Bibliai olvasmány: Ezékiel 17,1-11.
Példabeszéd – 6
„/…/ Egy nagy szárnyú, díszes tollazatú hatalmas sas kiterjesztette szárnyait, elment a Libanonra, és elvitte a cédrusfa hegyét.” Ez 17,3.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Most az ötödik ószövetségi példázat kerül tárgyalásra, melynek „A nagy saskeselyű” címet adtam. A mai jelképes beszéd is gazdag mondanivalót tartogat.
1). A példázat előzményeként említem Júda, illetve a zsidóság engedetlenségét. Már az előző példázatban tapasztaltuk a nép helytelen magatartását, melynek folyamán egyre eltávolodott Istenétől. Idegen bálványok után szaladgált, melyek nem jelenthették az addig megszokott, Istentől tapasztalt biztonságot és gondviselést. Jelen esetben nemcsak az eltávolodás, hanem a szövetség megszegése is bekövetkezik, melynek nyomán ismételt büntetés elé nézett a nép.
2). A példázat tartalmát illetően nagyon gazdag anyaggal állunk szemben. Persze jellemző a példázatra, hogy bőven tárgyalja a tudnivalókat, de bizonyos érthetetlenség is uralja a felsoroltakat. A példabeszéd megismerése után nyilvánvalóvá válnak a jelképek is, melyek meghatározói annak. Sőt elvégezhetjük a behelyettesítéseket, melyek világossá teszik a példabeszéd értelmét, korabeli mondanivalóját és mai üzenetét.
A tartalom: Egy nagy saskeselyű, melynek színes csapótollai voltak, rászállt a cédrusfa tetejére. Néhány ágat letört a fiatal hajtások közül, melyeket azután a kalmárok földjére vitt. Hangsúlyos a példázatban, hogy úgy ültette el ezeket a friss ágvégződéseket, mint a fűzfát szokás beszúrni a nedves, folyó, vagy tóparti földbe. Gyorsan megfogantak ezek a hajtások, melyek nyomban új ágakat hajtottak.
Volt azonban egy másik saskeselyű is – folytatódik a példabeszéd. A kihajtott ágak feléje hajlottak, hogy öntözze, gondozza azokat. Ő is hajtásokat tépett, vizes helyre ültette el, mint előző esetben, hogy mielőbb hajtásokat hozzon és gyümölcsöket teremjen.
A példabeszédben felmerül néhány kérdés: Vajon szerencsés lesz-e ez utóbbi ültetés? Majd: elszárad-e a hajtás? Lehull-e idő előtt a gyümölcs? Sőt az is szóba jöhet, hogy vajon nem tépi-e ki gyökerestől a nép azokat a növényeket? A kérdések sora még nem ér véget, hiszen olyanok következnek, melyek aztán meghatározói lesznek az egész példabeszéd magyarázatának: Vajon jószerencse kíséri-e az ültetést, majd: Elszárad-e az ültetvény már az ültetés „ágyában”?
3). A példabeszéd mondanivalóját a párhuzamok felállításában találjuk meg. Szerintem öt fontos „szereplője” van a példabeszédnek, melyeknek meg kell találnunk a jelentésbeli párját. Éppen ezért tegyünk egyenlőség jelet a következő fogalmak, személyek között: 1. Nagyszárnyú saskeselyű=Isten; 2. Cédrus ágai= a zsidóság; 3. Másik saskeselyű= Babilónia királya; 4. Pártos ház= Sedékiás király, illetve a zsidóság; végül pedig 5). Az esküszegés= a Szövetség felbontása. Tehát ezek a jellemzői annak az elkövetkező tárgyalásnak, melybe belesűríthetem jelen példabeszéd mondanivalóját.
Röviden arról van szó, hogy Isten gyenge ágakként ülteti el népét egy magas, jellemzően fontos hegyen, ahol az ő gondviselése mellett ágakat nevel, utódokat nemz a nép. De nemcsak, hanem felnőtté is válik, azaz nagy fává nevekedik az újabb és újabb nemzedék. Olyan látványos lesz ez a növekedés, melyet más fa, minden nép csodálkozással néz majd, hogy miket cselekedett Isten az ő népével. Ettől a perctől kezdve a nem rég említett két kérdés mögött álló „lehetséges” események határozzák meg a mondanivalót. Más szóval Isten mindenhatósága kerül előtérbe, akinek hatalmában áll, hogy megszárassza a zöldellő fát, és ugyanakkor azt is megteheti, hogy zölddé változtasson egy régebbről kiszáradtat.
4). A példabeszéd egykori tanulságát röviden meghatározva annyit mondhatok, hogy az állandó engedetlenség, Isten szövetségétől történő elpártolás, annak semmibevevése olyan büntetéseket helyezett kilátásba a zsidóság számára, melyek hamarosan be is következnek a babiloni fogság alkalmával. Hogy mennyire szűrte le magának a korabeli nép a példabeszéd tanuláságát, illetve mennyire nem, az nem tartozik ránk. Viszont megkeresni és megtalálni a hozzánk szóló tanítás lényegét, elsőrendű kötelességünk. Ezt a következőkben látom:
a). Mindenek előtt lenyűgözött a példabeszéd során az ültetés ténye. Nemcsak a vizenyős helyre beszúrt fűzfaágat látom megfoganni napokon belül, hanem a gyorsan terebélyesedő fát is, mely gyümölcsöt terem. Általában nagyon jó érzés fát ültetni. Még inkább, ha ezen az ültetésen rajta van Isten áldása. Aztán milyen jó látni nagyra nőni a fát, melyet mi ültettünk, s melynek árnyéka betakar. Milyen jó ott ülni a gyümölcsöt érlelő fák alatt.!
