Mások tolla címkéhez tartozó bejegyzések

Erdély ma

Interjú

Készítette: Csíki András

A székelyföldi születésű Pap Gy. László immáron négy éve teljesít szolgálatot Debrecenben, az unitáriusok Hatvan utcai templomában. Beszélgetésünk során mesélt a korábbi állomáshelyeken szerzett tapasztalatairól, a hivatás és az egyéni sors viszontagságairól, egyetemes emberi értékekről. Történetei alapján egy sajátos székely lélektan körvonalazódik, mely a világi ember számára is sok tanulsággal szolgálhat, mások pedig kézbe vehetik bibliateológiai és egyháztörténeti munkáit.

Csíki András: A tiszteletes úr 1960-ban született a székelyföldi Szentábrahámban, majd hamarosan Székelykeresztúrra került. A szülőföld lélektana, a szülői háztól való távolság, hogyan befolyásolja a mindennapokat?

Pap Gy. László: Szentábrahám a maga népével, hagyományaival, akkori életformájával 16. éves koromig meghatározó volt. Bár a szülői ház már nincsen meg, a falu a falum maradt. Lehet, hogy felnőtthöz illő módon időnként félre is vezetem magam ez ügyben, lehet, hogy hamis, illúzióval határos az elgondolás. Talán éppen azért, mert idén sikerült megírnom az egyházközség, a templom 200 éves történetét, nem érzem azt, hogy nincsen otthonom. A lelkiség felülemelkedett a házhoz való kötődésen, a szülőföld tudata, az a szoros kapocs, ami engem odaköt. Elevenen élnek a gyermekkori emlékek, egyik szebb, vagy éppen rondább, mint a másik. Az ifjúkoriak is megvannak, melyek egyre ritkultak a távolság miatt. Azt gondolom, hogy lelki síkon jelen pillanatban nem állt még be törés, ragaszkodom és szeretem a szülőföldemet.

– Van-e olyan emlék, ami azonnal felötlik, amennyiben a szülőfalu kerül szóba. Milyen volt a hatvanas évek Romániájában a Székelyföldön felnőni?
– Meghatározó élményem, hogy valamilyen szinten korosztályom csúfolásának a középpontjában álltam, elsősorban a testsúlyom miatt. Érett fejjel visszaemlékezve azonban nem érzem ennek különösebben a súlyát. Mindez másként jelenik meg, főleg, hogy azóta felnőttként találkozunk akkori társaimmal. Valamilyen szinten mindenképpen befolyásolta a viszonyulásomat, de a gyermekkorom ennek ellenére be volt sugározva. A felrémlő csínytevések rávilágítanak arra, hogy nem is voltam én annyira háttérbe szorítva, hiszen azokban központi szereplő voltam, ami éppen az ellenkezőre bizonyíték. Mondom mindezt annak ellenére, hogy nem tudtam almát, vagy más gyümölcsöt lopni velük, hiszen még őrszemnek is rossz voltam. Ma már kellemes visszaemlékezni erre, még akkor is, ha elég vaskos csínytevésekről volt szó.

– Volt-e a szülői házban olyan, akire példaképként tekintett, túl a vér szerinti kapcsolaton
– A szülői példamutatáson kívül, volt egy folyamatos kísérője az én gyermekkoromnak. Tíz évvel maradtam el a testvéreim után, és ez rányomta bélyegét a gyermekkoromra. Egyfelől kemény pártfogókra találtam bennük, akik megvédelmeztek akkor is ha nem voltak otthon, hiszen mások számítottak rá, ha ők megjelennek, el kell majd számolniuk a velem történtekkel. Másfelől a szülői szigor, főleg az édesanyámé, figyelt arra, hogy ami csínyt a bátyáim elkövettek, azt én már ne követhessem el. Volt egy figyelmeztető tábla, hogy „ezt nem”, mert rossz példával jártak előtted a testvéreid. Így viszont a tiltásoké volt a vezető szerep.

Ami az én igyekvésemet illeti, engem nem kellett noszogassanak, mert szívesen haladtam fentebb, mint az iskolai átlag. Ezt igyekeztem tartani a későbbiek során is. A középiskolában mikor megtudtam, hogy ösztöndíjat is kaphatok, és tekintve, hogy nagyon is számított a pénz, ez ösztökélt arra, hogy jobban teljesítsek. Szintúgy az egyetemen.

Amikor pedig lassan felnőtté váltam nem keresgéltem példaképeket magamnak. Akit igazán szerettem volna követni, ahhoz rengeteg lemondás kellett volna. Egyszerűbbnek bizonyult, hogy csak önmagam akartam lenni.

