35 – Az elveszett juh

Bibliai olvasmány: Lk 15,1-7


Ha valakinek közületek száz juha van és elveszt egyet, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, hogy az elveszett után menjen, amíg meg nem találja?” Lk 15,3-4.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Három példabeszéd követi egymást Lukács evangéliumában, melyek tartalmukban különböznek ugyan egymástól, de azonos mondanivalót hordoznak. Az elveszett juhról, az elveszett drahmáról és a tékozló fiúról szólóban, Isten megbocsátó szeretetéről tanít Jézus. Természetesen nagyon sok gondolat felmerül a példabeszédek tárgyalásakor, s ezeket olyan kérdések is követhetnek, melyeket nem fogok megfogalmazni. Nem azért, hogy elhallgassak néhányat a kényesek közül, hanem azért, mert nem tartom olyan fontosnak. Hiszem, hogy a példabeszédek tárgyalásakor olyan gondolatok ébrednek bennünk, melyekre különben nem figyeltünk volna.

1). A példázat előzménye jól ismert jézusi tanítást ismétel. Rögzíti, hogy, aki fel nem veszi keresztjét, és úgy nem követi Jézust, az nem lehet tanítványa. Ezt a tényt, a mindenkori unitáriusok számára közkedvelt tanítással, a tökéletesedésre való törekvés felhívásával erősíti meg. Két hasonlatot olvasunk, melyek teljes lemondást követelnek a Jézust követni szándékozóktól. Aki tornyot szeretne építeni, az leül először és belegondol, hogy véghez tudja-e vinni szándékát. A király, aki háborúba indul számot vet azzal, hogy elbír-e a fölényben levő ellenséggel. A harmadik, és egyben befejező tanítás a só hasznosságáról szól és arra is figyelmeztet, hogy amennyiben ízét veszíti, akkor bizony már semmire sem alkalmas, csak arra, hogy kidobják és eltapossák az emberek. A fenti tanítást követi az elveszett juhról szóló példabeszéd.

2). A példabeszéd tartalmának ismertetése előtt még egy lényeges momentumot ki kell emelnem. Olvassuk, hogy „mindenféle vámos és bűnös” érkezett Jézushoz, hogy hallgassák tanítását. Ez nem is baj, de nem így vélekednek erről a farizeusok és az írástudók. Szerintük ez egy újabb lehetőség Jézus támadására, s éppen ezért hangsúlyozzák ismételten, hogy Jézus a „bűnösökkel társalog”, és velük eszik-iszik. Erre a megjegyzésre született három példabeszéd, melyek közül az elsőt megismertük a bibliai olvasmány során.

3). A példabeszéd mondanivalóját több oldalról kell megközelítenünk. A legfontosabb szempont Isten megbocsátó szeretete és öröme azért, hogy rossz magaviseletéből megváltozott egy újabb gyermeke. Bodor Pál gondolatával indítom a mondanivaló kibontását: „Vajon mi a kínzóbb: a sosem-tapasztalt jó iránti kielégíthetetlen kíváncsiság, vagy a már tapasztalt jó elvesztése és nosztalgiája? Ki szenved jobban: aki magasra jutott és lezuhant, vagy aki egy életen át sóvárgott a magasba és még a félemeletig sem jutott el?

a). Először lássuk a közvetlen hangnemet, miszerint Jézus nem azt mondja, hogy „egy embernek”, hanem azt hangsúlyozza, hogy „közületek” valakinek elveszett egy juha a száz közül. A személyes élményen keresztül hívja fel hallgatósága figyelmét, hogy bizony komoly megpróbáltatást jelent bármelyikünk számára az elvesztés ténye. Ellenkezésre kész gondolataink arra figyelmeztetnek, hogy felelőtlenségnek, meggondolatlanságnak számít, amennyiben csakugyan ott hagyjuk a kilencvenkilenc juhot, míg az egy elveszett keresésére indulunk. Egyértelmű azonban a felháborodás és a megtalálás reménysége is. Nincs ugyanis semmi, ami visszatarthatna elveszett juhunk keresésében.

b). A második üzenet a beteljesedett reménységből fakadó öröm. Hitében, reménységében megerősödött ember magatartására jellemző, hogy nem sokat ér saját örömével, ha nem tudja közölni másokkal. Ezért határozza el, hogy egybegyűjti barátait, akikkel megoszthatja kezdeti bánatát és beteljesedett örömét.

c). A harmadik mondanivaló eszünkbe juttat egy olyan állapotot, melyet mindannyiszor megmagyaráznak nekünk, megértetünk magunkkal is, és mindennek ellenére mégsem fogadunk el tökéletesen. Értjük, hogy Isten túl nagy szeretetet, megértést, mutat rossz gyermekeivel kapcsolatosan, sőt meg is bocsát nekik. Ennek ellenére mégsem fogadjuk el, hogy ez így működik.

