A mai rossz idők.
— Csak ne türelmetlenkedjék, János gazda, — biztatta a lelkész hívei egyikét. Az Isten majd csak megsegíti. Benne kell bízni. Lássa, a világot is semmiből teremte.
— Igen, — jegyezte meg János gazda, — de akkor jobb idők lehettek. A mai rossz időben aligha tehette volna.
Milyen a halott, olyan a búcsúztató.
Egy nagyralátó orosz képviselő Székács József az egykori híres ág. ev. szuperintendenshez így szólott:
— Csodálkozom, hogy korunkban már nem lehet hallani olyan jeles halotti beszédeket, mint annak előtte.
— Hát uram, — válaszolt Székács, — ennek az oka nagyon egyszer és világos. Ma ugyanis nincsenek oly jeles halottaink, mint annak előtte.
A pihenő hely.
— No, Kati néni, hogy vagyunk ? — szólítja meg a plébános a bíró feleségét.
— Nagyon lassan, tisztelendő úr.
— Mi a baj ?
— Hát a sok dolog ; az embernek alig van nyugodalma. Ha az a kis templomi alvásom nem volna, nem is tudom, hová lennék.
A nadrág veszedelme.
Egyházfi : Boros uram, attól tartok, hogy előbb-utóbb elveszti kelmed a nadrágját!
Boros : Aztán mért veszteném el ?
Egyházfi: Mert krajcár helyett mindig egy-egy nadrággombot dob a perselybe.
A cigány és Jézus születése.
Éppen karácsony másodnapján kérdezi valaki a cigánytól:
— No more, hány az Isten ?
— Már, kérem alássan, — feleli a kérdezett, — azt hirtelenséggel meg nem mondhatom, hogy hányan vannak ; de azst tudom, hogy azs egyiknek tegnap született egy kis fiacskája.
Sajnálja
Vigasztalja a pap a megözvegyült gazdaembert.
— Már csak nyugodjál meg, fiam, Isten szent akaratában, ki megboldogult feleségedet magához vette.
— Megnyugszom én, tiszteletes uram, — szól a gazda. — hanem a jó Istent lelkemből sajnálom, mert bizony-bizony meggyűlik vele a baja.
Soh’se válogasson!
Egy alföldi község papja, hogy hívei az őszieket elvethessék, esőért imádkozott. A mint azonban a könyörgésnek ezen részét mondja : „Adjál Uram nékünk egy áldás dús csöndes esőt!”, nagy sebbel-lobbal közbekiált az egyik gazda : — Soh’se válogassék, tiszteletes uram. Akármilyen esőt adjon szent felsége, csak adjon.
A kakas.
Egy vegyes hitfelekezet városkában szívélyes baráti viszony fejlődött a plébános és a tiszteletes közt. Gyakran eljárogattak egymáshoz. Egy alkalommal a tiszteletes a plébánosnál volt ebéden, aki a többi közt pompás tyúklevessel traktálta meg.
— Azt szeretném én tudni, — szólt a tiszteletes, — miért nem főz az én feleségem olyan jó levest, mint ez?
— Hja, tisztelt barátom uram, — felelt a plébános, — nálunk a kakast a. fazékba teszik, s nem a torony tetejébe.
Becsület és hitel.
A fiatal pap gyakrabban beállít egy kanonokhoz egy kis kölcsönért. A kanonok végre sokallani kezdte a sok meg nem adott kölcsönt. A midőn tehát megint beállít az ifjú úr, a kanonok csak húzódozik.
— Mit ? — mond a fiatal pap, — hát nincs már becsületem ?
Mire a kanonok kimutat a nagytemplomra.
— Becsület ? Öcsém, mint az a bazilika; de hitel, az már csakugyan nincs.
Vörös öv
Egy öreg pap, a kinek életkora volt a legfőbb érdeme, azt kérte egyszer Simor János hercegprímástól, hogy vörös övet hordhasson. Simor okiratban a következőket állította ki neki:
— N. N. plébánosnak megengedjük, hogy különös privilégiumként vörös övet viselhessen, de csak a reverendán belül.
