– általános beszéd –
„Eddig jól futottatok, ki akadályozott meg benneteket az igazság követésében?” Gal 5,7.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Az emberi élet tartozékai közül mára a célt választottam. Mielőtt azonban elindítanám ideszánt gondolataimat előrebocsátom, hogy sikertelen vállalkozás lenne részemről, ha külön-külön foglalkoznék emberi céljainkkal. Mivel azonban nem tartottam sikeresnek az általánosításokat, arra az elhatározásra jutottam, hogy kiválasztok néhány olyan emberi célt, melyről szinte mindannyian egyformán vélekedünk. Teszem ezt az összehasonlítás lehetőségére való rámutatással, vagyis, hogy ki-ki a jelenlevők közül könnyebben vonatkoztassa magára annak egyes vonulatait. Ha pedig nem akar valaki az általam meghatározott célkeresésben továbbszaladni a megjelölt úton, akkor nem áll ebben az esetben sem a kényszer, hiszen úgy is mindenki olyan célokat tűz maga elé, amilyeneket akar, s melyekről hiszi, hogy előbb-utóbb el is éri. Egyben hangsúlyozom, hogy senki kedvéért, sem e beszéd hatásának elérése érdekében nem vagyok hajlandó feladni azokat az eszményeket, melyek meghatározzák egy vallásos ember gondolkodását, és melyeken el kell gondolkodnia annak is, akinek egyéni céljai elérésében választott útjai messze elkerülik a templomot, s ennek rendjén a lelket erősítő hitet.
Avilai szent Teréz egyik jellemző mondatával indítom gondolataimat. A neves apáca a következőket hangsúlyozta: „Nem kétséges, hogy ha az ember kitart mezítelenségében, és minden földi dologtól való elvonultságában, célját el fogja érni.” /A belső kastély. 59. Old./. Mindezt én is egyértelműnek látom, ha az apáca szemével vizsgálom életének célját. Nem gyakran, de némelykor felteszik nekem a kérdést, hogy, ha egyszer még újra kezdhetném az életem, választanám-e a lelkészi pályát, s az azzal járó nehézséget és szépséget? Erre azt a választ szoktam adni, mely legtöbbnek megbotránkoztató, hogy nem valószínű. Miért? Azért, mert sokkal nagyobb felelősség nehezedik vállamra annál, mint amit látnak sokan embertársaim. Azonban igenis vállalnám Isten szolgálatát. Valahogy úgy, mint a szerzetesek.
Ez utóbbi megjegyzésem szinte mindenkit mély megdöbbenéssel érint. Igen – magyarázkodom, mert a világtól elzárkózottan, csakis Istennek szentelhetném életemet. Az említett apáca szerint elérhetem célomat. Itt a világban, mindennapi életemben, melyben egymásba folynak a napok, ahol nehéz elkülönítenem Isten szolgálatát szeretteimről, embertársaimról történő gondoskodástól nagyon nehéz csakis a lelki életnek szentelnem magam. Ezért vált célommá, hogy azt hirdessem, amire Jézus tanította tanítványait, s olyan célokat kövessek, melyeket elérhetek. Nem önerőből, hanem Isten segítségével. Így hangsúlyozom, hogy az igazságot követem szaladásomban, s teszem ezt akkor is, ha időnként úgy érzem, hogy akadályok kerülnek elém.
Kedves Testvéreim! Nem első alkalom, hogy kíváncsivá tett a célok után való szaladás ténye. Lehet, hogy némelyek szemében különös szaladásnak számít egy pap, illetve családjának a célratörése. Előfordulhat, hogy néhányan meg is határozzák lelkészük szaladásának korlátait, de sajnos sem ez a beszéd, sem általában a célra törekvés, nem a lelkészek szaladásáról, célba igyekvéséről szól, hanem minden emberéről. Így hát nagy hibát követ el, ki szívesen meghatározza, esetenként kifogásolja mások célra igyekvését, míg a magáéról, de főleg annak elérési módjáról egyetlen szót sem ejt. Sőt, ő lenne a legfelháborodottabb, ha valaki kifogásolná, hogy nem éppen tisztességes módszereket használ céljai elérése érdekében. Nem foglalkozom ennek részleteivel! Váltsunk inkább Pál apostol gondolatmenetére, aki a következőket hangsúlyozza: „Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát.” (Zsid 12,1.). Gyönyörű gondolat! Az a lényeg, hogy fussuk meg az előttünk levő pályát! Azt is mondhatom, hogy legyünk kitartóak. Igen ám, de felvetődik néhány kérdés. Egyik fontos, hogy van-e értelme a további szaladásunknak? Van-e energiánk ahhoz, hogy tovább szaladjunk? Ha csupán ezt a két kérdést feszegetjük, máris kiderül, hogy mit gondolunk jövőnkről, illetve kitűzött céljaink elérésének lehetőségéről.
