Bibliai olvasmány: Ezékiel 34, 11-20.
Példabeszéd – 7
„És ti, juhaim, az én legelőm juhai vagytok, én meg a ti Istenetek vagyok – mondja az Úr, az Isten. ” Ez 34,31.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Ma egy példabeszéd jellegű tanítás van soron, melynek a „Papok, pásztorok”, illetve a „Pap tiszte” címet adhatjuk. Bár a szolgálattevő lelkészekre nézve cseppet sem kecsegtető mindaz, amit olvashatunk a terjedelmes példázatban, egyértelműen kijelentem, hogy tartalmában, mind pedig tanító jellegében elsőrendű helyet foglal el.
1). A példabeszéd előzményeként az Ószövetségben megszokott feddés és jóra intés sorát halljuk. Ezékiel próféta kötelességévé tette Isten, hogy az általa közölt példabeszéden keresztül hozza a papság tudomására, hogy hallott helytelen magaviseletükről. Hangsúlyos marad az is, hogy Isten kegyelmes népével szemben, s bár előtérbe kerülnek időközönként engedékenységének látható jelei, ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne igaz bíró. Tehát a népnek állandóan résen kell lennie, mert Isten nemcsak az elnézésre hajlamos, hanem arra is, hogy megfelelő büntetéseket szabjon ki a rossz magaviseletért.
2). A példabeszéd tartalmát illetően négy részre kell osztanom a példabeszédet. Az elsőben Istennek ítélő véleménye alakult ki a papságról, akiket a korabeli emberek, és a mostaniak is szívesen neveznek pásztornak. A második részben azzal kell szembenézzenek az elmarasztalható pásztorok, hogy maga Isten támad ellenük mulasztásaik miatt. Ugyanitt szólhatunk arról, hogy Isten veszi kezébe az ügyet, s Ő mutatja meg, hogy miként kellett volna cselekedniük pásztorainak. A harmadik részben a büntetés kilátásba helyezése következik. A büntetés tényét követi a hangulat feloldása, melyben megjelenik egy felelős, és igazi pásztor. A negyedik, és egyben befejező részben Isten akaratából helyre fog állni a rend és a békesség.
a). Nehéz dolgot választ Ezékiel próféta, amikor szót fogad Istennek, s próféciájával nemcsak a papsággal fordul szembe, hanem felvállalja annak várható haragját, esetleg bosszúját is. Persze, ott áll mögötte Isten biztatása, hogy prófétáljon a pásztorok, azaz a papság ellen. Ő aztán keményen belevág, ahogy mondani szoktuk: az elevenbe. Jaj azoknak a pásztoroknak, akik önmagukat legeltetik. Majd következik egy nagyon fontos kérdés: Vajon nem az-e a kötelessége a mindenkori pásztornak, hogy a nyájat legeltesse? Ezzel szemben pedig elősorolható, hogy a pásztorok megették a tejet, a gyapjút ruhának felhasználták, az állatok szebbjét, vagyis a hízottakat eledelként elfogyasztották.
Mintha egy kis törés állna be a példázatban, hiszen gondolat-váltás következik. A valódi pásztor személyéről átsodródik a példabeszéd a papság tevékenységére, melynek következtében súlyos vádak hangzanak el. Nemek sora következik: Nem erősítettétek a gyengéket; Nem gyógyítottátok a betegeket; nem kötöztétek a megtöröttet; nem hoztátok vissza az elűzötteket; Nem kerestétek meg azokat, akik elvesztek. Sőt, nemcsak, hogy mindezeket elmulasztottátok, hanem kegyetlenül uralkodtatok az elnyomott nyájon.