A pásztor és a nyája.
— Lássátok, kedves gyermekeim, — oktatta a falusi pap hitelemzés alkalmával tanítványait, — én csak az vagyok a falunak, a mi a pásztor a nyájnak. — Mondd meg csak Pista, mit csinál a pásztor a nyájával ?
— Hát megnyírja ! — vágta oda akaratlanul a gyerek.
Melyik jobb?
István gazda a komáját, a ki látogatóban van nála, elviszi a templomba. Az istentisztelet végeztével kérdi tőle:
— Nos, hogy tetszik a tiszteletesünk ?
— Oh, ez különb ember, mint a miénk, — felelt a vendég. — A mi papunk szörnyen kiabál a prédikáló-széken, míg a tiétek olyan halkan beszél, hogy az ember édesdeden szunyókálhat.
A hová újság nem jár
Egy házasulandó pusztai legénytől a tanításon kérdi a plébános:
— Édes fiam, megtudnád-e mondani, hogy a három isteni személy közül melyik halt meg ? — Hát meghalt?! — csodálkozott bambán a legény.
— Ejnye, hát még azt sem tudod ? — pirongatta szelíden a tisztelendő úr. — Már kérem alássan, — tört ki az őszinteség a legényből, — mi miattunk meghalhat akár mind a három, mert a mi pusztánkra nem jár újság.
A kiért nem kár
Falusi asszony : Főtisztelendő úr, kérem szépen, jöjjön azonnal az uramhoz, tessék néki föladni az utolsó kenetet, mert a végit járja szegény.
Plébános : Jól van, rögtön küldöm a káplánt.
Falusi asszony: Csak jöjjön maga a plébános úr. A káplán még olyan szép fiatalember, kár volna érte, ha az uramtól megkapná a fekete himlőt.
Váratlan fordulat
A fiatal tiszteletes egy szép leány kezét akarja megkérni. Hozzá is fog vallomásához, de a kisasszony közbevág:
— Nem hallgathatom meg, tiszteletes úr. Nagyon különc a természetem ; szeretek vidáman élni, sokat költekezni.
— Akkor hát engedje meg, — válaszolt keserű gúnnyal a tiszteletes, — hogy imádkozzam a boldogtalanért, aki kegyedet kisasszony, el fogja venni.
Dehogy egy!
El akart válni az asszony az urától. A pap leakarta beszélni, eladván néki, hogy min nagy bűn elválni attól, akivel tulajdonkép egynek kellene lennie.
— Ah ! — sopánkodott az asszony csodálkozva. — Hát csakugyan az hiszi a tisztelendő úr, hogy mi ketten egyek vagyunk ? Nagyon csalatkozik. En fogadom, ha akkor jönne felénk, mikor veszekszünk, azt gondolná, hogy legalább is húszan vagyunk a házban.
Gyönge vigasz
Lelkész : Ne búsuljon János gazda, ha az Isten magához is szólítja a feleségét, odafönt újra találkoznak.
János gazda (elgondolkozva) : Hát hiszen éppen ez aggaszt engem, főtisztelendő uram!
Az emlékeztető
Kántor : Ugyan Kati néne, mi lehet az oka, hogy kelmed egy idő óta mindég legutolsó marad a templomban, végigvárja az éneklést, s aztán sírva távozik ?
Öregasszony: Jaj édes kedves kántor uram, az onnan van, hogy a kántor úr éneklése egészen a szívemig szolgál, s a hányszor csak hallom a hangját, egészen elérzékenyedem. Mert hát lássa, kérem, most a tavaszon megbetegedett egy szép tinóm. Eleget kúráltuk, de biz az szegény mégis csak elpusztult. Hát mikor ez a szegény pára a végit járta, hát is szakasztott világra éppen olyanformán s olyan keservesen bőgött, mint a hogy a kántor uram énekel. Hát azótától fogvást valahányszor a kántor uram éneklésit hallom, mindig a szegény tinónak a keserves bőgése jut az eszembe, s nem tudom anélkül hallgatni, hogy sírásra ne fakadjak.
