komolyabb. Biztosan tudod te is, hogy nekünk, állatoknak, nincsen saját állat-télapónk, pedig az én mókuskerekemhez hasonlóan még nagyon sok kívánságot kellene teljesítenie, ha volna. Hiszen nekünk is van szívünk, lelkünk, mi is érzünk, szeretünk, és kívánságaink is vannak.
Azt viszont semmiképpen sem szeretnénk, hogy téged terheljünk a saját kéréseinkkel, hiszen tudjuk, hogy neked így is éppen elég sok munkád van. Ezért az összes állat nevében szeretnélek egyetlen-egy kívánság teljesítésére megkérni: KERESS NEKÜNK EGY ÁLLAT-TÉLAPÓT, aki majd teljesíteni tudja az összes kívánságainkat, és nekem is hoz egy mókuskereket!
Tisztelettel üdvözöl: egy bánatos aranyhörcsög.
Miután végigolvasta a télapó a levelet, komolyan elgondolkodott; hogyan lehetséges az, hogy neki eddig még soha nem jutottak eszébe az állatok, pedig neki is vannak rénszarvasai, és biztosan azoknak is lenne saját kívánságuk. Elhatározta hát, hogy megpróbálja teljesíteni az aranyhörcsög kívánságát. Behívta krampuszait, és így szólt hozzájuk:
– Krampuszaim, kedves segítőtársaim! Nemsokára itt a Karácsony, és én egy nagyon komoly kérést kaptam, amit feltétlenül szeretnék teljesíteni: állat-télapót kell keresnem, hogy még az idén kapjanak ajándékot az állatok is. Ehhez viszont sürgősen útra kell kelnem. Amíg távol leszek, vigyázzatok a házra, és legyetek jók!
A krampuszok sok szerencsét kívántak a télapónak, és megígérték, hogy jók lesznek. Miklós nem teketóriázott, azonnal útnak indult.
Útközben elhatározta, hogy minden útjába kerülő állatot megkérdez arról, hogy milyen télapót szeretne. Arra gondolt, hogy néhány válasz után, már egyértelmű lesz, hogy melyik állatfajból kell kiválasztania az állat-télapót.
Ment, mendegélt Miklós, és hamarosan összetalálkozott egy oroszlánnal:
– Szerbusz, kedves oroszlán!
– Szerbusz, télapó! – köszönt az oroszlán. – Mi járatban vagy errefelé?
– Teljesítenem kell egy kívánságot, és arra gondoltam, hogy te talán tudnál nekem segíteni.
– Persze, hogy segítek. Mondd el, hogy mit tehetek érted!
– Állat-télapót keresek, hogy ti is kapjatok ajándékot Karácsonyra. De nem tudom, hogy melyik állat lenne a legalkalmasabb erre a feladatra. Ezért tanácsot szeretnék kérni tőled.
– Én úgy gondolom, hogy egy télapónak nemesnek, és nagyszívűnek kell lennie. Igazam van? – kérdezte az oroszlán.
– Igazad van – helyeselt a télapó.
– És ugye az is fontos, hogy tiszteljék a télapót, igaz?
– Ez is igaz. – bólogatott Miklós.
– Az oroszlánról mindenki tudja, hogy az állatok királya, ezért minden állat tiszteli, és az is köztudott, hogy az oroszlán nemes, nagyszívű állat. Egyetértesz, télapó?
– Igen, egyetértek. – válaszolta a télapó.
– Ezért aztán, én úgy gondolom, hogy az állat-télapó csakis egy oroszlán lehet – ezzel befejezettnek tekintve a beszélgetést, az oroszlán méltóságteljesen távozott.
Miklós pedig látta, hogy az oroszlánnak igaza van.
Gondolataiba mélyedve ballagott tovább, alig vette észre, hogy ráköszönt egy sas:
– Üdvözöllek, télapó! – kiáltotta a sas egy magas fa tetejéről.
Miklós megállt, felnézett a fára, és örömmel köszöntötte a sast:
– Szerbusz, kedves barátom! – mondta, majd hozzátette: – Mit szólnál hozzá, ha az állatoknak is lenne egy saját télapójuk?
– Nagyon örülnék neki, mert nekem is akad egy-egy kívánságom minden Karácsonykor.
– Én most éppen egy állat-télapót keresek. Szerinted melyik állat lenne a legalkalmasabb erre a feladatra?
A sas egy kicsit eltöprengett, majd így szólt:
– Én úgy gondolom, hogy a télapó szemének olyan élesnek kell lennie, hogy semmi se kerülhesse el a figyelmét, hogy a legapróbb állatka kívánságát is észrevegye. Ugye igazam van?
– Igen, sas barátom, igazad van – helyeselt Miklós.
– A sasokról pedig mindenki tudja – folytatta a madár -, hogy az összes állat közül nekik van a legélesebb szemük. Igaz?
– Bizony, így igaz – válaszolta a télapó.
– Akkor pedig egyértelmű, hogy az állat-télapó csakis egy sas lehet! – mondta a sas, majd felrepült, és a levegőből még lekiáltott: – Sok szerencsét!
Miklós pedig látta, hogy a sasnak igaza van.
Most már azon töprengett, hogy vajon az oroszlán, vagy a sas igaza az erősebb. Töprengéseiből hatalmas léptek dübörgése rázta fel; egy elefánt közeledett. A télapó őt is megszólította:
– Jó napot, elefánt!
– Neked is jó napot, télapó! – válaszolta az elefánt.
