2009.01.04 – Újévi

Bibliai olvasmány: 78. Zsolt 2-8

Énekek: 6, 59, 33, 275.

JÖVŐBENÉZÉS

– újévi beszéd –

„Ahol ugyanis ketten, vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Mt 18,20.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Akik részt vettünk az elmúlt esztendő utolsó istentiszteletén, azok visszaemlékezhetünk, hogy akkori beszédem beletorkolt a reménység, jövőbe néző érzésvilágába. Ma, újév első vasárnapján reménységgel teljes gondolatokat közlök veletek, de olyan megvilágításban tálalom, hogy mindenképpen rajta maradjunk a valóság talaján. Szeretném azonban, ha megerősítést nyerne hitbeli meggyőződésünk is.

1). Kerestem felvett szentleckénk első összefüggéseit, s ráébredtem, hogy jövendőnk alapfeltételét viseli magán, de ugyanakkor azt is meg kell határoznunk, hogy milyen a jövőképünk. Sőt ebben a jövőben ki az, vagy kik azok, akikkel szívesen, bármilyen körülményben találkozunk. Amennyiben a reménység jellemzi ezeket az embereket és eszméket, akikkel és melyekkel találkozni kívánunk, akkor érdemesek vagyunk arra, hogy merészen gondolkozzunk saját és környezetünk jövőjéről.

A szentleckénkben megfogalmazódott biztatás egy jövendölés azok felé, akik szeretnek belepillantani abba az időszakba, melyet teljes mértékben titok fed. Úgy gondoltam, hogy jövőbe nézésünk olyan, – általam eddig nem használt formáját választom, mellyel megmaradhatok olyannak, mint, akinek ismertek engem: reménységet, hitet kereső embernek. Nem állítok párhuzamot Jézus jövendölése és saját reménységem között. Ezért nem is számíthat senki arra, hogy jövendőmondó szerepébe lépjek elő, vagy esetleg olyan tulajdonságokkal felruházottnak képzeljem magam, aki képes megfejteni gondmentes, boldog jövendőnket. Inkább olyan gondolatokat és bibliai üzeneteket keresek, melyek megerősítik jövőbe vetett hitünket és reménységünket.

/Most kerül dűlőre / / Érdemesek vagyunk-e / / Életre és jövőre. / (Ady Endre). Ady Endre költőnk szavai elevenünkbe vágnak, hiszen eszünkbe juttatják azt a felelősséget, mely teljesítése tesz érdemesekké arra, hogy jövendőnk legyen. Ebben az összefüggésben megérdemeljük jövendőnket, amennyiben magunkkal visszük azokat az emlékeket is, melyek nem születhettek volna meg azok nélkül, akik előttünk jártak. Ezekben az emlékekben pedig helyet kap a tisztelet, melynek öveznie kell mindenkor azokat, akik gondoskodtak a következő nemzedék jövőjéről.

2). Egy következő kérdés merült fel bennem: Vajon mennyire függ jövendőnk attól, ha „illetéktelen”, vagy akár „illetékes” személyek belenéznek eljövendő életünkbe? Amikor erre a kérdésre kerestem a választ, akkor természetesen magam előtt tartottam szentleckénk figyelmeztetését, miszerint nemcsak Jézus lesz velünk szellemében és tanításaiban, hanem azok is, akiket magunkkal hoztunk emlékeinkben, de bizonyára Isten is. Ha azonban odafigyelek környezetünk válaszadásaira, akkor meg kell állapítanom, hogy nem csak a Bibliához vezetnek a feleletek útjai, hanem nagyon sok esetben egy jóshoz is. Ha még kis időre megmaradok a Biblia világánál, akkor tapasztalom, hogy pl., Ézsaiás próféta kihangsúlyozza, hogy mi emberek nem bírunk a jövendőmondás ajándékával (41,22.). Viszont amennyiben a Példabeszédek írójára figyelek, akkor tapasztalom, – amit különben osztok magam is, – hogy nem nehéz az értelmes embereknek belátniuk az elkövetkező eseményeket (Péld 27,12).