4). Kedves Testvéreim! Tudom, hogy képtelen vagyok megfelelő magyarázatot adni megannyi érthetetlennek látszó kérdésre. Ennek ellenére teljes igyekezetemmel azon vagyok, hogy a legjobb bizonyítást válasszam Jézus elképzelésének, és saját meggyőződésem alátámasztására.

a). Először a személyes hang, illetve az elvesztés valósága befolyásolja gondolataimat. Jézus közvetlen hangneme nem akar félrevezetni egyikünket sem. Ugyanis nagyon jól tudta, mit jelent a száz juhot kitevő gazdagság. Nem arra hívja fel figyelmünket, hogy milyen gazdagok vagyunk, amennyiben száz juhunk van, hanem befolyásol az együttérzésre. Eszünkbe juttat egy kellemetlen alkalmat, amikor magunk is átéltük az elvesztés bánatát. Mondjuk ki, hogy a juh, az egy „birka” csupán. Ám, akinek tőle függ holnapja, jövője, akinek összekötődik vele mindennapja, az sokkal fontosabbnak látja, mint sokan gondolnák. Akit nem az anyagiak befolyásolnak, annak számít a lelkület. És itt kapcsolódik be az elvesztés vallásos vetülete. Először, amennyiben életünkben elveszítünk valakit. Vajon mennyire igaz annak az általam ismeretlen gondolkodónak a mondása, aki hangsúlyozza, hogy „ha valakit elvesztettél, aki kedves volt számodra, aki nélkül elképzelni sem tudtad volna életed, aki mindened volt: s ha elvesztetted: nem vesztettél semmit”? Berkesi András így nyilatkozik: „Tulajdonképpen én akkor nem értettem, hogy mi történt, mit jelent anyám elvesztése. Sírtam, mert sírtak a felnőttek is.

Részigazságot felfedezünk ebben a meglátásban? Ugyanis kétféle veszítés tarkítja életünket. Egyik, amikor javainkat veszítjük el, a másik viszont a fájdalmasabb, amikor szeretteinket. A pótolható és pótolhatatlan valósága hatja át mindennapjainkat. Ez meghatározója gondolkodásunknak is. Nem mondhatjuk a juhos gazdának, hogy csak egy juhot veszített. Még kevésbé a gyermeknek, hogy egy idős szülőt. A veszteség egyik esetben pótolható, ha nyomába, ha keresésére indulunk. Másik esetben pótolhatatlan marad, amennyiben érezhető világunk keretei között maradunk, s nem lépünk át a lélek síkjára.

b). A második üzenet a megtalálás öröme körül forog. Barátainak elmeséli a juhos gazda, hogy micsoda bánat érte, amikor észrevette, hogy egy juha elveszett. Viszont meg kell érezniük örömét, hogy megtalálta az elveszettet. Így vagyunk szeretteink elvesztésekor is. Sokan követjük a „Csellengők” sorozatot, melyben együtt aggódunk szülőkkel, gyermekekkel az elveszett családtag miatt. Sokszor megkönnyezünk, amikor kiderül a valóság, s sok idő után holtan találják valahol a keresett kedvest. Együtt örvendezünk azonban azokkal, akik évtizedek után egymásra találnak. Együtt szomorkodunk özvegy és árva testvéreinkkel, mikor bánatukban osztozunk. Nem hiába vigasztaljuk magunkat az örökélet reménységével, hogy egyszer, Isten akaratából lélekben találkozunk valahol az örökkévalóság útján. Lehet, hogy nem lesz ez egy személyes találkozás, mint amilyent szeretnénk, de mindenképpen sokunkban él a reménység, hogy egy kibeszélhetetlen öröm fogad majd találkozásunk pillanatában, amikor beleolvadunk Isten örök szeretetébe. Nem árt kitartó reménységgel keresnünk ezt az állapotot!

c). A harmadik üzenet kényes területre vezet, ahol nem segít semmi okoskodás. A juhásznak célja, hogy megtalálja elveszett juhát. A szülőnek egy álma van, hogy megtalálja gyermekét. Soha nem hangsúlyozza ki a szülő, hogy „rossz gyermekét” keresi. Azt mondja „várom vissza gyermekemet”. A jó gyermek elvesztése esetén viszont elég gyakran halljuk, hogy „áldott, jó gyermekemet” elveszítettem. Jelen pillanatban, tehát én nem érzem az időközönként felmerülő különbségtételt a jó és rossz gyermek között. Mindkettő egyformán fontos. Mindkettőt egyformán szeretjük. Honoré de Balzac mondja: „Az igazi felfedezés nem új földterületek megtalálásában rejlik, hanem abban, hogy új szemmel nézzük a világot.

Összegezésképpen: Isten, a világról gondoskodó, szerető Atya bizonyára másként látja, mint mi az elvesztés, megtalálás gondjait, illetve örömét. Az elveszett juhban bűnös gyermekeit keresi, akiket jobban félt, mint az egy akolban levőket. Lássuk be, hogy a „bűn igazában eltávolodás Istentől, az élet forrásától /…/. A bűn elszakadás az atyai háztól. – A bűn az Istennel való barátság megszakítása. – A bűn a krisztusi, természetfeletti élet elveszítése. – A bűn éjszaka és sötétség. Rövidzárlat a lélekben! – A bűn a lélek halála…” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 307. Old./.

Ne tegyük szomorúvá Istent, hogy továbbra is búslakodjon elvesztésünk miatt. Cseréljük ki lelkünk biztosítékát, hogy újra kapcsolatot teremtsünk életünk forrásával, Istennel. Gondoljunk arra, hogy milyen nagy szeretettel öleli magához a szülő megtalált gyermekét, s milyen boldogsággal tart Isten bennünket szerető gondviselésében. „Tudd meg, gyermekem, senki sem lehet elég öreg, ha a boldogság megtalálásáról van szó!” (Alison Weir) Ámen.