– általános beszéd –
A békesség Ura adjon nektek mindig és minden körülmények között békét! 2 Tessz 3,16
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Időzzünk még egy keveset ma a béke–békesség gondolatánál, hiszen nekem sok mondanivalóm van ezzel kapcsolatosan, de bizonyára bennetek is számtalan érzés feszül, melyet ki is mondotok a hétköznapok rendjén, hogy aztán, ismét lecsillapuljanak. Lehet, hogy éppen azért lesz helyes újra elbeszélgetnünk erről, hogy a holnap-holnap utáni szaladásban ne érintsen régi módon az emberek békétlen viselkedése.
Belelapoztam a Bibliába, hogy közelebbről szembesüljek a lapuló béke-békesség gondolatával. Gazdag a választási lehetőség, de ennek ellenére mégis úgy döntöttem, hogy tanításában, mondanivalójában hozzánk közel álló alapgondolatot válasszak. Így sikerült döntenem Pál apostol tesszalónikaiakhoz intézett jókívánsága mellett. Nincs is szebb elköszönés életünkben, mint amikor azt kívánjuk a magunk mögött hagyottaknak, hogy a békesség Ura, Isten, adjon nektek mindig és minden körülmények között békét!
Máris felteszem az első kérdést. Vajon igaza van az egykori barátnak, ismerősnek, aki rendszeresen hangsúlyozta, hogy: Békesség Istentől, mert az emberektől nincs mit várni?! S aztán nyomban jön a második kérdés. Lehetünk olyan kedvesek ugyan, hogy távozásunk pillanatában az apostol szavait ismételjük, vagy annak megfelelően fogalmazunk, de gondoltunk-e arra, hogy békét, vagy békétlenséget hagytunk-e magunk mögött? Vajon távozásunk után miként beszélnek rólunk azok, akiknek Isten békességét kívántuk? Mit mondanak arról a békéről, melynek jelen kellett volna lennie, míg mi is köztük voltunk, de ami ott is kellett volna maradjon hatásában távozásunk után is? Végeredményben ezeknek a kérdéseknek a helyes megválaszolása adja pontos jellemrajzunkat és ugyanakkor azt a helyzetet is, ami kialakult körülöttünk a békesség tekintetében. Azért, hogy mélyebben lássunk a felvetett kérdéskörben, ajánlom, hogy mai alapgondolatunk fényében nézzük, vizsgáljuk meg a békességet!
Amikor újraismétlem a szentleckét: A békesség Ura adjon nektek mindig és minden körülmények között békét! – egyszerűen csak az jut eszembe, hogy vajon Istenen kívül ki birtokolja minden esetben a békét-békességet? Ki ura rajta kívül a békességnek? Egyszerű, mindennapi események jutottak eszembe. Olyanok, melyek bármikor előfordulhattak bármelyikünkkel. S bár érdekes módon mindennapiaknak nevezzük ezeket a történéseket, rémlik is, hogy adott helyen evangéliumi ízük van. A legtöbb esetben mégsem tulajdonítunk nekik kellő figyelmet. Egyet elmesélek. Előfordulhatott már bármelyikünkkel, hogy régóta készültünk egy kedves család látogatására. Csakis és kizárólagosan békés szándék vezetett, amikor eldöntöttük ezt, de akkor is, amikor bekopogtattunk ajtójukon. Azt reméltük, hogy tárt karokkal várnak, alig tudunk majd szóhoz jutni a sok mesélni való miatt. E helyett azonban hidegség, sok hallgatás, helyenként meg nem értés és bizonyos fokú gúny fogadott. Ekkor nem maradt más hátra, csak a gyors távozás. Bibliaismerő emberekként a legtöbbünk eszébe jut, amikor Jézus oktatta tanítványait az alábbi figyelmeztetéssel: „Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll békességetek, ha nem, visszaszáll rátok.” (Lk 10,5-6.)
Nem vonom kétségbe Jézus tanításának igazságát, de megkérdőjelezhető azokban az esetekben, melyek hasonlítanak a fenti történetre. Megnyugtat a biztatás, hogy, amennyiben nem fogadott a ház ura békességgel, vagyis, ha ő nem a békesség fia, de mi a békesség szándékával kopogtunk hozzá, akkor visszaszáll ránk a békesség. De akkor miért éreztük nyugtalannak a szívünket? Miért zakatolt bennünk olyan fájdalmasan? Miért éreztük, hogy a béke gyakorlása helyett békétlenség töltötte el a szívünket? Azért, mert részbirtokosai vagyunk a békességnek. Azért, mert valamennyi hasonló esetben, amikor úgy érezzük, hogy kiforgattak békés szándékunkból, amikor semmibe vették békés akaratunkat, mindig Istenre van szükségünk, akitől kérjük és elnyerjük szívünk, lelkünk, életünk megfelelő nyugalmát, békéjét. Nem nyomban, hanem idő múltán száll vissza ránk az egykori békesség.