– Kedves barátom, adj nekem tanácsot! – mondta Miklós. – Állat-télapót keresek, de nem tudom eldönteni, hogy melyik állatból lenne a legjobb télapó.
– Nehéz kérdés – válaszolta az elefánt elgondolkodva. – Én úgy tudom, hogy a télapónak minden Karácsonykor nagyon-nagyon sok ajándékot kell vinnie. Ugye jól tudom?
– Igen, ez valóban így van – bólogatott Miklós.
– Márpedig, ha ez így van, akkor egyértelmű, hogy azt a sok ajándékot nem cipelheti egy kicsi, vézna, erőtlen állatka, mert az beleroskadna a teherbe már az első Karácsonykor.
– Igazad van, elefánt! Ez eddig még nem jutott az eszembe.
– Azt hiszem – folytatta az elefánt a bölcselkedését –, hogy az egész világon köztudott dolog, hogy az elefánt a legnagyobb, és legerősebb állat. Akkor pedig az elefántnál több terhet senki el nem bír cipelni. Ezért úgy gondolom, hogy az állat-télapó csakis egy erős elefánt lehet. További jó utat kívánok neked, és ne feledd szavaimat! – ezzel tovább dübörgött az elefánt.
Miklós pedig látta, hogy az elefántnak igaza van.
Lassan kezdte úgy érezni, hogy reménytelen vállalkozásba fogott. Ekkor arra vágtázott egy gepárd, ezért őt is megszólította:
– Szerbusz, gepárd! Megállnál egy pillanatra a kedvemért?
– Szerbusz, télapó! Segíthetek valamiben? – kérdezte a gepárd, és megállt.
– Állat-télapót keresek, de nem tudom eldönteni, hogy melyik állatot válasszam erre a feladatra.
– Én nem sokat gondolkodnék rajta – válaszolta a gepárd. – Hiszen köztudott, hogy a télapónak annyi kívánságot kell teljesítenie minden évben, hogy a villámnál is sebesebben kell mozognia ahhoz, hogy ezt megtegye.
– Bizony, ebben nagyon igazad van, kedves barátom! – egyezett bele a télapó is.
– Azt pedig senki sem tagadhatja, hogy a gepárd a leggyorsabb állat a világon.
– Igen, ezt én is így tudom – mondta Miklós.
– Akkor viszont, ha azt akarod, hogy az állatok is megkapjanak minden ajándékot időben, csakis egy gepárdot választhatsz állat-télapónak! Viszlát! – kiáltotta még, de már rohant is tovább.
Miklós pedig látta, hogy a gepárdnak igaza van.
Ekkor már egyértelműen tudta Miklós, hogy minden állatnak igaza van, és bármennyit is kérdezne még meg közülük, mindegyik a saját fajtáját tartaná a legalkalmasabbnak az állat-télapó szerepre, ezért úgy döntött, hogy hazaballag, és majd otthon kigondol valami nagyon okosat.
Amikor hazaért, krampuszai kíváncsian várták, hogy sikerrel járt-e. Miklós lelkiismeretesen beszámolt nekik a tapasztalatairól, és most már az ő segítségüket kérte:
– Kedves barátaim, hűséges segítőtársaim! – szólt a krampuszokhoz. – Mondjátok meg nekem, hogy mitévő legyek, mert én teljesen tanácstalan vagyok. Eddig még sohasem fordult elő velem, hogy ne tudtam volna teljesíteni egyetlen kívánságot is. Most viszont, be kell vallanom, hogy nem sikerült állat-télapót találnom.
– Minden állatnak igaza volt – szólt a legbölcsebb krampusz –, de egyik sem látta a teljes igazságot. Mert mindegyik csak egy-két jó tulajdonságát látta a télapónak, pedig neki valamennyivel egyszerre kell rendelkeznie.
– Igen! Igen! – kiáltozták a többiek.
– De nincs is olyan állat – szólalt meg most a legkisebb krampusz –, amelyik olyan nemes és nagyszívű lenne, mint az oroszlán, és még annyira tisztelnék is, és olyan éles lenne a szeme, mint a sasnak, és olyan erős lenne, mint az elefánt, és olyan gyors lenne, mint a gepárd!
– Nincs ilyen állat! – mondta a többi krampusz is.
– Ezt mind egyszerre csakis Miklós tudja! – szólt újra a legbölcsebb a krampuszok közül. – Legyen, hát ő az állatok télapója!
Erre már minden krampusz lelkesen tapsolt, és éljenzett, mert mindegyik helyesnek tartotta ezt a gondolatot. Miklós pedig csendesen mosolygott a bajusza alatt, mert ő már tudta előre, hogy ezt a feladatot neki, magának kell elvállalnia. Megvárta hát, amíg krampuszai elcsendesednek, aztán így szólt hozzájuk:
– Tudom, hogy nincs más választásunk, ezért én elvállalom, hogy az állatok télapója is leszek ezentúl, de nektek is el kell vállalnotok, hogy ezután majd még többet kell, hogy segítsetek, mert így sokkal több lesz a munkánk. Vállaljátok?
– Igen, persze, hogy vállaljuk! – kiáltották kórusban a krampuszok.
Így esett, hogy azóta Miklós már nem csak az emberek kívánságát teljesíti, hanem az állatokét is. Az első ajándék pedig, amit még azon a Karácsonyon megkapott tőle egy bánatos aranyhörcsög, egy mókuskerék volt.

Juditti