Bibliai olvasmány: Mk 4,26-29
„Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe.” Mk 4,26.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
„Az élet vetés, nem pedig aratás” – mondja Aszlányi Károly. Mondanivalómat egy újabb idézettel folytatom, melyet mindenek előtt azért illesztettem beszédem elejére, hogy felhívjam mindnyájatok figyelmét, hogy milyen fontosak vagyunk, s így meghatározott helyünk van ebben az életben. „Amint a szimfóniának szüksége van minden egyes hangjegyre, amint a könyvnek szüksége van minden egyes szóra, amint a háznak szüksége van minden egyes kőre, amint az óceánnak szüksége van minden egyes vízcseppre, amint az aratásnak szüksége van minden egyes gabonaszemre, az egész emberiségnek szüksége van terád, ott, ahol te vagy, egyetlen, s így helyettesíthetetlen.” (Michel Quoist) Tudom, hogy messzire van az aratás ideje, de a mára kiválasztott példázatban nem is ezen van a hangsúly. Igaz, hogy ezzel a témával zárul, de amint megszoktuk már Jézus példázataiban, szinte mindig találunk hasonló összegezést. Éppen ezért arra kérlek, hogy a magától növekedő magra fordítsuk figyelmünket.
Természetesen ebben a példázatban is van eltérő vélemény, de törekedjünk arra, ami összeköt, és ne arra, ami elhatárolja gondolatainkat. Én azt látom ebben a példázatban, hogy Jézus olyan képet rajzol Isten országáról, mellyel régóta találkoztunk, bár mégsem ennyire jellegzetes módon. Arról szól, – s ezt az irányvonalat követi beszédem is, hogy az elvetett magról minden időben gondoskodik Isten, akitől függ életünk, és akinek segítsége nélkül nem valósul meg Isten országa. Lássuk, hát részleteiben ezt a gondolatot!
1). Márk evangéliumában Jézus a jól ismert Magvető példázatát, illetve néhány ismert tanítást közöl követőivel. Az előzményekből következik, hogy a példabeszéd magában hordozza az újszerű tanítást.
2). A példabeszéd tartalmát megismertük a bibliai olvasmány során. Most is, mint máskor, bizonyára Jézus köré gyűltek, akik hallgatni akarták. Mesélte, hogy Isten országa hasonlít a magvető emberhez, akinek semmit nem kell tennie, ha rábízta Isten gondviselésére a magot. Amikor idő múltával kimegy földjére, ott áll szélfúvásban a gyönyörű vetés. Persze mindehhez időre van szükség, de egyszer beérik a kalász, elérkezik az aratás ideje.
3). Kedves Testvéreim! Lássuk most azokat a gondolatokat, melyeket felébreszt bennünk Jézus példabeszéde. Előre jelzem, hogy a megszokott 3-4 mondanivaló helyett ma 6-ról tárgyalok, viszont ennek ellenére sem veszem igénybe jobban figyelmeteket, mint ahogy azt megszokhattátok tőlem az elmúlt években.
a). Isten országa olyan, mint az ember, aki magot vet a földbe. Egyszerű, és mégis elmaradhatatlan összetevői vannak Isten országának. Adva van egy ember, aki feltétlenül rendelkezik egy területtel, melyet a magvetés előtt előkészít, hogy megfelelő ágyba kerüljenek a gabonaszemek. Emellett van egy kötelessége is, melyet munka formájában el kell végeznie annak érdekében, hogy számíthasson bizonyos eredményre. Feltesszük a kérdést, hogy miért cselekszi az adott ember mindezt? Azért, mert elsősorban mindenkinek munkával kell megszereznie a napi, szükséges betevő falatot, másodsorban pedig vetés nélkül nincs aratás. Közelebbről azt értjük ez alatt, hogy ha nem lesz majd, aki vessen, bizony nem számíthatunk fehér, de még barna kenyérre sem.
b). Akár alszik, akár ébren van is a magvető ember, a mag tekintetében mindegy. Gondoljunk csak arra, hogy Jézus időszakában nem volt vetőgép, gyomirtó szer, semmilyen más vegyszer, de az akkori körülmények között nem is volt rájuk szükség. Persze nem volt annyiféle betegsége a kenyérgabonának, és más egészségügyi zavarokkal küszködtek az emberek. Így hát érthető, hogy elgondolkodhatott, aki akart, hogy csakugyan miként is lesz növény a földbe szórt magból. Minek köszönhetően növekedik az, akár ébren van, akár alszik is a magvető.
c). A mag kicsírázik és szárba szökik – mondta Jézus. Elindul egy új élet. Nemcsak egy új növény élete, hanem a holnap születendőké is ettől az élettől függ. Ma azt mondanánk, hogy a kicsirázott, szárba szökkent, termést hozó kalász láttán beindulhat a családtervezés. Ha anyagi biztonság övezi a családokat, akkor elgondolkodnak a második, a harmadik gyermek születésén. Lehet, hogy a jég elveri a búzatáblát, vagyis kiperegnek a kalászból a szemek, lehet, hogy nem születik meg a második, vagy harmadik gyermek, de a példázatban másról beszél Jézus. Azt hangsúlyozza, hogy igenis, szárba szökken a mag, a kalászt, a kalász pedig beért szemeket hoz. A termés biztosított, a kenyéraggodalom szétfoszlott, tehát, jöhet egy újabb gyermekáldás.