– Milyen pálya volt célul tűzve gyermekként?
– Vicces dolog, hogy gyermekkororomban katonatiszt akartam lenni, akkor amikor abszolút nem tudtam teljesíteni a legalapvetőbb tornafeladatokat sem. Nem tudom, hogy honnan jött az ötlet, de miután negyedikes koromban tornából felmentést kaptam, így eleve irreális volt ez a cél. A fordulat kilencedikes koromban következett be, amikor bentlakásba kerültem és megláttam, hogy néznek ki a többiek. Innen számítva fél éven belül elfogadható testsúlyom lett, és azóta igyekszem is megtartani.

– A hetvenes évek második felében kerül a székelyudvarhelyi líceumba, ahol elkezdi a birkózást. Miért éppen emellett a küzdősport mellett döntött?
– A sportiskolában a foci és szabad birkózás között lehetett választani. Az előbbi nem igazán jöhetett szóba, a birkózás annál inkább, már csak a testfelépítésem miatt is. Az akkori edzőm igen kitartó volt, pedig – mint azt a társaim később megerősítették – nem voltam egy kellemes látvány. Ő azonban messzemenően támogatott, szeretném is tudni, hogy miért, mert erre nem derült fény. Már az első alkalommal szükségem volt a támogatására, hiszen egy vizsgagyakorlatba csöppentem, mely során a nagyok velem csapkodták a szőnyeget. Mindenem fájt, teljesen összetörtek. Az edző eljött hozzám és visszavitt az edzőterembe, azzal, hogy ha tényleg azért mentem oda, mert akarom csinálni, akkor ott a helyem.

– Ki a nagy betűs BARÁT?
– Ez olyan bonyolult kérdés számomra, amit folyamatosan kerülgetünk akkor, amikor a legjobb barátommal találkozunk. Én a barátot úgy képzeltem el, mint az egyedüli házastársat, akiből egy van, akiből nincs több. Azért mindent, attól bármit. Neki bármit mondhatsz, orrba is vághatod, ha éppen úgy történik. Mindent megbocsát és mindent megbocsátasz. Ha ez így nem áll össze, akkor nem csak azzal van a baj, akit nem sikerült meggyőzni. Velem is baj kell legyen, ha legalább egy barátom nincsen, persze több jó barát és nagy barát is lehet.

Az én barátomnak kevésbé számít a gyakorlatias barátság. Neki a barátság, mint eszmény számít, ez korlátlan, nincs gyakorlathoz, időhöz, eseményekhez kötve. Aki barát volt gyermekkorában, ahhoz harminc év után bekopog és azzal a szeretettel öleli meg, mintha a három évtizedet együtt töltötték volna. Ezt én nem értem. Én nem tudom feldolgozni, hogy ez miként működik. Nekem arra a barátra van szükségem, arra kivel megosztom az életemet, és ha csakugyan bajban vagyok, akkor szólok, hogy segítsen. Ha bajban van, szól, hogy segítsek.

25 év után próbálkoztunk így egy régi, megszakított barátság újraindításával. Felajánlotta az újrakezdést, és én hajlottam is rá, annak ellenére, hogy őt okoltam a kapcsolatunk megszakításáért. Azonban többé nem lett olyan amilyen volt, bár felnőttként tudatosan kezelheted a dolgot. Van egy köztes időszak, mit lenyomoztunk, az ismerősök által érdeklődtünk egymásról, azonban akkor lett volna az igazi, ha jelen vagyunk. Együtt nőnek fel a gyerekeink, együtt őszülünk meg, vagy segítünk, hogy a másik ne őszüljön olyan gyorsan.

Sajnálom, hogy nem tudtam több barátot szerezni, de 51 évesen sem tartom kizártnak, hogy új barátot szerezzek, jelenleg is azon fáradozom, hogy ha egy mód van rá, barátot szerezzek magamnak.

– 1979-ben felvételizik a teológiára. Milyen orientációs pontok voltak, hogy történt a választás?
– Legalább egy évvel vissza kell mennem az időben. Nem mondom, hogy feltétlenül tudatosan fordult a figyelmem a kirándulóbusz-sofőrség felé. Azonban az akkori kommunista rendszerben egy jó kibújónak tűnt a dolog, lesz egy felelősségteljes munkaköröm, világot láthatok és betartom azt a szabályt, hogy nem maradok kint. Így megmarad a becsület is. Ezt a tervemet azonban édesapám áthúzta. A kisebbik bátyám tudniillik Olténiában munkaszerződést bontott egy hasonló iskolával és édesapám nem írta alá az én papírjaimat.