Az ültetés rendjén eszembe jut az 1. Zsoltár néhány sora is:
Boldog, ki el nem csábul a gonoszok beszédén, /És meg nem áll a bűnösöknek útján,/ /És meg nem ül a káromlóknak székén./ /De a törvényre vonja akaratja,/ /Éj-nap a törvényt eszébe forgatja./ /Lesz, mint fa, mely elültetteték folyóvizek mentében,/ /És meghozza gyümölcsét idejében./ /Ágain el nem fonnyad a levél,/ /Sikerül mind, amihez keze ér./ (1. Zsolt 1,2).
b). Másodsorban az eskü és annak bizonyos formái gondolkodtattak el. A görögök, a rómaiak égre, földre, csillagokra, tengerekre esküdöztek; a perzsák esküvés helyett elégségesnek tartották a jobbkézadást. Isten is azt mondta népéről, hogy kezet adott rá, vagyis a szövetségre, s ennek ellenére mégis megszegte esküjét. Még az ellenségnek tett esküt is meg kell tartani – mondta Cicero. Az esküvés valamire való fogadalomtétel, melyhez az ember Istent hívja segítségül, amit pedig Istennek ígérsz, azt meg kell tartani. (Maklári Pap Lajos: Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855). Ez igaz volt a zsidóságra, de más népekre nézve is, s igaz mindazokra, akik mondanivalójukat, jövendő cselekedeteiket, vagy éppen hűségüket pecsételik meg az eskü valamilyen formájával. Márai Sándor véleménye pedig a következőképpen hangzik: „Meg kell tudnod, hogy embereket nem csak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek, rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot. Van valami más, valamilyen keményebb és szigorúbb törvény, amely megszabja, hogy ennek vagy annak az embernek köze van a másikhoz.”
c). Végül pedig a saskeselyű jelenléte és Isten mindenhatóságának ténye fogja körül az egész példabeszédet. A madár jelképesen figyelmeztet Istenre, amelyik minden madarak között a legnagyobb, de nem csak nagyságára, és színes voltára hívja fel termetével a figyelmet, hanem egyben erőt és félelmet is áraszt.
Hét buzgó ember jött össze egy alkalommal, hogy Istenről beszélgessenek. Mindegyiktől azt kérdezték, hogy: Mit gondol Istenről? A harmadik azt mondta: „Isten a mindenhatóság. Villámlik és mennydörög, felkorbácsolja a tengert és zúgásba hozza az erdőket”. Mit mondunk mi Isten mindenhatóságáról, ha megkérdeznek bennünket? S ha eddig nem is volt véleményünk, akkor éppen a mai példabeszéd késztet arra, hogy elgondolkodjunk és nyilatkozzunk róla.
Én azzal szeretnék nyomatékot adni Isten mindenhatóságának, – hiszen sok helyen előfordul a Bibliában-, hogy Isten szól és cselekszik. Nem történt másként ez a példázatban sem. Szólt Isten, hogy hajtásokat fog átplántálni olyan helyre, ahol nem is álmodná senki, hogy a fa megfoganhat, majd ágakat hajthat, s megfelelő időben gyümölcsöt teremhet. Mindez azonban meg lett. Meg azért, mert csakis akaratával történhet minden a nap alatt. Kizöldülhet, vagy elszáradhat a fa.
Nem akarok Isten mindenhatóságának mélységeiben keresgélni, hiszen nincs helye ebben a prédikációban. Azt azonban határozottan állítom, hogy csakis akaratával történhetnek azok az események, melyek meghatározzák egyének és népek életét, illetve jövendőjét. A mai unitárius ember is megengedheti magának, hogy mindenhatónak tartsa az egy, igaz Istenét. Nem téved ebben. Fontos azonban belátnia azt is, hogy a türelmes szeretet határozza meg mindig Isten döntéseit. Most sem tudok jobb példát felhozni annál, melyet az elmúlt alkalommal emlegettem a szülő és gyermeke kapcsolatánál. Csakis olyan jó szülőnek kell elképzelnünk Istent, aki szeretetében felülmúl bennünket. Amennyiben mi tudunk élni gyermekeinkkel szemben úgy, hogy a szeretet fenyítékeit használjuk figyelmeztetésükre, nevelésükre, akkor még inkább így cselekszik velünk Isten. Egyetlen unitárius ember sem gondolhatja komolyan Istenről, hogy önkényesen bánna el gyermekeivel, miközben figyelmeztető büntetéseket helyez kilátásba számukra, és életünket is követeli.
Adja Isten, hogy mindenhatósága állandóan új hajtásokat tördeljen, ültessen, neveljen és hajtson termés alá, hiszen látva a jövendő élet bizonyosságát, magunk is így bizonyosodhatunk meg végtelen szeretetéről. Ámen.
Pap Gy. László 