Ne gondolja senki, hogy elakarom hárítani magamról a rám vonatkozó felelősséget. Nem menekülök különböző kifogások mögé, ha engem, mint papot felelősségre vonás terhel. Már szóltam ebben a tekintetben, és még szólni fogok, amikor ismét ideje lesz. Most azonban ennél fontosabb, hogy tovább lépjünk a példabeszéd gondolatait követve. Megállapítja Isten, hogy a papság, a rossz pásztorok felelőtlensége miatt szétszóródott a pásztor nélkül való nyáj. A mindenfelé szétszóródott nyáj eleven prédájává vált a rájuk leselkedő vadaknak. Hegyen, halmon, a föld egész színén szétszóródott nyájat senki nem keresi, nem érdeklődik iránta. Szomorú sors a szétszóródott nyáj sorsa.
b). Isten, minden valószínűség szerint jól átgondolta a dolgot, mielőtt Ezékiel prófétát utasította arra, hogy megfeddje a hanyag pásztorokat, papokat. Elérkezett az idő, hogy előkérje pásztorai kezéből a nyáját. S mert bizonyára nincs, akit a nyáj után küldjön, így maga Isten veszi kezébe a nyáj ügyét. Amiként a jó pásztor érdeklődik eltévedt juha, nyája után, úgy kezd érdeklődni Isten is népe iránt. Megtalálja őket a szétszórtságban, ahonnan kihozza, egybegyűjti. A pásztorkodás kifejezését használva: jó legelőkön legelteti, s ráadásul megnyugtatja őket.
Ebben a részben is váltás következik az elősoroltak rendjén. Ugyanis Isten teljesen átvállalja mindazt, amit elmulasztottak pásztorai. Megkeresi az elveszetteket; visszahozza az elűzötteket; bekötözgeti a megtörteket; megerősíti a betegeket. Egy szóval: úgy legelteti népét, amint az illik. Ebben a kifejezésben pedig én nem csak azt értem, amit Istenről gondolnunk kell, hanem ami elvárható egy embertől, közelebbről egy paptól, egy gyülekezeti pásztortól.
c). A harmadik részben ítélethirdetés következik. Isten ítéletet, más szóval különbséget tesz juh és juh között. Ezt úgy kell értenünk, hogy Isten hatályba léptette a büntetést. Párhuzamokat állít fel, melyekkel nemcsak a jólétet, illetve az elnyomottságot jelképezi, hanem egyszer, s mindenkorra külön csoportba utalja a kizsákmányoló életet folytatókat, s egyfajta elégtételt osztogat a nyájnak. Feltűnő, hogy a pásztor jó legelőkön táplálkozik, míg a nép állandóan csak a nyomában járhat, és a letaposott füvet eheti. A papság csakis a tiszta vizet issza, míg a nép a lábaikkal felkavart zavarost. A jelképes beszéd találóan mintázza az elnyomás tényét. Észrevette Isten, hogy némelyek oldallal és vállal taszítják el a nyáj többi tagját, sőt szarvaikkal felöklelnek minden erőtelent.
Megelégelte Isten ezt a magatartást, s eldöntötte, hogy maga fog gondoskodni a továbbiakban nyájáról, hogy soha többé ne legyen kiszolgáltatva senkinek. Persze lehetőséget kell adnia arra is, hogy ez a gondoskodás látványos és tapintható módon érzékelhető legyen népe, nyája számára. Megismétlődik egy régebben tett ígéret: Olyan pásztort fog majd rendelni népe élére, aki betölti minden tekintetben az elvárásoknak megfelelő pásztor szerepét. Ő lesz, akiről ma már tudjuk, hogy a Messiás, Jézus.