Ezután nem akartam továbbtanulni, úgy képzeltem, hogy azután is ingázok a Szentábrahám és Keresztúr közötti 6 kilométeren, büfézek a többiekkel és élem az életem, otthon pedig végzem a rám háruló feladatokat. Azonban a nagynéném férje, aki egykorú édesapámmal, meggyőzött engem, hogy menjek el a pótfelvételire. Sajnos korán meghalt, a hálámat nem tudtam kifejezni irányába. Így vett fordulatot az életem. Mégis csak elmentem középiskolába és miután a pótfelvételin jó eredményt értem el, még 2 évig ösztöndíjas is voltam. Fordulat állott be a gondolkodásomban is, elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy azon túl, hogy tanulok, mi leszek, ha nagy leszek. Mikor ez kikristályosodott, félig titokban tartottam a döntésemet. Ipari líceumban végeztem, ez egyértelműen a mérnöki pálya felé mutatott. A magyar tanárom, viszont a tanári pálya felé szeretett volna irányítani. Ez azonban nem feküdt nekem, mint az később be is bizonyosodott, amikor egyháztörténetet tanítottam

– Miért gondolja úgy, hogy az oktatói hivatás nem önnek való?
– Túl számon kérő és következetes voltam. Az óráim alatt komoly teljesítményt követeltem a diákoktól, a jó tudásúaktól és a kevésbé jóktól is. Nem tudtak kizökkenteni ebből. Azt mondják a vallásórák alatt sem voltam elnézőbb. Viszont amikor kirándulni mentünk egy más embert kaptak a tanítványaim, akivel bratyizhattak, akinek a háta mögött cigarettázhattak. Egészen más világ voltam akkor. Nem vettem észre magamon hogy igaziból milyen vagyok, más pedig nem figyelmeztetett. Később a felnőtté vált tanítványaim – akik közülük eggyel komás is vagyok – beszámoltak arról, hogy szigorú voltam. Persze voltam én elnéző is, ha nem tudott a diák készülni valami okból kifolyólag, hagytam neki még lehetőséget, azonban azzal élnie kellett.

Így aztán inkább a szabadidős alkalmakkor foglalkoztam velük szívesen és feláldoztam erre az életem komoly részét, a feleségemmel együtt. A népnevelői tevékenységgel jobban tudok használni, mint az iskolában. Pedig a változások után fel volt ajánlva, hogy a Babesben1 elvégezzem a pedagógiát, amit én nem akartam. Nem tudom mi tartott vissza, mi sugallja, hogy rossz tanár lettem volna, azonban a papság mindenképpen jobban érdekelt.

Visszatérve egyszer csak beugrott, hogy van egy unokatestvérem a teológián. Miért ne mennék oda én is. Ekkor történt egy kellemetlen eset, melyet meg is írtam a „Vallomás magunkról” című könyvben megjelent cikkemben. Az akkori pap bácsi kijelentette, hogy „Reziből pap lesz, de belőled sohasem”. Éppen ezért kíváncsi vagyok, hogy tett-e valaki lépést az irányba, hogy beváljon ez a jóslat, bár lehet úgy járnék, mint az átvilágítási iratokkal, hogy nem lennék boldog tőle.

– Volt olyan személy, aki akadályokat gördíthetett az útra?
– Valószínű. A későbbiekben arra következtettünk, hogyha nem lettek volna a „jóakarók”, akkor bizonyos dolgok nem jutottak volna egyesek fülébe. Pitiánernek tartom, hogy egy falusi pap mondja meg, hogy „na te erre a pályára való vagy, vagy sem”. Legfeljebb a pálya végén, előre ezt nem lehet eldönteni. A későbbiekben nem hagyott nyugodni a dolog és kiderítettem, hogy a lelkész megnyilatkozása minden valószínűség szerint abból ered, hogy egykoron a nagyapám volt a harangozója és nézeteltérések támadtak közöttük. Mindenesetre pap lettem.

– Hogyan működött a teológiai egyetem a kommunista viszonyok között, mennyire szólt bele a politika az intézmény életébe?
– Valamit sejtettem, azonban nem érdekelt akkor a dolog. Boldog voltam, hogy kicsúsztam a politika karmai közül, nem voltam KISZ tag sem, nem kerültem be az apparátusba, a besúgók társaságába, a Securitate kezei közé sem. Hogy sikerült? Önmagában már ez is gyanús. Igazából 5-6 év volt, ami alatt történhetett volna megkörnyékezés, vagy atrocitás. A középiskolában nem történt semmi ezzel kapcsolatos, a gyárban is csak annyi, hogy valaki folyton dirigált, akiről megtudtam, hogy ő a pártilletékes. A kommunista világ sajátosságát igazából akkor tapasztaltam meg, amikor első éves egyetemistaként útlevelet akartam igényelni, mert a felsőbb évesek magyarországi és csehországi kirándulást szerveztek. Ekkor tájékoztattak, hogy az útlevéligénylés össze van kötve a secus engedéllyel, amihez bizony jelentéseket kellene írni. Ebből én nem kértem, összetéptem a kérvényt és 1991-ig nem is kértem útlevelet. Részemről meg volt oldva a kérdés.