Biblia-tanításkor
A plébános téli időben vasárnap délutánonként, a bibliát magyarázta híveinek. Újév után, hogy meggyőződjék buzgó tanítása eredményéről, olyan vizsgafélét tartott. Kérdést intézett ehhez is, ahhoz is, s ugyancsak furcsa feleleteket kapott, íme néhány:
— Miért teremtette az Isten mindjárt az első napon a világosságot?
— Hogy láthasson a setitbe…
*
— Hogy hívták Ádámnak, az első embernek a feleségét ? — Ádámné asszonynak.
— Miért harapott Ádám az almába ?
— Mert nem volt bicskája.
*
— Miképp menekedett meg Noé az általános veszedelemtől a vízözön alatt? — Hát úgy, hogy a legszélére állott.
*
— Miért űzött Ézsau az első szülöttségi jogával kereskedést?
— Azért, mert zsidó volt.
— Mit cselekedtek a zsidók minekutána a Veres tengeren átmentek ? — Megszárítgatták a vizes ruhájukat.
*
— Hová ment Jézus, minekutána életének tizenkettedik esztendejét elérte volna ? — A tizenharmadik esztendőbe.
*
— Miért vendégelte meg az Ur Jézus az ötezer embert? — Mert tudta, hogy nincs pénzük.
Az eklézsia kívánsága szerint
Az újonnan választott tiszteletes beköszönt szent beszédjében így szólítá a híveit:
— Édes juhaim!
Ez a címezés azonban nagy „visszatetszést” szült a gyülekezetben. Az egyik gazdaember az istentisztelet végeztével kifejezést is adott ennek.
— Már kérjük szeretettel tiszteletes uram, — úgymond, bennünket ne nagyon hasonlítgasson holmi kerge-birkákhoz. Hanem ha már ilyen megszólítást szeret használni, hát inkább hasonlítson egy pár olyan szép ökörhöz, mint a Kajla sógoré, amelyekért most is kínálva-kínáltak négyszázötven forintot!
— Legyen kívánságuk szerint, — válaszolt megnyugtatólag a tiszteletes. S a legközelebbi istentisztelet alkalmával közmegelégedésre így kezdé prédikációját:
— Édes ökreim ! . . . .
Megadta néki
Egyik faluban is szokás szerint a temet füve is a papé volt, a ki azonban a helyett, hogy levágatta és kihordatta volna, ökreit hajtatta rá legelni. A hívek nagyon zúgolódtak emiatt. Időközben meghalt valaki. A kántor hirtelen megbetegedvén, a temetésen egy öreg gazdaember diktálta az egybegyűlteknek az éneket. Öblös hangon elkezdi tehát:
Szent hely ez a temető.
És a papnak legelő…
S a közönség, a plébános nagy bosszúságára, könnyfakasztó áhítattal énekelte utána.
A szalmázás
Egy öreg tiszteletes, akinek vénségére nem igen akarózott már tanulni, többnyire rögtönzött prédikációval állott el. De az ilyen hevenyészett templomi beszédek bizony ritkán sikerültek. A kurátornak sehogy sem tetszett ez a dolog, s egyizben az istentisztelet végeztével megszólítja a papot:
— Hej, tisztelendő uram, ismét mennyit „szalmázott.”
— Hát igen „szalmáztam”, — válaszolta az öreg tiszteletes nyugodtan. — De ki is tudna ennyi szamarat szénával eltartani ?
Jobb előbb, mint utóbb
Pap : Miért verte meg a feleségét János gazda, mindjárt az esküvő utáni napon ?
János : Azért tettem, édes tisztelendő uram, hogy megverni úgyis meg kell, hát jobb előbb, mint utóbb.
Zsemle és a prédikáció
Találkozik a tiszteletes úr a pékmesterrel, aki igen rossz süteményt készített. — Édes Csömbér úr, — szólította meg a pap, — igen elégedetlen vagyok magával, mert ha jó süteményt akarok enni, mindig a városba kell küldenem.