Bevallom, hogy csábítónak találom mindkét felfogásban az elmélyülést, bár a magam részéről egy dolgot tartok nagyon lényegesnek: azt, ami mindenképpen közelebb visz jövendőnk valóságához. Bizonyosnak mondhatjuk, hogy képtelenek vagyunk meghatározni a holnap eseményeit, de amennyiben egy elkövetett cselekedetünk várható következményeiről elmélkedünk, akkor bizonyosra vehetjük, hogy vagy örömet, vagy bosszúságot szenvedünk el elkövetkezendő időnkben, azaz jövendőnkben.

3). Amikor Jézus jövendölését szemléltem, akkor feleletet kerestem arra a kérdésre is, hogy tulajdonképpen mit foglal magában a jövendölés? Amennyiben ezt a kifejezést azonosítom a jóslással, akkor egy újabb ellentétpárt fedezek fel. Állítom, hogy egyfajta, babonával körülvett istentisztelet helyettesíti a jóslást, más felől pedig jóslásokba bocsátkozhatnak emberek is, mint pl., a bibliabeli endori asszony (1 Sám 28,9: Saul Sámuel próféta alakját idézteti meg.).

Amennyiben unitárius, vallásos gyakorlatunkra figyelünk, akkor hangsúlyosan ismételgetjük, hogy ebbe nem fér bele semmilyen babona. Az jellemzi istentiszteletünket, hogy lélekben és igazságban keressük Istent, a mi gondviselő Atyánkat, és szeretettel közeledünk embertársaink felé, akikkel Isten gyermekei vagyunk. Ezzel ellentétben viszont akár közülünk is, sokan jósnőhöz folyamodnak azért, hogy megtudakozzák jövendőjüket. Úgy érzem, hogy mai gyakorlatunkban nem kaphat helyet sem a babonás hiedelem, – főleg istentiszteleteinket illetően, de nem hódolhatunk be azoknak a jóslásoknak sem, melyek akár tenyérből, akár pedig kártyából boncolgatják jövendőnket.

Ezzel ellentétben azonban helyesnek találom a jézusi jövendölés megnyugtató szövegezését, hogy ahol gyülekezésre szánják el magunkat, s ekkor nevét is összhangba hozzák azzal a tevékenységgel, mely beleillik tanításába, – akkor segítőként ott lesz velük.

4). Ha kis ideig még az ószövetségi – jóslásokkal kapcsolatos eseményeknél maradunk, illetve belenézünk abba a valóságba is, amikor időnként pénzért jósoltak a próféták (Mik 3,11.), vagy akár a főpapra gondolunk, akinek tiszte volt, hogy jövendőt mondjon (2 Móz 28,30.), akkor határozottan állíthatjuk, hogy mi bizony sokkal másképp reménykedünk jövendőnk előrevetítésében. Meggyőződésünkön átárad az evangélium fénye (Mt 24,14.). Mindaz, ami ebben felfedezhető. Ami szükséges ahhoz, hogy az öröm és kétségbeesés pillanataiban is Istennek tulajdonítsuk a legnagyobb szerepet, aki a legtöbbet teszi értünk.

Elérkezett a 2009. esztendő első vasárnapja, amikor hangot adunk jövőbe néző reménységünknek. Tamási Áron, székely írónk szerint: „S akkor, egy reggel, nem tudom honnan és hogyan, az a szó jött a számra: jövendő. Többször elmondtam magamban, s mindinkább olyan lett ez a szó, mint egy óriási hajó, amelyre fel lehet szállani, s amellyel új partot is el lehet érni talán. Éreztem, hogy élet kezd áramlani a tagjaimban ismét. Új gondolat napja sütött a szemeimbe; új utat láttam az emberi szívhez, s ez minden néppel közös volt.” (Tamási Áron: Erdélyi Csillagok).