A teológus évek alatt személy szerint nem éreztem, hogy a kommunisták, vagy secu szorította volna a nyakamat. Egy rendkívüli eset azonban emlékezetes maradt. 1983-ban miután Ceausescu az államadósság megadása mellett döntött nagyon feketévé változott mindenki kenyere. A teológián addig taligakerék nagyságú házikenyerek voltak, egy kosárban felszeletelve, és annyit vehettünk belőle, amennyit akartunk. Egyik napról a másikra azonban a fonott kosár mellett megjelent az adminisztrátor – aki a piaci bevásárlást végezte – és a korabeli 5 lejes fekete kenyérből egy hatod részt osztott ki fejenként. Legalább azt szeletelték volna fel, tették volna ki, mondván, hogy több nincs, ennyi jut négy embernek s kész. Megértettük volna biztos. Mindezt szóvá tettem s 4 napig éhségsztrájkot tartottam, amiről csak a szobatársaim tudtak. A konyhásoknak azonban feltűnt, hogy nem járok le az ebédlőbe és rákérdeztek az okára. A főadminisztrátor – akinek a felesége, vagy ő maga volt keresztúri, erre már nem emlékszem – feljött a szobámba és megkérdezte, miért nem járok enni. Én mindenféle kifogást kitaláltam, például azt, hogy ha maga 24 éves lenne és este kapna egy tejbegrízt menne e nőkhöz vele vagy folyamatosan ez meg ez volt az étel, vagy egyszerűen ezt meg azt nem szeretem. Erre megkérdezte, hogy mit szeretnék enni, én pedig mondtam, hogy rakott karfiolt. Azt mondta nekem, hogy akkor jöjjön ebédelni. Mindezt komolyan gondoltam akkor, de ha valaki feljelent biztos lettek volna következményei, és esetleg ma nem mondhatnám el, hogy hála Istennek nem kellett jelentéseket írjak.

Később aztán ott voltak a körzeti megbízottak a gyűléseken, figyeltek és hallgattak. Én pedig vigyáztam arra, hogy mit mondok. Mindemellett már a teológián arra törekedtem, hogy elfogadtassam azt, hogy én írott beszédekkel megyek fel a szószékre. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy megtagadtam a szabadon való prédikálást, azonban így sok kötetre való írott beszédem van, és még mindig van vagy 14 évem a nyugdíjig.

– A rendszerváltás előtt felmerült-e a szülőföld elhagyása- földrajzi értelemben?
– Igen. A gyári munka során összetűzésbe kerültem egy munkással. Miután lekovácsoltam méretre a kemencényi felmelegedett vasat bementem a pihenőbe. Ekkor azonban rám szólt az említett munkás, hogy hozzak egy üveg pálinkát neki. Én pedig megtagadtam. Tudtam ugyan, hogy az inasnak végre kell hajtani a mestere kéréseit, azonban számomra ez sosem volt kötelező érvényű. Tehát azt mondtam, nem megyek, ez pedig kiváltotta a haragját. Végül is tettlegességig nem fajult a dolog, bár megígérte hogy pofon ver és én is ígéretet tettem arra, hogy fogadom, de közénk állt valaki. Az eset elgondolkoztatott: érettségi után ide jövök dolgozni? A bizonyítványom három mesterségről szól, de igazán a kovácsmesterséget szerettem, a hőkezeléssel vagy az öntéssel szemben. Ez így nem lesz jó gondoltam. A vívódás időszakában megkörnyékezett egy atyafi, aki szemtanúja volt a konfliktusnak. Jó alkalmat látott arra, hogy meggondolkoztasson. Ötösével, tízesével szervezte a fiatalokat, és intézte a svédországi disszidálásukat. Aki kiment kapott munkahelyet, lakást és zsebpénzt, de baptista vallásra kellett áttérjen. Nem mondhatom, hogy a vallásom iránti szeretet miatt, de nem jött össze a dolog, pedig az anyagiakat a nagyobbik bátyám biztosította volna. Mi lett volna, ha elmegyek? Ha az útlevél már a zsebemben lett volna? Hogy nem volt útlevelem, az előkészületek elmaradtak. A feleségem szokta mondani, hogy a döntésem hátterében minden bizonnyal a szüleim iránti szeretet áll. Másrészt az is igaz, hogy egyfajta feltételként jelentkezett, hogy felvételizzem a teológiára, ha felvesznek maradok, ha nem, megyek. Felvettek.

– A papi szolgálat 1984-ben Bözödkőrispatakon kezdődik. Milyen volt kezdőként a papi hivatás, milyen nehézségekkel kellet szembenézni?
– A legelső és talán legfontosabb, hogy negyven éves paphiány volt a gyülekezet életében, ez rányomta a bélyegét nem csak a lelkészi lakás állagára, hanem a gyülekezeti életre is. Nem voltak hozzászokva, hogy egy unitárius pap ott alszik és ott ébred a faluban. December 21-én költöztünk ki, télvíz idején. Kicsomagoltuk a bútorainkat, beterítettem a tűzifát, amit otthonról hoztunk, amit majd a hó alól kaparásztam ki másnap. ’84-ben jó nagy tél volt.