d). A negyedik, és egyben befejező részben Isten ígéri, hogy helyreállítja a rendet és a békességet. Azt is hangsúlyozza, hogy nem lesz gonosz vad, mely a nyájra törjön, s népe számíthat mindenkor az ő áldásaira. Időben megadja az esőt, fa és föld pedig megadja termését. A nyáj bátorságosan fog élni, hiszen megtapasztalja, hogy az Úr az ő Istenük. Minden elnyomott, igában levő elkeseredett biztos lehet abban, hogy Isten eltörli jármai keresztfáját, miáltal kimenti népét mindennemű kiszolgáltatottságából. Megerősíti ismételten Isten, hogy bátorságos lesz népének további lakozása, mert nem kell félnie senkitől és semmitől. Nem lesz éhség, és nem kell elviselniük a további meggyalázásokat. Végül pedig megerősítést nyer Isten szavaiban, hogy régebbi ígérete szerint népével marad, miközben népe jelenti számára a házat. A nép juhai maradnak, az ő legelőjének nyája, akikről egyértelmű meglátása, hogy emberek ők, Ő pedig az Istenük.
3). A példabeszéd tanulsága tekintetében nem kutakodom a korabeli ember gondolkodás-világában. Elegendőnek tartom, ha magunk számára megtaláljuk a kellő eligazításokat azzal a hangsúllyal, hogy az elhangzott példázat felelősségét nem helyezzük egyértelműen a papok, illetve pásztorok nyakába. Hangsúlyozom, hogy csakugyan Jaj azoknak a pásztoroknak, akik önmagukat legeltetik. Azaz mindennél fennebbvaló egyéni életük, akár családjuk jóléte és előmenetele, mintsem azé a közösségé, melyért felelősséget, hűséget, szolgálatot vállaltak. Fenntartható az is, hogy a pap elsődleges feladatai közé tartozik, hogy erősítse a gyengéket, lelki gyógyuláshoz vezesse a betegeket, bekösse megtöretett testű és lelkű embertársait, ha módjában áll, akkor visszahozza a gyülekezeti életbe azokat, akik mások önkénye-kedvéből menekültek ki a kötelékből. Végül, de nem utolsó sorban elmaradhatatlan felelősséggel tartozik azok iránt, akik átmenetileg, vagy részlegesen elveszettnek minősíthetők.
Vallom, hogy Isten bármelyik pillanatban felelősségre vonhat azokért, akiket saját hibánkból elveszítettünk sorainkból. Azért is magunk adunk számot, ha jólétben telnek napjaink, miközben azoknak kellene köszönetet mondanunk, akiket fizetési kötelességeikre figyelmeztetünk. Itt kívánom megjegyezni, hogy ittlétem alatt soha, egyetlen alkalommal sem hangoztattam hasonló követeléseket. Nem voltam, és nem vagyok hajlandó aprópénzre váltani Isten ügyét. Nem tartozik kötelességeim közé, hogy ilyesmire figyelmeztessem gyülekezetem tagjait. Ha módomban állt, akkor minden alkalmat kihasználtam arra, hogy megnyugtassam fizetni képtelen embertársimat. Tudom, nem szól semmi a munkáját hanyagul végző pásztor védelmének érdekében. Isten azonban azzal biztat mindenkit, hogy idejében adja a növekedést biztosító esőt, de ugyanakkor eltörli azokat a fölösleges járombeli keresztfákat, melyek megalázó, erőt próbáló kiszolgáltatottságot jelentenek az egyén, a közösség, a nép számára.
Még egyetlen gondolat maradt hátra, melyben a példabeszéd szavait idézem: Isten olyan pásztort rendel népe élére, aki betölti minden tekintetben az elvárásoknak megfelelő pásztor szerepét. Ő Jézusra gondolt. Megváltó egy volt és Ő marad szellemében mindörökké. A gyülekezetek kötelessége – hiszen egyikük sem juh ,- hogy elvárásokat támasszanak pásztorukkal szemben, ha egyszer meghallották és követték sípjának szavát. Tehát Jézus követése elvárás mindenki felé! Adja Isten, hogy jó pásztorokként végezhessük munkánkat, minden nyájnak legyen meg a jó pásztora, ne legyen eltévedt tag és elüldözött pásztor. Isten akarata és végzése rajtunk mindörökké. Ámen.
Pap Gy. László 