„Örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal.” Róma 12, 15.
Szeretett Atyámfiai, Testvéreim!
- szeptember 11-én mély döbbenet lett úrrá a világon. Olyan képeket láttunk, híreket hallottunk, melyek szívünk mélyéig hatoltak, s szomorúsággal, gyásszal és részvéttel árasztottak el. A mai vasárnapot részvétnek szánom azok iránt, akik az Egyesült Államokban keserűen tapasztalták az erőszak megrázó eredményét, akik értetlenül álltak kedves szerettük eltűnésével, halálával szemben.
Pál apostol tanításának második felével simulunk bele amerikai testvéreink lelki világába. Voltak, akik virággal, gyertyával mentek amerikai nagykövetségek épületéhez, vagy virrasztottak ott, mások otthon gyújtottak gyertyát. Sokan részt vettek az egyházak által rendezett emlékező szertartásokon. Mindenki a maga módján adta hozzá lelkületét, imádságát és könnyét ahhoz a valósághoz, mely több ezer ember halálát követelte, és sok szomorúsággal halmozta el emberek ezrének a szívét.
„Megfogta kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a váratlanul reám zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy az emberi részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. (…) Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná…, hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért.” (Márai Sándor)
A rengeteg „miért” kérdés közül most nem feszegetek egyet sem, viszont szerényen megjegyzem, hogy Isten meghallgatja siralmainknak szavát (6. Zsolt 9). Látjuk, halljuk, hogy világszerte sokan keseregnek a történtek miatt. Azok is telve vannak szomorúsággal, akiket sem rokoni, sem baráti szálak nem fűznek a halottakhoz, vagy éppen azok hozzátartozóihoz. A siralom szava a kétségbeesés hangulatát gyűjti egybe. Arról szólnak ezek a siralmas imádságok, hogy adjon Isten elegendő erőt és hitet az események feldolgozásához. Két imádság között tapasztaljuk, hogy nem csak mi, hétköznapi, szeretetre éhes, imádságos lelkülettel teljes emberek küszködünk könnyeinkkel, hanem – Ézsaiás próféta szerint – keservesen sírnak a békesség követei is (Ézs 33, 7). Sírnak a gazdagok, sírnak a szegények, sírnak az Istenben bizakodók és az Őt tagadók. Mindenki könnyezik a pusztítás, az ártatlan halálok miatt, együtt érezve a kesergő emberek ezreivel. Pillanat alatt majdnem teljessé vált az apostoli tanítás: Sírjatok a sírókkal.
A fájdalom könnyei mellett előtörnek a harag könnyei. Sőt, még a gyűlöleté is. A tömeggyilkosság eszmei tervezőit, a későbbi potenciális elkövetőket a harag könnyei szeretné felelősségre vonni az elkeseredett világgal egyetértve. Aztán „megkövezni” mindazokat, akik részt vettek a terrorcselekményben. Szeretnék elhurcolni, és tömlöcbe vetni az otthon maradt özvegyet és gyermekeit is. Más szóval zúgolódva sír a fájdalmában gyarapodó emberiség. Halált és újabb fájdalmat követel ez a haragos sírás. Ez a zúgolódással, haraggal, bosszúval kevert sírás érthető bizonyos szempontból, amennyiben a minden hasznos célt mellőző, fájdalmat okozó és azzal mélyen megtört amerikai testvéreink lelki állapotára figyelünk.
Egy ószövetségi példa értelmében a zsidók zúgolódva sírták vissza egyiptomi sorsukat (4 Móz 14, 1). Az igaz, hogy a történtek nem hasonlíthatók a pusztai vándorláshoz, és a kegyetlenség sem azonosítható a pusztai vándorlás nyomorúságaival, de Isten céltudatosan hívta népét a szabadságra és annak ellenére, mégis végig vonult a zúgolódó sírás a nép életén. Meg kell értenünk a jogos felháborodást, hiszen amerikai testvéreink nemcsak károkat szenvedtek, hanem értelmetlenül elveszítették szeretteiket is. Ezeknek az embereknek egyik szeméből a fájdalom, a másikból pedig a zúgolódás, a harag könnyei hullnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy valamiképpen egyet értenénk a kavargó indulatok, vagy a meggondolatlan tettlegesség alkalmazásával. Tudjuk ugyanis magunkról, hogy indulatokkal telünk el, ha megbántanak minket. Sírunk a sírókkal, s majd könnyeinken és hitünkön át, eljutunk a megbocsátáshoz. Belátjuk, hogy mély és fájdalmas állapotunk ahhoz, hogy másoknak is hasonlót kívánjunk, vagy okozzunk.
Az emberek sírtak keservesen. Mi is könnyezünk a bánat miatt. Szomorú, hogy ez a sírás, más, mint, amikor elveszítjük az áldást (Lásd Ézsau 1 Móz 27, 38). Itt ugyanis életünket, embereket, egy múltat veszítettünk el, ami minden más tapasztalásnál mélyebb bánatot okoz.