A templomi gyülekezet ahhoz volt szokva, hogy havonta egyszer az énlaki pap tartott istentiszteletet, amin össze is gyűltek szép számmal. Az egy alkalomról azonban nehezen álltak át a rendszerességre. A másik dolog. Bennem őszinte a megnyilatkozás, soha sem gondolta arra, hogy bármilyen formában bántsam a barna testvéreket, kik szó szerint etettek és itattak, ők voltak olykor az igazi magyarok, azzal a csekély 20%-al szemben, akik valójában magyarok voltak, és akiknek nem élveztem a vendégszeretetét.

Keservesen emlékszem az első szolgálatra is, ami egy temetés volt. Megviselt, mert nem volt tapasztalatom, korábban egy gyakorló alkalmam volt, halott nélkül. A cigány szokások, a kiabálva, a pohár fenekére nézve siratás csak ráadás volt. Ez egy életre meghatározta a temetési szolgálatomat. Mindegy volt ezután, hogy ki volt a megboldogult, milyen társadalmi osztályba tartozott, rangos volt vagy kevésbé, szerencsétlen vagy szerencsés, engem mindig a halott és a szerettei érdekeltek. Róluk mindig azt feltételeztem, hogy azért állnak ott, mert szerették az elhunytat. Egy kivételre emlékszem csupán. Egy halott dicsérő beszéd után, azt mondták nekem, hogy 30 évvel ezelőtt kellett volna idehozni az illetőt. Sok mindenen nem tudtam már változtatni, de a végén hozzátettem, hogy minden esetben ilyennek kellene lennie egy megboldogultnak. Ez viszont már Bágyonban volt. Többé nem ragadtattam el magamat, ezt követően is meghallgattam másokat, de csak a lelkiismeretemre hagyatkozom és a halott életének főbb eseményeire.

– 1986-ban a bágyoni gyülekezet élére kerül és egészen az ezredfordulóig itt dolgozik. Mi volt az alapvető különbség a bágyoni és kőrispataki szolgálat között?
– Más tájegységek: Székelyföld és az Aranyos-mente. Egészen más felfogás. Éveken át hiába harcoltam azért, hogy elismertessem, hogy ők nem csak, hogy a székelyek származékai, hanem sokan vettek részt elődeik közül a huszárezred 2. századában, amelyik éppen Bágyonban állomásozott. A székely eredetet messzemenően elutasították és fenntartásaik voltak a székely papokkal szemben. Elismerték a határozott kiállást és egyetértettek abban, ahogy nyilatkoztunk Isten dolgairól, szerették a prédikációkat,. de ha a székely mentalitás más téren is megnyilvánult a dolog bogra futott, csomóba szökött és bicska nyílt a zsebükben. Ebben is a székelyekhez hasonlítottak, régebben szurkálták is egymást, meg a szomszéd falusiakat. A küzdelem azonban nem volt teljesen hasztalan, anélkül, hogy sulykoltam volna a fiatalságba a nemzeti gondolatot, legalábbis nem léptem át egy bizonyos határt, eredményeket értünk el. Visszavezettem a karácsonyi kántálást, a paplaktól indultunk a kicsikkel, majd a következő nap a fiatalokkal. Bejöttek, kávéztak, megbeszéltük a részleteket, például, hogy az, italozás korlátozva van, de ha mégis baj van valakivel, akkor azt hazavisszük. Pénzt és tojást gyűjtöttünk, amit az ifjúság felhasznált. A feltétel az volt, hogy másnap templomba kell jönni. Egyszer egy ilyen alkalommal tízen húszan beszélgettünk nálunk, amikor az ablak alatt rázendítettek a székely himnuszra, többek között három román gyerek. A mai napig is van egy fél román komám, akivel nincs semmi gondom, és tudtommal neki sincs még velem.

1987-ben 95 ifjúsági tagom volt földalatti működésben, ezek 18 és 35 év közötti fiatalok voltak. Állítólag azért menekültem meg a secu elől, mert nem tettem különbséget magyar és román közt. Erről én pontos információval nem rendelkezem, aki árulkodhatott volna ő mondta, hogy azzal védett meg, hogy elmondta az illetékeseknek, hogy „arrafelé nincs mit keresni, valami vallás van ott, énekelnek, színdaraboznak, utána a pénzt elköltik, edényeke vesznek stb.”