d). A negyedik gondolatot azzal ébreszti bennünk Jézus, hogy elmélkedésre indít. A magvető maga sem tudja hogyan történt minden a vetés után. Nem látta, ki végezte el azt a hatalmas munkát, melyben kevés része nem volt neki. Bizony mi is sok mindennel így vagyunk. Nem tudjuk, hogy mi miért történt. Nehezen kapunk válaszokat olyan kérdésekre, melyekre különben könnyű a felelet. A magától növekedő mag példázata adja az eligazítást. Balesetből, nem várt betegségből segít ki Isten, mint ahogy teszi a kenyérgabona magvával, de általában minden más maggal. Arra kérlek, hogy hunyjátok be a szemeteket egy pillanatra és képzeljétek magatok elé gyermek- vagy ifjúkorotok kirándulásának egyik mezei virágokkal tarkított mezejét! Milyen pompás a kivirágozott rét. Egyikünk sem tett ennek érdekében, mégis gyönyörködve állunk meg ékessége előtt.
e). A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Egyszerű megfigyelése a gabonaféléknek. Igen ám, de ez nem csak a növényvilágra jellemző. Mi, emberek sem vagyunk kivételek ez alól. Növekedési szakaszokon megyünk át, egészen addig, míg magunk is meg nem hozzuk a megfelelő gyümölcsöt. Növekedésünknek van egy negatív arculata is, amikor arról hallunk, hogy szülők eldobják gyermekeiket. Más szóval, Isten számába ajánlják őket. Egy életre lemondanak róluk, s nem hogy élelmet, ruhát, cipőt biztosítsanak nekik, de szeretetet nem adnak soha, amire mindennél nagyobb szükségük lenne.
f). Végül pedig egy utolsó gondolatként maradt az aratás. Két szempontból szoktunk foglalkozni ezzel a kérdéssel. Az egyik mindenképpen a kenyérgabona learatása, a második pedig életünk gyümölcseinek a megtermése. Nem kívánok ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, bár érdekfeszítők, hiszen szorít az idő, és ezért nem adhatnám át megfelelően témára hangolt meglátásomat.
4). Kedves Testvéreim! Nem részletezem még egyszer a példabeszéd ránk alkalmazható mondanivalóját. Kiragadom azokat a jellemzőket, melyek nélkül elképzelhetetlen Jézus példabeszéde, és ugyanakkor életünk is. Nézzünk először Isten országa felé! Ne csak egy vallásos eszmét lássunk benne, hanem azt a helyet, ahová mindannyian menendők vagyunk. Nem akaratunk, hanem Isten elképzelése szerint. Ez a föld, mely életünk helye egyszerre ad lehetőséget arra, hogy Isten elvárásának megfelelően, és boldogulásunk szerint is éljünk. Isten országa nem egy földön túli hely, ahová bizonyos kiváltságok árán juthat el valaki, hanem egy lelki állapot, melyben a jó, az igaz győz azzal szemben, ami tönkre teszi az emberi életet.
Lássuk be, hogy ebben az országban, melyről beszélünk, isteni erő működik. E nélkül semmi nem juthat el arra az állapotra, amikor magot terem, amikor meghozza gyümölcsét. Isten országa nem más, mint maga a földi élet. Hiányzik belőle mindaz, ami két embert összeugraszt, ami szolgálja a rombolást. Isten nem rejti véka alá szándékát, hogy országában szeretné látni minden gyermekét. Semmi különös nincs ebben az elképzelésben, hiszen ez ahhoz hasonló, mint, amikor a földi szülő elvárja gyermekétől, hogy mindig jól viselje magát.
Néhányan Isten végső haragjának minősítik az aratás fogalmát. Nem attól függ az egész, hogy miként magyarázzuk Jézus példabeszédét. Arról van szó ugyanis, hogy nekünk, embereknek semmi mást nem kell tennünk csupán készenlétben tartanunk lelkünket, mindig jó földként előkészítve, hogy a jó mag belehullhasson Isten áldásaként. Ha egyszer megtörtént ez a vetés, akkor a többi rendben megy, hiszen mindenről Isten gondoskodik. Legyünk nyugodtak abban, hogy erőfeszítéseinknek meg lesz az eredménye, és jól tesszük, ha minden gondunkat Istenre bízzuk. Rá, aki előcsalogatja a magból a csirát, szárba szökkenti, termés alá hajtja a gabona fejét, majd kenyérgabonává érleli azt.
Lassan beszédem zárómondata következik. Ezt megelőzően úgy döntöttem, hogy a francia író gondolatával összegezem a beszédben elmondottakat, aki így nyilatkozik: „A becsületes ember nem rakhat könnyelműen tojásokat, nem hagyhatja fészekalját a véletlenre, mint a madár, nem bízhatja magát mások aratására.” (Émile Zola)
Isten dolgai lassan, gyakran észrevétlenül alakulnak ki, mint, ahogy Isten országa is. Nekünk azonban elegendő, ha készséges lélekkel fordulunk az ő akarata felé. Felépítjük családunk otthonát, megtöltjük naprakész szeretetünkkel és imádkozunk szüntelen, hogy legyen kész a lelkünk és legyen aratnivaló gabonánk a holnap kenyere számára. Ámen.
Pap Gy. László 