Nem új az üzenet, hogy hajóra szállva reménykedünk a túlsó part elérésében, tehát abban, hogy a hajóúton velünk van Isten. Velünk életünk minden napjában. Régi a szentlecke üzenete is, hogy ott, ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek Jézus nevében, ott van ő is közöttük. Ez egyfajta bizalomgerjesztő üzenet a múltból. Összehasonlíthatatlan bármilyen másfajta jóslással. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen árat kell fizetni egy-egy megtévesztő jóslatért. Nekünk, vallásos embereknek állandóan szükségünk van, hogy egy ilyen bizalom töltse ki Istenbe és emberbe vetett reménységünket.

Bizalom, ha repülőgépre szállok. Bizalom a gondosan átvizsgált szerkezetekben, a pilóta szakértelmében, összpontosított figyelmében. Bizalom, ha új lakásba költözök. Bizalom a pontos tervezésben, a kivitelezők hozzáértésében, abban, hogy nem dől fejemre a ház. Bizalom a járművezetőkben s bizalom az utasokban, bizalom az építésvezetőkben, a munkásokban és a lakókban, bizalom egymásban, bizalom, bizalom – mert egymás mellett, egymással, egymásért csak így lehet élni. Élni – jövőbe vetett bizalommal – /…/!” (Újévre /Lázár Edit: Előre napilap: 1983 október 16.)

Bízzunk tehát mindenben és mindenkiben. Ez a bizalom növeli és szüli meg jövőbe vetett reményünket. Bízzunk Jézus tanításában, aki valahányszor gyülekezünk, velünk lesz tanácsaival. Bízzunk tanításának nagyszerűségében, miszerint Isten megmarad minden időben teremtő és rólunk gondoskodó Atyának. Bízzunk abban, hogy akár váratlan életfordulatok sem fognak kitéríteni abból a meggyőződésünkből, hogy sem élet, sem halál, sem jelenvalóság, sem eljövendő el nem választhat Isten szeretetétől. Bízzunk az ember, magunk és embertársaink jóra való készségében, akik állandóan különbséget tudunk tenni a jó és rossz között. Bízzunk magunkban, hogy mindig a jót választjuk, még akkor is, ha sok minden ellenünk szól, amikor az életcélunkká választott szeretet parancsot igyekszünk megélni Jézus tanítása szellemében.

Bízzunk a megszületendő gyermek jövőjében. Higgyük, hogy szeretettel jön ebbe a küzdelmes világba, akinek lesz majd egy családja, hol akár szegény, akár gazdag sorban, de megfogja ismerni az élet igazi ajándékait. Bízzunk a családban, melyben mi is megtapasztaltuk „jövendőnk” egyik részét, mely sajnos már a múlté lett. Bízzunk ebben, mert: a „gyermek történelmet és kultúrát kap családjától. Identitását, értékeit, világlátását, életszokásait erősen befolyásolják abból eredő tapasztalatai, hogy egy bizonyos családban nőtt fel. Az idősebbek a fiatalabbakban láthatják, hogyan fog egyéni életük folytatódni az időben. A család életében a múlt és a jövő összetalálkozik.” /Thomas Moore: A lélek rejtelmei: 95. Old./.

A hallott, megváltoztathatatlan bizalom töltötte ki újévi gondolataimat, mert Jézus tanítására alapozom jövőképemet, mert bízom Isten örökös segítségében és gondviselésében. Garay Jánossal a következőképpen fogalmazom meg jelen beszédem egyetlen, Istenhez szóló kérését:

Adjon Isten szebb jövőt az / Ébredő magyarnak./ Szebb jövendőt, mint a múlt volt,/ Jobbat a jelennél,/ Szebb jövőről régen él egy/ Szent hit e nemzetnél./ (Ének)

Ámen.