– Hogyan csapódott le a rendszerváltás Bágyonban?
– Számomra rosszul. 1989. november 15-én vagy 16-án 2-3 rendőr kíséretében megjelent az akkori polgármesternő Kövenden. A két papnét beküldték és a két pappal elbeszélgetett, elmondta, hogy nem a mi feladatunk, hogy eldöntsük az elkövetkező eseményekről, hogy jók vagy rosszak, hogy az irány helyes vagy sem. Az a két pap feladata, hogy ne álljanak az élre. Ezt olyannyira komolyan gondoltam, hogy karácsonykor, amíg ropogtak a fegyverek Tordán, megtartottam az istentiszteletet. Az idősebbek őrséget álltak a támfalnál. A barátom az ünnepség közepén jött át civilben, pedig neki is a szószéken kellett volna állnia Kövenden. Én azt gondoltam, hogy ha le akarják lőni a papi családot, a gyerekeket, akkor én akár el is menekülhetek, de ha visszajövök, akkor megtorolják. Inkább végeztem a feladatomat. A harangozóm megtagadta kitenni a zászlót, román trikolórt és a fekete gyászzászlót. Erre én magam tettem ki, mire leértem már vártak a paszományosok. Azt mondtam nekik, hogy a halottak megérdemlik, a másikért, ha zavarja őket, menjenek fel és vegyék le. Elmentek. Utána gyorsan peregtek az események és én elfelejtettem, hogy megfenyegettek. Egy-kettőre intézkedtünk, gyűjtöttünk egy kamion zöldséget és december 28-án készen állt az indulásra. Azonban akkor még nem mertük elindítani, viszont január 2-án az első szállítmányok közt Temesváron ott volt a bágyoni. 4-én lemondtam a forradalmi front elnökségéről, igazat adtam azoknak, akik azt mondták, hogy a pap maradjon a szószéken, a politikában nincsen mit keressen.

Ezután az RMDSZ alakuló ülése előtt eljött hozzám valaki, aki korábban sértegetett és hívott, hogy segítsek. Azt mondtam tag leszek, végzem a rám háruló munkát, az elnökséget azonban nem vállaltam. A gyűlést megtartottuk, a vezetőket megválasztottuk, majd kalapot emeltem és hazamentem. A politikai életet rájuk bíztam, de mai napig rossznak tartok néhány lépést, például a kollektív szétverését. Az épületet téglának adták el. Elmentem a közgyűlésekre és elmondtam, hogy rosszul teszik emberek, hogy 3-4 szál lécért szétvernek egy kukorica kast. Nem hallgattak rám. Még egyszer kerültem összetűzésbe a rendszerváltás apropóján, a földmérés során. Az egyházközség földjét mindegyre tovább tolták. 21 hektár földünk volt, olyan sima, mint azt asztal lapja. Mindjárt nem volt miből kiadni, így mindenképpen szólnom kellett. Ezzel a váltás nekem be is fejeződött, leszámítva az egyházközösségen belüli kisebb vitákat.

– 1990-99 között a Kolozs-Tordai Egyházkerület megbízott főjegyzője volt. Melyik a fontosabb, az egyházi hierarchián belül magasabb pozíció, vagy a szimpla papi szolgálat? Egyáltalán van értelme az összehasonlításnak?
– Az én szempontomból van értelme. Tapasztalatnak mindenképpen pozitív, meghatározta a későbbi szolgálataimat. 28 egyházközség – köztük Bágyon és Kövend – ez legalább 27 prédikáció, de ennél is több, ha a szórványt is idevesszük. A besztercei szórványban azt hiszem 56 szórványtelepülés volt, ott minimum 10 szolgálat, egy évi látogatás alkalmával 30 beszédet mondtam el, volt, hogy egy nap hármat, például, ha a Lupén, Déva Vajdahunyad útvonalat nézzük. Nem engedtem meg, hogy ugyanazt mondjam el minden helyen, ez meghatározóvá vált a későbbiek során is. Minden ünnepnap a váradi szolgálat után Aradra, Temesvárra mentünk és mindenhol más és más beszédet mondtam, pedig csak a feleségem hallotta mindegyiket. Ez egy életre meghatározta a gondolkodásomat a vezetői felfogást illetően. A vezetés, olyan embernek való, aki rátermett, ha fáradt, ha nyűgös is egyformán pozitívan, korrektül, jóindulattal kezeli a kényes kérdéseket. Aki ingatag, akit idegesít a másik hozzáállása az nem alkalmas vezetőnek.

Én örülök, hogy kipróbálhattam magam ebben a szerepkörben is. Másrészt a kollégákat kellene megkérdezni, azokat a fiatal kollégákat, akik elkeseredtek, ha egy vizsgálat alkalmával elmarasztalásban volt részük. Én szívesen segítettem akár adminisztrációs, akár más probléma volt. Azt kell mondanom, hogy büszke lehet, aki hosszú ideig tud egy vezető tisztséget ellátni, és egyforma sikerei vannak a beosztottak és a saját felettesei felé is, nem veszít se tollat, se gerincet. Mindenesetre sokkal egyszerűbb egy falusi vagy városi parókián megmaradni, mint ilyen nyűgöt felvállalni.