— Épp úgy vagyok én is tiszteletes uram ; ha jó prédikációt akarok hallani, nekem is a városba kell menni, — vágott vissza a pék.
A csekei plébános
A csekei paptól, aki mulatós ember volt, egyizben azt kérdi a püspök :
— Ha víz nem volna, mivel keresztelne ? — Borral. — Ha az sem volna Csekén ? — Szilvóriummal. — Hát ha se bor, se szilvórium nem volna Csekén ? — Akkor én sem volnék csekei plébános.
Széna, mint penitencia
Egy falusi legényt gyóntat a barát. A legény szemérmetesen bevallja, hogy van egy szép szeretője, akit egyszer— uram bocsáss ! — meg is csókolt, a midőn egyedül volt vele.
— Nos, tovább ? — kérdi a szentatya.
— Hát igaz, ami igaz; erre nagyon melegem kezdett lenni, mert a Juci is igen simult hozzám. De ellenálltam a kísértésnek, s nem öleltem meg.
— Úgy? Nos hát, imádkozzál öt miatyánkot és egyél meg egy porció szénát, — hangzott a gyóntató barát Ítélete. — Nem vagyok én ökör, szentatyám!
— Nem fiam ; nem vagy ökör, hanem szamár !
Válogassa ki
Tompa Mihály, a jeles költő hamvai pap korában bevitte kollekta – búzáját a putnoki vásárra. Éppen egy híve állt vele alkuba, hogy megveszi; de gyalázatos olcsón akarta. Tompa nem engedett. Az alkudozás közepette mérgesen vágta oda a gazdaember:
— Adja ide tiszteletes uram, úgy ahogy mondom, hisz az enyém is közte van.
— Válogassa hát ki a magáét kelmed, aztán vigye el ingyen,
— válaszolt az elkeseredett Tompa.
Lefőzés
A plébánoshoz, a ki nagyon szerette a garast, egyszer csak beállít egy parasztember, s azt mondja, hogy nyughatatlan az elhalt felesége miatt, vájjon hová jutott?
— Nyugodjék meg, — mond a pap, — vallásos, jó neje bizonyosan a mennyországba ment.
— Igen ? Akkor jó, — válaszolt a parasztember. — Misére valót hoztam a szegény feleségemért, de így egészen fölösleges érte imádkozni, ha már egyszer úgyis a mennyországban van.
A megevett kanál
A földesúr, aki egyszersmind az eklézsia kurátora is volt ebédre hívta meg az ünnepi legátust. A kedélyes háziúr a diák rovására vendégeinek egy kis mulatságot akarván szerezni, meghagyta a felszolgáló inasnak, hogy a legátus tányérja mellé ne tegyen kanalat. Úgyis történt. Az ebéd megkezdődvén, a házigazda tréfásan felkiált:
— Huncut, aki a levesét meg nem eszi!
Erre a legátus egyet gondol, kettészeli az eléje tett zsemlét, egyik feléből kivájja a bélit, a zsemle karéjából kanalat csinál, felszúrja azt a villájára, s szépen megeszi az eléje tett levest. Mikor készen volt, szájába gyúrta a zsemle-kanalat s így vágott vissza: — Huncut, ki a kanalát meg nem eszi!
Jól ismeri
Plébános : Vigasztalódjék Mihály gazda, a hol most meghalt feleségének a lelke van, ott örök béke és nyugalom honol.
Mihály gazda: Nojszen; akkor nem is bírja ki sokáig.
I. H. S.
A sinfalvi tisztelendőnek volt egy szép disz pohara, a melyre az ismeretes /. H. S. betűk voltak bevésve. Egy alkalommal vendégei kedvéért bort hozatott s díszpoharát is megtölté. Furfangos vendégeinek egyike. Szilágyi nevű, felveszi a poharat s mielőtt a pap észrevenné, kiitta. A tisztelendő csodálkozva kérdi, hogy merte meginni?
— Hisz a pohárra az van írva, — felelt a kérdezett, — hogy Igyék Humanissime Szilágyi!
Nemsokára a pap is fölveszi a poharat s azt mondja:
— Igyunk Hát Sorban!
