KONFIRMÁCIÓ – 2009.
Szeretet és hűség ne hagyjon el soha, /…/. Péld 3,3
Kedves Testvéreim, ünneplő gyülekezet, ifjú konfirmándusok!
Elérkeztünk az ún. nagy naphoz, amikor hitetekről vallást tesztek Isten és ember előtt, s ez által önálló, felnőtt tagjaivá váltok nemcsak a gyülekezetnek, hanem az Unitárius Egyháznak itthon és otthon egyaránt.
Ezen a napon sok minden szépet és jót szoktak mondani a magunk fajta felnőttek. Életre szóló tanácsokkal látnak el a papok, akik szinte semmit nem felednek ki, amire ilyenkor figyelmeztetni kell: a hitet, a szülőföldet, a vallást, s mindazt, ami ezekbe belefér. De nemcsak a lelkészek állnak elő jó tanácsaikkal, hanem őket követik szüleitek, nagyszüleitek, keresztszüleitek, a rokonok. Az a kérdés, hogy meg lehet-e jegyezni ennyi jó tanácsot, de főként hány teljesíthető közülük?
Eddigi pályafutásom alatt több mindenre volt példa. Arra is, hogy némelyek hűségesek maradtak a felsoroltakhoz, minden komolyabb erőfeszítés nélkül, mások pedig szinte mindent úgy elfeledtek, amilyen gyorsan hallották a nagy napjuk alkalmával. Akkor mi a megoldás? Részemről, részünkről az, hogy mi bízunk kitartásotokban, részetekről pedig az, hogy mindent megold a jövő, amennyiben ti is úgy érzitek, hogy szükségetek van egy vallásos közösségre, közelebbről az unitáriusra.
Unitárius vallásunk egy a vallások hosszú sorában, mely nem ígérget földön túli boldogságot, azonnali üdvösséget, örök időre szóló nyugalmat. Ezzel szemben olyan Isten-hitet ad, mely bőven elegendő ahhoz, hogy megtaláljuk a kiutat életünk nehéz útvesztőiben. Így hát az a szándékom, hogy erre a hitre rámutassak jelen alkalommal, ami nemcsak megtartó erőnek fog bizonyulni a megpróbáltatások idején, hanem eligazító tényezőnek is akkor, amikor a hit sokszínűségében kell eligazodnotok, amikor ismételten felteszitek magatoknak a kérdést, hogy akkor miként is kell nekünk hinnünk Istent?
A sok beszéd szegénység alapon maradok és szüleitek példáját hozom fel, akik a magyarországi valóság – egyik részen színes, de ugyanakkor hite hagyott világában eddig a pillanatig sikeresen megtartották hitüket. Azt a hitet, mely nem volt ugyan rendkívüli, de éppen elegendő ahhoz, hogy titeket is rávezessen a hagyományos, unitárius ösvényre. Ez a hit éppen elegendő volt ahhoz, hogy életük nehéz pillanataiban nyíltan, őszintén, szívből imádkozzanak ahhoz a láthatatlanhoz, akit mi Istennek nevezünk.
Kedves ifjú testvéreim!
Én mindenképpen átadom a mai nap folyamán az Unitárius Egyház áldását, de ezt megelőzően kötelességem, hogy figyelmeztesselek néhány fontos tényezőre. Ígéretet, fogadalmat tesztek, hogy hűségesek maradtok egyházatokhoz, vallásotokhoz. Ez szép dolog, de sokkal nehezebb megtartani adott szavatokat. Ezzel szemben arra kérlek, hogy legyetek mindig hűségesek önmagatokhoz. Ha eljön a pillanat, amikor jó és szép dolog ér benneteket életetek során, vagy akár kellemetlen helyzetbe kerültök, jusson eszetekbe, hogy van egy közösség, van egy EGYHÁZ, ahol szívesen látnak benneteket. Olyan sokan tartoznak hozzátok szeretetben, de milyen sok minden kapcsolódik hozzátok most már lélekben is. Ha ezekre nem csupán kötelességből gondoltok, hanem szeretettel, akkor eleget tesztek a sorozatos elvárásoknak, de mindezek fölébe egy olyan áldásban lesz részetek, melyet csakis és kizárólagosan az egyházban találtok meg: lelketek nyugalmát. Ámen.