Kedves hívünkkel beszélgettünk egy korábbi megemlékezést követően az amerikai borzalmakról. Számára az a legfájdalmasabb, amikor arra gondol, hogy sok édesanya veszítette el gyermekét. Igazat adtam és adok most is neki, mert nincs, és nem létezik annál nagyobb fájdalom, mint amikor az édesanya elveszíti gyermekét.
Gondoljunk arra is, hogy fájdalmas minden szerettünk elvesztése. Férfiak lesték feleségük megérkezését; a feleség kutatta eltűnt férjét; apa fiát, a fiú édesanyját; a szerelmes párját; a barát barátját. Ezrek kerestek még többeket, és nem találták őket. Álltak napok óta azokon a helyeken, ahol remélték, hogy valaki majd értesíteni fogja: Meg van a szeretett kedvesük. Ez pedig nem adventi várakozás, szeretett Testvéreim, hanem a bánat, szomorú és kegyetlen várakozása, hogy temethessen.
Ezek a fényképeket és címeket tartó emberek holtfáradtan, karikás szemekkel, könnyekkel küszködve, de kitartóan felülemelkedtek indulataikon. Minden bánatuk ellenére is a nyugodtság látszata uralkodik arcukon. Pedig érezték, hogy csendes sírásuk hangos jajgatást követel (Jn 16, 20).
Tapasztaljuk, hogy addig, míg emberek ezreire a gyász és szomorúság hangulata ült, addig a világ egyes helyein ünneplik amerikai testvéreink fájdalmát. Ne magyarázzuk felül ezek vetületeit, de annyit mondjunk ki, hogy nem értjük, és nem sikerül elfogadnunk a vérszomjas örömben fürdőző édesanyát és gyermekét, főképpen azért, mert bizonytalan világunk bármikor elszakíthatja édesanyák kebléről gyermekeiket. Képtelenek vagyunk felfogni, hogy miként szerez örömet ez a fájdalmas valóság? Ezek az emberek nem ismerik az apostoli tanítást.
Általában merész vagyok, de el sem tudom képzelni, hogy miként lettem volna alkalmas elviselni a helyszíni borzalmakat. Együtt érző szomorkodóként még képes vagyok ott látni magam a tömegben, de vigaszt nyújtó papként alig mernék színük elé állni a már jól ismert jézusi mondással: Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok (Lk 6, 21). Későre és kevés ember számára válhat nevetéssé a 2001-ben jelentkezett érzés. Ilyen távolról azonban, talán vigasznak számíthat a múló idő, mely képes begyógyítani a fájó sebeket. Istentiszteletünk alkalmával máris megértnek számít az örömüzenet bizonyos megállapítása. Ez azonban elenyésző marad a tapasztalt keserűséggel szemben. A bánat között csekély örömnek számított, ha valaki megtalálta meghalt hozzátartozóját. Nagyobb örömnek bizonyult a keserves sírás és gyász után, ha túlélőt hoztak ki a romok alól. Ez az öröm is azonban messze elenyészik a bánat mögött, mert hálás ugyan az áldozat, hálás a hozzátartozó, de mégis vigasztalatlan, mert szinte bűnbánatot érez ártatlanul is, hogy azon kevesek között van, akik túlélték az értelmetlen merényletet.
Ezen a ponton belépünk a gyászoló, együtt érző világ szomorúságába és feloldódhatunk kevés örömkönnyében is. Imádságunkban – keresztényi magatartással kérünk nyugodalmat a megboldogultaknak. Hitet és reménységet a gyászolóknak és szomorkodóknak. Ugyanakkor kérjük Istent, hogy bocsásson meg az elkövetőknek, a felbujtóknak, mert bizonyára nem tudták, hogy mit cselekszenek. Itt az alkalom, hogy ejtsük a részvét könnyeit, természetesen a magunk módján, most távol Amerikától. Arra gondolunk, sőt visszaemlékezünk, amikor meleg öleléssel búcsúztunk el egymástól a viszontlátás reményében. Milyen fájó, hogy többé nem találkozhattunk. Bocsássunk meg egymásnak, amíg időnk van. Boruljunk egymás nyakába forró szeretettel és sírjuk el bátran a megbékélés könnyeit (1 Móz 33, 4). Bármilyen szomorú is a helyzet, bármennyire szomorúvá is vált sokak jövője, ne a bosszú és a büntetés vágya, hanem az egymáshoz közeledés, kölcsönös megértés és szeretet töltse be mindennapjainkat. Tudom, és mindannyian ismeretében vagyunk annak, hogy ezek szavak. De az is igaz, hogy ugyanerről szól életünk. Sírás, bosszúság, ritkán megbocsátás és egy kevés öröm van benne. Imádkozzunk testvéreinkért, minden amerikaiért. Imádkozzunk a halált elkövetők belátásra térítéséért, a meghaltak lelki békéjéért, a hozzátartozók vigasztalásáért, mindannyiunk jövendőjéért. Isten legyen velük, Isten legyen velünk. Ámen.
Pap Gy. László 