2015.04.12 – A templom

„Uram, szeretem a te házadban való lakozást…” 26. Zsolt 8/a.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A zsoltáríró felfogásához igazodik az én véleményem, és ezért választottam a felolvasott szentleckét. Nem vitatkozom senkivel, hogy egy templom, vagy ház, Istennek lakozási helye-e, vagy nem!? Álljon előttünk két, egymással ellentétes bibliai megállapítás: először: az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben többek között olvashatjuk, hogy Isten nem lakik kézzel épített templomokban (7,48.), viszont van egy másik meglátás is, melyet korábban, Jeremiás próféta hirdetett, hogy Isten betölti a mennyet és a földet (Jer 23,24.). Ez azt jelenti, hogy Isten mindenütt jelen van, ha az égre, vagy a földre, netán a debreceni unitárius templomra vonatkoztatjuk ezt a meglátást. Ilyenképpen lehet egy templom, vagy egy ház, akár imaház, a világmindenséget betöltő Isten mindenikben jelen van.

Itt vagyunk Isten hajlékában, házában, imaházában, templomában. Erről a hajlékról is beszél a szentlecke: Szeretem az Úr házában való lakozást. Én szeretem, de hogy áll ezzel az érzéssel az átlag-vallásos ember? Miként viszonyultok ti ehhez a hajlékhoz? Mit jelent számotokra ez a hely?

Egy templomnak ilyennek, sőt még egyszerűbbnek kell lennie, mint amilyen a miénk. Ne feledjük, hogy az ószövetségi korban, amikor nagyobb hangsúlyt fektettek a külső vallásosság formáira, Jákob egyetlen követ emelt hálaképpen Istennek (1 Móz 28,22.). Ma milyen könnyedén kijelentjük, hogy nem is a felállított kő látványán van a hangsúly az említett történetben, hanem inkább Jákob hálaadó lelkületén. Viszont, ha még jobban figyelünk a korabeli tudósításra, akkor nem csak a felállított kőoszlop tényét és Jákob hálaadását tapasztaljuk, hanem azt is, hogy az égre mutató kő „Isten háza” lett. Mai értelemben és fogalmazásban azt mondhatjuk, hogy Isten hajlékának számíthat minden hely, mely az ember számára nem biztosít feltétlen otthont. Bár mint ilyen mégis magán hordozza a mindenkori templom szembetűnő egyszerűségét és szerénységét.

A következő kérdés, hogy milyen érzések kell irányítsanak akkor, amikor Isten házába, ebbe a hajlékba lépünk? Szerintem az év bármely napján, a nap bármely időszakában is lépünk ebbe a hajlékba – függetlenül attól, hogy megkezdődött, befejeződött, vagy nincs istentisztelet -, meg kell szentelnünk ezt és a hasonló helyet. Milyen könnyedén alkalmazzuk ma az újszövetségi intést: Oldozd le saruidat lábaidról, mert szent az a hely, melyen állsz (ApCsel 7,33). Hangsúlyozom, hogy nem árt, ha jelképesen értelmezzük a figyelmeztetést, s aztán rátérünk a másik irányulásra. Fontossá vált, hogy valami figyelmeztessen arra, hogy miként jelenünk meg az Úr házában, saját hajlékunkban. A saru levetése azt jelenti, hogy a világ gondjait, ránk, cipőnkre tapadó szennyét nem visszük be arra a helyre, ahol Istennel, a szent tisztasággal találkozunk. Ennek ellenére – és ne vegye senki sértésnek a megjegyzést, mert most is tisztelet jár a kivételnek –, tapasztalható, hogy gyakorlatunkban fontosabb helyet foglal el saját hajlékunk, mint a közös templomunk. Pedig azok a hajlékok csak a tiétek. Ez pedig több, mint 100 emberé. Otthon sokan papucsot, házicipőt adunk betoppant vendégeink kezébe, hogy lecseréljék utcai lábbelijüket. Itt senki meg sem gondolja figyelmeztetni a másikat, hogy letörülje szennyezett világunk látható piszkát. Pedig 100 ember többnek számít, mint valamelyikünk nagy családja. És igaz, hogy mi is tisztán szeretjük ezt a helyet. Na jó, tudom, hogy kb 30-an látogatják e helyet, de a többi 70-nek is tudnia kell, hogy az unitáriusok temploma is szent (96. Zsolt 6), mint minden más felekezeté, mert szent a mi egy, igaz Istenünk, akivel találkozunk ezen helyen.