A társaságnak tetszett a visszavágás és lőn ezután nagy dáridó.
A laki eklézsia
A laki tiszteletesnek szörnyű rosszul ment a dolga. Csupa koplalás volt az élete. Tűrt a meddig lehetett; de végre is ráunt az örökös nyomorúságra, s otthagyta az eklézsiát. Távozása előtt azonban a düledező paplak falára a következőket írta:
„Itt hagylak te lak, hol se kántor se pap jól nem lak!”
Hát aztán? . . .
A tisztelendő úr adventkor egy fiatal tizenhat éves paraszt leányt gyóntatott. A leány töredelmesen felsorolva bűneit, végre így szólt:
— Még volna egy vétkem, de szégyellem elmondani.
— Csak ki vele, édes lányom! Bátorította a tisztelendő úr. Hiszen csakis úgy számíthatsz bűnbocsánatra, ha szintén bevallód minden vétkedet.
— Elmondom hát, — sóhajtott pirulva a leány. —Egyszer a házunknál senki sem volt otthon ; csak én magam egyedül. Úgy látszik, ezt – észrevette Sugár Jóska, aki a szomszédunkban lakik, mert átmászott a kerítésen s bejött hozzám a szobába.
— Leültünk egymás mellé a padkára….
— Nos, csak tovább ! — szólt közbe a tisztelendő úr, aki a szerelmi kaland iránt máskülönben is szerfölött kezdett érdeklődni.
— Aztán mindenféléről beszélgettünk,—folytatta a leány, — miközben megfogta a kezemet.
— Hát aztán? , — Azután megölelt és megcsókolt. — Hát aztán? — Megfogta a kötőmet . . . — Hát aztán? — Ezután hazajött az édes anyám.
— Hogy az ördög vitte volna el az édes anyádat! — tört ki a csalódás a szentatyából.
A kijavított „ miatyánk”
Az egyszeri legátus, aki kapatos fővel ment a templomba, az Uri imádságot így fejezte be: … mert tied az ország, a hatalom és a dicsség. Alászolgája!
Egy másik legátus diák szintén megakadt a miatyánkban, még pedig e szavaknál,,és bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen… Próbálja aztán tovább : azonképpen … De így sem jutott eszébe a következő mondat. Végre is egész desperációval rámondja : semmiképpen. Ámen!
Kriza köszöntője
Kriza János unitárius püspök, a „Székely vadrózsák” gyűjtője, Jakab Elekhez, a jeles történetíróhoz keresztelőre volt hivatalos. A lakomán a többi közt megjelent egy református fúr, s egy katolikus pap is. Kriza lakoma közben felemelkedett helyéről, s az újvilágpolgárt következőleg köszönté fel:
Éljen jó barátunk az unitárius,
Ki ma elmondhatja, hogy trinitárius.
Három vallásúak imádkoznak érte.
Egyik egy, másik a három istent kérve.
Apa, anya szeme az új házi kincsen,
Áldja mind hármat az egy s három Isten!
Furfangos prédikációk
Az egyszeri tiszteletes prédikációját a következőleg kezdte:
— Mai beszédem két részből fog állani. Első részében kifogom mutatni, hogy Káin nem bűnös; második részében pedig, hogy de bizony bűnös.
Egy más alkalommal pedig így fogott hozzá:
— Mai beszédem három részből fog állani. Először megmutatom, hogy a szél most honnan fúj; másodszor előadom, hogy a szél merre fúj; harmadszor pedig kimutatom, hogy most nem is fúj a szél.
A ki fél a mennyországtól
Zajlott a Duna, egy jámbor koldulóbarát mégis át akart kelni rajta. Egy lélekvesztőn el is indult. Már csaknem a túlparton voltak, amidőn egy nagy jégtorlasz nekiment a csónaknak és azt féloldalt fordította.
— Jaj, tisztelendő uram, kiált ijedten a révész, — most tüstént meglátjuk a mennyországot!
— Isten őrizz minket attól ! — jajdul fel a barát még ijedtebben.