KONFIRMÁCIÓ – 2009.
Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék. 1Kor 10,12
Kedves Testvéreim, ünneplő gyülekezet, ifjú konfirmándusok!
Az a szomorú valóság, hogy a fenti szentlecke nemcsak a fiatal, ereje teljében levő emberekhez szól, hanem mindenkihez, aki egy kicsit is hajlik arra, hogy élete során, bármiben elbizakodottá váljon. Bízom abban, hogy értitek mindannyian, hogy mire utalok. Amennyiben nem, kissé részletezem a kérdést, hogy mindenképpen nyilvánvalóvá legyen megállapításom.
Könnyen előfordul emberekkel, hogy nemcsak erőseknek, de egészségeseknek is tartják magukat oly annyira, hogy nyíltan kijelentik Isten és ember előtt, hogy meg lesznek saját erejükből. Ez ugyan lehet elhamarkodott fiatalkori meggondolatlanság, de lehet ifjú kori túlfűtött elbizakodottság is. Egyetlen váratlan fordulat, egy kiszámíthatatlan baleset, felfedezetlen kor áthúzhatja a legmerészebb számításokat, aminek nem részletezem következményeit.
A lényeg, hogy rendezzük be úgy életünket, hogy legyünk felkészülve mindig a legnehezebb megpróbáltatásra is, s mindezt úgy tegyük, hogy tartsuk meg szeretettel magunk mellett azokat, akikhez szorosan hozzátartozunk. Akár születésileg, akár későbbi kapcsolataink rendjén. Miért jó ez nekünk? Azért, mert az erős emberi kapcsolatok megszilárdítják bennünk az Istenhez való tartozásunkat, hitünket, reménységünket. Ha pedig sorozatos csalódást okozunk szeretteinknek, akkor számíthatunk arra, hogy magunk is csalódottakká válunk. Ha nem hamarabb, akkor később.
A kapcsolatok erősítésére szolgál – egyik részen – az úrvacsoravétel, vagyis a közös kenyérből és borból való részesülés. Vallásos cselekedetnek számít, hiszen ezzel Jézusra emlékezünk, és ugyanakkor buzdítást szerzünk tanításai követésére, azaz a gyakorlatias szeretet megélésére, de a mindennapi életben sok más jelentést is hordoz magában. Valahányszor hasonló alkalomban lesz részetek, mindig az esemény személyre szóló tartalma vezessen. Számítanak emberek rátok, de ugyanakkor minden úrvacsoravétel alkalmával megbizonyosodhattok ti is arról, hogy kikre számíthattok: testben és lélekben egyaránt.
Végül pedig engedjétek meg nekem, hogy elmeséljem röviden azt a személyes példát, mely számomra nemcsak öröm és boldogság, mint, akinek szükségem van a hasonló alkalmakra, hanem gyakorlati bizalomkeltés a holnapra, hiszen számítnak rám és én is számíthatok másokra. A mai nap folyamán vendégeim (lesznek) egykori tanítványaim, akiket annak idején kézen fogva bevezettem a hit világába, a vallás gyakorlati megélésébe. De nemcsak a tanítvány és tanító kapcsolata jelenik meg ebben a látogatásban, hanem egyik gyermekük keresztszülőjének is választottak. Ez azt jelenti az én változatomban, hogy a megbízás, bizalom, a másik emberre történő számítás túlmutat a szokott korlátokon, s nem a korban és megannyi másban közelállót választják gyermekük keresztszülőjének, hanem engem és feleségemet, aki már megettem kenyerem javát ugyan, de akire még számítani lehet, vagy akit éppen támogatni kell majd a szükség idején.
Kedves ifjú Testvéreim!
Életetek első úrvacsoráját veszitek, s ne feledjétek, jól jegyezzétek meg azokat az arcokat, akik most veletek együtt esznek a kenyérből és isznak a pohárból. Emlékük elkísér a hosszú úton. Ne feledjétek el azokat sem, akik közösséget vállaltak veletek, s akik folyamatosan számítanak majd rátok. Így legyen emlék és örömszerző ez az alkalom, de minden elkövetkező úrvacsoraosztás is az életetekben. Ámen.
2009. júl. 19
Pap Gy. László 