Jézus arra tanított sok minden más mellett, hogy Isten hajléka az imádság háza (Mt 21,13.) „Szüleimtől tanultam kereszténynek lenni. Anyám imádságtól átszellemült arca volt gyermekkorom első imakönyve! Amikor szüleim imádkoztak, mindig úgy tele lettem áhítattal, mintha templomban lettem volna.” (Musset). Kezdetben nem értettem a szántó vető, arató föld végén elmondott imádságok lelket emelő erejét. Amikor azonban lassan „elindultam” a templom felé, amikor meghallottam korabeli pap bácsimtól, hogy Isten mindenben és mindenkiben megtalálható, akkor vált erősségemmé a ma is sokszor ismételt imádság: Uram, Istenem, segíts meg! Amikor ezt gondolom, kimondom, akkor az imádság hajlékává válik az erdő, a táj, a vidék, a határ, ahol tartózkodom és bizony imádság házává válik a szívem. Azóta olyan sokszor elmondom a zsoltáríróval: Szeretem az Isten házában való lakozást. Szeretem azokat a helyeket, ahol lélekben, lelkemben megszólíthatom gondviselő Istenemet. Szeretem az imádság pillanatait, azokat, melyek imádság házává varázsolják az életemet.

Szeretem azt a házat, ahol Isten nevét dicsérik (5. Zsolt 8.) – mondja a zsoltáríró. Én pedig szeretem, ha dicsérik Isten nevét. Azért mondom ezt, mert többnyire ennek ellenkezőjét halljuk. Tapasztaljuk, hogy aki nem káromolja Istent, az előbb-utóbb elmarasztalja valamiért. Boldogtalanságok és szerencsétlenségek okát fedezik fel Istenben. Ha valami rosszul sikerül életükben, akkor Istent marasztalják el, viszont, ha valami elvárásuk szerint alakul, akkor maguk ügyességét és leleményességét hangsúlyozzák. Ha kudarcok válnak osztályrészükké, akkor is Istent okolják a történtekért, vagy elkeseredett káromlásba kezdnek.

A mindennapi élet porondján ritkán találkozunk olyanokkal, akik Isten kezébe teszik le életüket. Amennyiben örömben az osztályrészük, akkor ez a tudat válik éltetőjükké a megpróbáltatások között is. Ha fájdalmak törnek rájuk, akkor Isten házában keresik az enyhületet. A többség keserves szidalmak között keresgéli boldogulásának lehetőségeit.

Testvéreim! Ez a hely olyan, ahol nem halljuk a mindennapokat szennyessé tevő káromkodásokat. Itt azok gyülekeznek, akiknek van okuk dicséretet szólni Isten atyai gondoskodásáért. A 75. sz. énekünk ezt a következőképpen fogalmazza meg:

Egy utolsó kérdése maradt ennek a beszédnek: Miért látogatjuk templomunkat?

Keleten érdekes elbeszélés forog közszájon a bölcs Saadiról. 50 éven át kóborolt a világban, kereste a boldogságot, a szerencsét palotában és kunyhóban, gazdagságban és szegénységben, gyönyörben és emberi megbecsülésben, tiszteletben, művészetben és tudományban, de sehol sem találta. Bárhová ment, sok szenvedést, panaszt látott és kevés örömet talált. Végre megöregedett és belefáradt a kutatásba. Ekkorra egy nagy templomhoz ért, amelynek ajtajára ez volt felírva: „Itt nincs semmi sírás és semmi fájdalom. Itt lakik a boldogság. Itt megnyugszik a szív.” Boldogan igyekezett a márvány lépcsőn és remegő kézzel nyitotta ki az ajtót, hogy üdvözölje a szerencsét, melyet mind ez ideig hiába keresett. Amint az ajtót kinyitotta, nem talált ott mást, mint egy sírt… A földi örömnek és boldogságnak tehát egy képe van: minden mulandó! (Ismeretlen). Fektessünk ebben a történetben arra hangsúlyt, hogy boldogságunkat itt keressük, s akár a mulandóságban is megtaláljuk a célt, melyért érdemes szaladnunk.

Tudjuk, hogy a templom a vallásos tudomány forrása is, és csakis ez a tudomány taníthat meg a helyes útra (Ézs 2,3.).

A templom erkölcsi életünk iskolája, ahol megtanuljuk többek között, hogy csakis tiszta szívvel és kézzel imádkozhatunk (1 Tim 2,8.) megtartó Istenünkhöz.

Azért járunk ide, hogy elbeszélgessünk Istenünkkel. Itt van az a hely, ahol hétköznapi lelkületünk átalakul, megváltozik, egy életre összekötődik Istennel.

Az egyiptomi templomokban magas tükrök voltak felfüggesztve, hogy a bemenők láthassák magukat bennük. Ennek egyedüli célja az volt, hogy mindenki magára terelje a figyelmet. (Maklári Pap Lajos). Próbáljunk jobban magunkra figyelni szeretett Atyámfiai! Szólítsuk meg bátran Istent! Ne féljünk e helyen is elmondani mindazt, amit megtettünk a mindennapi életünkben. Miért van az, hogy e helyen jók és egymásért aggódóak vagyunk? Miért nem jövünk el ide akkor is, amikor gonoszságokat művelünk egymással szemben (Jer 7,9. 10.)?

Ugye mondogatjuk, hogy Uram, Uram? Igen! És akkor miért nem tesszük azt, amit Jézus kér tőlünk (Lk 6,46.)? Szeressük hát Istent és embertársainkat tiszta és teljes szívből kint az élet nagy templomában is, mint itt e helyen, a mi templomunkban. Ámen.