– 1998-ban felmerül a világi pálya, mint lehetőség. Másik alternatívaként a kolozsvári vagy nagyváradi szolgálat. Hogy születik meg a döntés, miben hoz újat egy nagyváros?
– Mindenkinek az életében eljöhet egy pillanat, amikor úgy érzi váltani kell. A lelkészi hivatásnál ez másként van, éppen azért, mert maga az ügy, amit vállaltunk főként lelki természetű. Ha megbomlik a lelki egyensúly gond van. Szemrehányást tettem magamnak, vajon nem én vagyok a hibás a történtekért, nem én végzem-e rosszul a feladatomat, nem miattam van az aminek másként kellene lennie. Ezt a lelkiállapotot megfelelően kell kezelni, nem lehet lefricskázni, fel sem tételezem egyetlen lelkésztársamról sem, hogy ezt tenné. A vívódás az egyházi vezetést illetően, felfogásbeli különbözőségünk az esperes barátommal oda vezetett, hogy a jegyzői tisztségről lemondtam. Egy korábbi zsinaton már elkezdődött a rendszerváltás utáni egyházon belüli váltás, ami nem úgy történt, ahogy elképzeltük egy páran. Bizonyos mellékzöngék azóta is túlságosan fontosak. A helyi történések és kellemetlen tapasztalatok ’95-re nyúlnak vissza, mindez együtt sok volt nekem. Ezért merült fel bennem, hogy ha világi pályára lépnék és békén hagynám azt a világot, ami már nem az enyém talán könnyebb lenne. Az egyházon belüli neoliberális gazdálkodás és ezen gondolkodás pártfogolása nem az én világom, nem tudok lépést tartani ezzel, lemaradtam, ilyen vonatkozásban ’88-ban vagyok még mindig. Én megúsztam, viszonylag kevés alkalommal kértem pénzt gyülekezeti tagoktól és ezt tartom jónak, helyesnek. Mondták nekem, hogy te is lopod az embereket, ellopsz te is, amennyit csak bírsz. Ezt nem fogadom el, nem gyűröm magamba, hiszen gyakran még a nekem járót sem vágtam zsebre.

Elhatároztam hát, hogy felakasztom a palástot egy ideig. A feleségem azonban azt tanácsolta, hogy aludjunk rá még, de ne egyet-kettőt, hanem többet is. Kevés lesz a 14 év nyugdíjig, hogy összegezzem, jó volt-e a döntésem. A szolgálat szempontjából bizonyára, amiért ’84-ben indultam mindenképpen felemás lesz, ha félbeszakítom, így viszont nyugdíjasként majd elgondolkodhatok rajta. Most azt mondom jó döntés volt maradni a pályán

– Milyen volt egy városi gyülekezet, a falvak után?
– A barátom azt mondja, nincs különbség gyülekezet és gyülekezet között, ugyanaz a csegezi és a debreceni. Ha így mondjuk rosszul érzi magát a debreceni gyülekezet néhány tagja, aki magát magasan kvalifikáltnak tartja, ugyanakkor dicsőséggel fogadják a csegeziek. Ha Isten üzenetéről van szó nincs különbség. A pap felkészültsége egyik helyen talán feljogosítja, hogy megtűzdelje a beszédét idegen kifejezésekkel. Nekem pedig szent meggyőződésem, hogy erre nincs szükség, nem ettől válik szépen sikerültre a beszéd, a gyülekezet szintjének megfelelően, érthetően kell tolmácsolni az üzenetet.

Szóval Váradon az emberekkel nem volt különösebb gondom, a város maga azonban más. Sem Váradot, sem Debrecent nem szeretem különösebben, de én mindig megtaláltam a módját, hogy kilépjek a város zajából. Itt Debrecenben elefántcsonttoronyba húzódom, az íróasztalom mögé. Történeti eseményekbe és bibliateológiai kérdések közé, ott elfelejtem, hogy van a város.

– A váradi évek alatt jelenik meg első két könyve Húsz év a bástyán, valamint Unitárius örökségünk Nagyváradon és Biharban címmel. Fontos a múlt ilyetén tisztázása?
– Igen, fontos. A néprajz vérkeringésébe 1995-ben kapcsolt be néhai Simén Domokos pap bácsi, aki néhány lehetőséget villantott meg a szemem előtt, amikor már meg volt az első géppel írott kéziratom a bágyoni egyházközösség múltjáról, csak a kiadási szándék hiányzott. A szokásos, szabványos hozzáállás a történetíróknál, hogy jeles személyekről írnak könyveket és Domokos bácsi arra hívta fel a figyelmemet, hogy sokkal fontosabb a kisemberek élete. Addig ez rejtve volt előttem, de mikor közel kerültem például egy harangozóhoz, láttam milyen nagy személyiség volt egy falu életben. Lenyűgözött a felismerés. Ha a kisemberek élete papírra kerül és egy helyen sikerül összegyűjteni azokat, akkor áll össze a történelem, melyre kíváncsiak lehetnénk. Egy 100 esztendős időszakban a falu életét a kántor, a pap, a tanító, a politikai megbízott meghatározta, de a kisemberek vitték a vállukon a hétköznapokat. A napszámos, a zsellér, a szabad emberek, akik önként költöztek falura, fenntartották az egyházközséget, művelték a földet, rendben tartották a templomot, az apró munkát tehát a kisemberek hordozták el. Én így látom, és azon fáradozom, hogy ezt a munkát és ezt a nézőpontot elismertessem.