Nem futja
Plébános (egy gyerek keresztelésekor): Es mi legyen a gyermek neve ?
Keresztanya: Tihamér, Árpád, Gyula, Jenő.
Plébános (az egyházfihoz): Kérem, hozzon még egy kis szentelt vizet!
A legátus mentsége
— Hát domine, hogy volt képes kifeledni a miatyánkból azt a fontos részt : „és bocsásd meg a vétkeinket” — kérdezte a patrónus a nála vacsoráló legátustól.
— Én ezt nem feledékenységből tettem, — válaszolt a furfangos diák, — hanem szándékosan, nem akarván a nemes eklézsia egyetlen tagjáról is feltenni, hogy húsvét első napján úrvacsora után, mikor már az elkövetett bűnök meg levén bánva, már ily rövid időközben is vétkezni képesek lettek volna.
Az angyalok teste
Egy évzáró vizsga alkalmával, amelyen a plébános elnökölt, a tanító a többi közt azt kérdi az egyik iskolafiútól:
— Van-e az angyaloknak testük ? — Igenis van, — válaszol bátran a fiú, — még pedig olyan szép, mint egy kisasszonynak. — Honnan gondolod ezt, fiam? — Hát a múltkor estefelé a plébános úrtól ment el egy talpig fehérbeöltözött kisasszonyforma, akinek azt mondta a plébános úr: pá… pá … szép angyal!
Nem azért tette
— Nos, hogy tetszik az új pap prédikálása?
— Sehogy se!
— Hiszen pedig kegyelmed egyre helyeslőleg bólintgatott a fejével, mikor a pap prédikált.
— Igen, mert akkor már régen elszundítottam.
Eltalálta
Tisztelendő: Hogy hívták a három keleti bölcset ?
Tanuló: Gáspár, Menyhért, Boldizsár.
Tisztelendő: No és melyik volt közöttük a szerecsen ?
Tanuló: A fekete.
Igaza van
Tisztelendő: Ejnye, ejnye, István gazda, kend veri a feleségét?! Ezt mégse hittem volna! Ezért meg kellene kendet büntetni.
István gazda: Hagyja el, tisztelendő úr! Az a férj, aki verni kénytelen a feleségét, már úgyis eléggé meg van büntetve.
Ellenkező bajok
Tisztelendő: Meg vagyok akadva, édes kántor uram.
Kántor: Miben, főtisztelendő úr?
Tisztelendő: Hát abban, hogy ma ebédre vagyok híva az urasághoz, aztán nincs semmi étvágyam.
Kántor: Akkor nagyobb baj az én bajom, főtisztelendő úr; nekem meg roppant nagy az étvágyam, aztán soha se hívnak meg az urasághoz ebédre!
Az anyós a bibliában
Egy társaságban a bibliáról beszélnek. — Sajátságos, hogy a biblia seholsem tesz említést az anyósokról, —jegyzi meg a vígkedély háziasszony. — Dehogy nem — felel egy fiatal pap. — Hát ugyan kire vonatkoznék, ha nem az anyósokra, bölcs Salamon példabeszédek könyve 6. részének 14. verse: „Mindenképen való álnokság vagyon az szívében, forral minden gonoszt szüntelen, és háborúságot indít.”
Az áhítatos ima
Egy öregember oly buzgón imádkozik az oltár előtt, hogy a káplán, a ki mellette elmegy, részvéttel szólítja meg:
— Mi a kívánsága az égből, jó ember?
— Azért imádkozom, — feleli az aggastyán, — hogy az Isten adjon nékem minél több munkát, hogy a családomat eltarthassam.
— Kívánsága bizonyára meg fog hallgattatni. Es mi a foglalkozása?
— Sírásó vagyok.
Forrás:
A nevető Magyarország EGYETEMES ADOMAGYÜJTEMÉNY == KÉT KÖTETBEN == összeállította: ORACZA GYÖRGY
MÁSODIK, TETEMESEN BVÍTETT KIADÁS
I. KÖTET
BUDAPEST,
LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
CS. És KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉSÉNEK KIADÁSA.
Pap Gy. László 