A „van-e értelme a további szaladásnak” – kérdés megválaszolásakor ki kell mondanunk, hogy mik azok a célok, melyekért készek vagyunk a további szaladásra, vagy éppen azok, melyekért – meggyőződésünk szerint- fölösleges a további küzdés. Nekem az a meglátásom, hogy ebben az esetben is, mint sok más alkalommal, csakis a teljes őszinteség határozhatja meg gondolatainkat, s mondhatja ki végül az igazat. Vigyázzunk arra, hogy a másokért való törődés álcája ne legyen igazolási forma a célok elérésében. Pl., ne mondjuk azt, hogy gyermekeinkért tesszük ezt, vagy azt, mert ebben csak részigazság van. Nem a gyermekeinkért akarunk jó szülő lenni, hanem azért, mert szívből szeretjük gyermekeinket. Amikor gyermekeink biztonságára gondolunk, s azt mondjuk, hogy azért gyűjtünk, hogy nekik legyen, akkor ne feledjük, hogy velük együtt képzeljük el a biztonságos életet. Amikor a vagyonhajsza határozza meg egy ember életcéljait, s kimondja, hogy gyermekeiért teszi azt, akkor gondol-e azokra az esetleges veszekedésekre, meg nem értésekre, törvénykezésekre, melyek bekövetkezhetnek az örökösödés során? Szóval: ne rejtőzzünk szeretteink, se bizonyos magyarázatok mögé, amikor céljaink eléréséről beszélünk, vagy éppen arról nyilatkozunk, hogy most már elegünk volt az értelmetlen szaladásból.
Még egyszer visszakanyarodom egy előbbi gondolatomhoz, melyben a pap, illetve annak családja céljairól szóltam. Nem csak az én és családom kötelessége a nemes célokért való szaladás. Nemcsak nekem kell szaladnom a kitűzött cél felé, hogy elnyerhessem az égi hivatás jutalmát (Fil3,14). Lehet, hogy nekem, vagy hozzám hasonlóan néhány szolgatársamnak is több szükségünk van az égiek áldására, mint másoknak, de ez még nem jelenti azt, hogy ne a szeretet határozná meg a többiek futását is. Mert ki kell mondanom, bármilyen fájó is valakinek, hogy szeretet nélkül hiábavalónak számít minden kitűzött emberi cél. Ennek alapján, tehát megváltozhat az egyéni igazság. Mindennél fontosabb, hogy mások igazsága alapján szaladjuk pályánkat, s most már nem időnkénti torlaszokat látunk magunk előtt, melyeket nem lehet kikerülnünk, nem hitünk, bizakodásunk, reménységünk, hanem erőnk megfogyatkozásáról van szó.
Nem mindig érjük el célunkat – folytatom a következő gondolatot. „Az élet szakadatlan mozgás, futás, rohanás a nagy cél felé. Staféta!… A kalapácsot,a vésőt, a tollat, az ecsetet sokszor még melegen át kell adnunk… Utódunk viszi tovább egy darabig, hogy alig kihűlt kezéből újra más vegye át. Mi pedig…” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 593. Old./. Igen ám, Testvéreim, de vajon csakugyan kiveszik-e gyermekeink kezünkből a stafétát? Vajon ők hajlandók-e szaladni ugyanazokért a célokért? Mert, ha nem esnek egybe a mi, s az ők céljaink, akkor, bármilyen fájón is hangzik, de be kell látnunk, hogy mi nem ugyanazokért a célokért szaladtunk. Vagy nem sikerült rámutatnunk életünkben azokra a célokra, melyekért érdemes meghozni minden áldozatot.
Most már csakugyan itt van az ideje annak, hogy még egyszer szemügyre vegyük saját futásunkat, célra törekvésünket. Egyfajta számadás, ha mélyen elgondolkodunk szaladásunk helyességén. Mérjük csak fel, hogy miként minősítjük azt az utat, melyet megtettünk eddigi életünk során. Nyomban tegyük hozzá mások véleményét is, hogy mit szólnak ők mindehhez? Ebben a visszapillantásban legyen helye annak is, hogy felsorakoztassuk lelki szemeink előtt azokat, akik valamilyen módon megakadályoztak, vagy kívántak megakadályozni a szaladásban.
Végül pedig még egyszer vegyük szemre a követett igazságot. Ez számít végső vizsgálatnak, hiszen amennyiben őszintén meghatározzuk a vélt, vagy valós igazságunk követését, akkor nyomban rájövünk arra, hogy számíthatunk-e gyermekeinkre abban a tekintetben, hogy követik majd elképzeléseinket, szándékainkat, céljainkat, hogy kiveszik mozdulatlan kezünkből a stafétát.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Szokásos módon most már nem maradt hátra más, csak az eddig elmondottak összegezése. Két nagy ember alakja elevenedik meg előttem. Az egyiket személyesen ismerhettem, s bár időnként indulatok ébredtek bennem egykori tanárom iránt, mégis nagy hatással volt rám. Ő Dr. Erdő János professzor volt, aki többek között hangsúlyozta, hogy az embernek céljai legyenek életében. Nem hánykódhat tuskóként a zavaros ár tetején. Ezt a megjegyzést tetőzi Pál apostol megjegyzése: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” (1Kor 9,24)
A második ember, akire hivatkozom, a költő Ady Endre. Ismerősen cseng mindannyiunk fülében idézett versének mind a négy sora:
/Legnagyobb cél pedig itt,/ /E földi létben/ /Ember lenni mindig,/ / Minden körülményben./
Mindenkinek jó szaladást kívánok! Ámen.
Pap Gy. László 