S most itt van a szentlecke második tanítása. Azt kéri az apostol, hogy Isten adjon nekünk békét mindig és minden körülmény között! Két fontos kitétele van a tanításnak: Az első, hogy Isten mindig békét adjon nekünk. Amikor értelmeztem a szentleckének ezt a részét, eszembe jutott egy Jeremiás prófétától származó megjegyzés. Azt mondja a próféta többek között, hogy: „A nyelvük halálos nyílhoz hasonló, csupa hazugság ajkuk minden szava. „Békesség” – mondogatják egymásnak, de a szívében cselt vet az egyik a másiknak.” (9,7.). Tehát, tudom, hogy halálos sebet ejtő nyelvű, hazug, cselt vető emberrel állok szemben, vagy kopogott be hozzám, de ennek ismeretében is csak békességgel kell viszonyulnom hozzá. Amennyiben birtokolni akarom a békességet, akkor másként nem tehetek. Na, ebben az esetben is tudom, hogy miként kell cselekednem, de bajban vagyok a gyakorlattal, hiszen alig tudom elhallgatni – az esetek többségében –, hogy meg ne mondjam az illetőnek, amit róla gondolok. Én is tudom, hogy ez a járhatatlan rossz út, de kikényszeríti belőlem a másik ember magatartása.
Ugyanitt említhetem, ha megszállott harcosai vagyunk a békességnek, jó értelemben természetesen, O Sensei bölcsességét, melyből a következőt olvastam (Negyvennyolcadik) és idézem: Az „igazi harcos mindig három fegyverrel rendelkezik: a békesség ragyogó kardjával; a bátorság, bölcsesség és barátság tükrével; valamint a felvilágosodás értékes drágakövével”. Először a ragyogó kardra, a harc eszközére hívja fel a figyelmet, de ugyanakkor tisztaságra, a békeszándék megvalósítására is. Úgy vélem, hogy készek kell lennünk bármikor igazunk védelmezésére, de bármelyik is legyen a kivívásra használt „fegyver”, tiszta maradjon a másik ember a bántástól, vagy akármilyen sérelemtől.
A „minden körülmény közötti béke” is sokkal többet jelent nekem, mint azt gondoltam első olvasatra. Van úgy, hogy környezetünkben minden rendben van, s éppen ezért nem érezzük, hogy fontos lenne számunkra a pillanatnyi békéről folytatott eszmecsere. Máskor viszont éppen ez tölti ki beszélgetéseink nagyobb részét, sőt életünket is. Arról szólunk egymásnak, hogy amióta ez, vagy az megtörtént velünk, nincs egy nyugodt óránk. Nincs békességünk sem éjjel, sem nappal, sem jártunkban, sem fekvésünkben. Ez az időszak követeli a legjobban a békét. Legyen az, mely kívülről árad ránk, legyen, mely belülről tör kifele.
Ezekben a pillanatokban nyugodtan elmondhatjuk embertársainknak panaszainkat, békesség-igényünket és mindennél fontosabb – éppen újabb csalódások elkerülése végett –, ha közvetlen Istenhez fordulunk adott nehézségünkkel, s tőle kérjük és várjuk a megoldást.
Zárógondolataim előtt hallgassátok meg Kassák Lajos: „Békesség az embereknek” c. versét:
/Egy rühes, vén kutyával/ /jöttem át a téli földeken./ /Ő ugatni is rest volt, szegény/ /én még káromkodtam serényen/ /s úgy éreztem, rossz sorsom betelt/ /ezen a komor esti órán./ /Árva koponyánk felett/ /holló keringett s a felhőket/ /mint nyűtt rongyokat tépte a szél./ /Ha cimborámra néztem olykor/ /könnybe lábadtak a szemeim/ /s magamba szálltam, kósza lélek./
/Utóbb már azt sem tudtam/ /kettőnk közül melyik vagyok én/ /és melyik ő, a gazdátlan eb./ /Óh jaj, egyszerre hullottunk ki/ /Isten tenyeréből s mi ketten/ /nem is ketten vagyunk e földön./ /Szakadjatok rám felhők/ /s a jó, öreg költőt, ki vagyok/ /sodorjátok csak egyre lejjebb/ /decemberi viharok. Éltem/ /és égtem vigaszul e tájon/ /s meghalok a tél fogai közt./
Nem azt akarom mondani Kedves Testvéreim, hogy a belenyugvás a békesség megszerzésének legjobb módja. Azt viszont igen, hogy Isten akaratának, segítségének, gondviselésének elfogadása a lehető legbiztosabb, és járhatóbb út valamennyiünk számára. Ennek gyönyörű tolmácsolását halljátok most: „Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.” (Wass Albert). Ezt se feledjük el soha, amikor a békét gyakoroljuk, s ezzel szemben békétlenségbe ütközünk, s akkor is jusson eszünkbe, ha hosszú időn át azért kesergünk, mert még mindig nem lettünk az igazi békesség megérdemelt tulajdonosai. Ámen.
Pap Gy. László 