– 2008-tól Debrecenben szolgál. Az itteni termékeny írói munkásság egyfajta kompenzáció vagy másról van szó?
– Nem akarok hazudni. A rengeteg jogtalan, igazságtalan támadás miatt igen keserűvé váltak a napjaink. Amit kaptunk, arra nem szolgáltunk rá. Ebből az állapotból csak az írás a menekülés, hogy vasárnaponként legyen írott beszéd és elmondhassam én rendesen készültem. Mára 4 kötetnyi prédikációm gyűlt össze a 4 év alatt. Emellett belemenekültem a történetírásokba, így 1-2 hónapig nem érdekelt, hogy milyen új támadások érnek, az volt a fő feladat. Nem akarom összegezni az ittlétemet, de fordíthattam volna szerencsésebb dologra az energiámat, mint a felesleges védekezés. A kérdés adott: mit csináljunk? Megfutamodunk, békét hagyunk a támadóinknak, vagy szembehelyezkedjünk a magunk eszközeivel? Az itt eltöltött 4 évet termékenynek tartom, de sokkal okosabban fel lehetett volna használni ezt az időt.

– Székelyföld-Aranyos-mente-Partium-Alföld. Mi a következő állomás? Úgy, hogy tételezzük fel, Debrecenben rendeződnek a dolgok, lehet nyugodtan dolgozni.
– Folytatás kell, hogy legyen. A sorkatonaság időszakában volt egy átkozottul különös szokású kapitány, aki abban az időszakban a hírhedt Megéneklünk Románia dalnoka volt, és akármilyen verseivel nyomatta a szűkös műsoridőt. Egyszer fel voltunk öltözve teljes felszerelésbe, mintha a 3. világháború tört volna ki, éppen a gyakorlótérre tartottunk, amikor jött a kapitány. Kérdezte a főhadnagytól, hogy hova visz minket. Az válaszolta, hogy a – gyakorlótérre, mert a nagy részük pap, akiket ki kell képezni a hazaszeretetre. Erre a kapitány azt mondta, nem a gyakorlótéren, hanem a politikai órán kell ezeket képezni. Beültünk egy szűk szobába, álmosak voltunk, elfogyott a levegő, és ő órákon át szavalt. Mindabból csupán egy egysoros verse maradt meg, és ez a válaszom a kérdésre: „Találkozási pont az égbolt”. Nekem szavalhatott bármit azután, én azt hallottam, hogy ő hisz az Istenben. Hiszen az ég olyan találkozási pont ahová hiába lőnek fel űrhajóval, visszapottyansz. Ő nem úgy gondolta, ő olyan égboltra gondolt, amiben van valami biztonság.

Ha nem az Isten lesz a találkozási pont, akkor önszántamból nem fogok döntést hozni, kényszerből, ha menni kell, megyek. A szolgálat szempontjából azonban nincs nagy különbség sem Debrecen, sem Bözödkőrispatak közt. Hogy visszafelé visz az út? Nem kizárt.

– Hogy látja az unitárius egyház jövőjét?
– Néhány biztos jel arra utal, hogy mintha akarattal szeretnék szétcibálni a biztos pontokat, amiken sokáig megállna az egyház Erdélyben és Magyarországon. Hogy a jövő nemzedék a liberális gondolkodásával több kárt okoz-e, mint hasznot én nem tudom. Azonban én konzervatívnak mondanám magam velük szemben. Ha sikerül jó egyéniségekből vezérkart felállítani, akkor talán nem is fenyegeti különösebb veszély az ittenit és a túlsót sem. Ha azonban a széthúzások lesznek a dominánsak a világiak és a papság, a papság berkein belül és a világiak között akkor a bajok tovább súlyosodnak. Ha csendben, jól működik az intézmény, a papok tudják a feladatukat, és elvégzik a világiakkal egyetemben, a kívülállók, akik madártávlatból szemlélődnek, a nyugalmat, a békességet, a szeretetteljes életet látva legyőznék bizonytalanságukat, ami miatt jelenleg nem közelednek. Magyarországon évtizedeken át tiltották a vallásgyakorlást, s ez a tény ma is jó kibújó. Az egyház jövője a kitartáson múlik, nem feltétlenül pénzkérdés. Sokan nem nevezik meg unitáriusként magukat, nem tartanak kapcsolatot, nem jeleznek, de léteznek, a segítségük nélkül is működik az egyház, de ha valamilyen formában megmutatkoznak, például egy újságban írnak a vallásunkról, egyházunkról, azzal nagyon sokat segítenek. Ahhoz, hogy a panaszok elmúljanak sok idő kell, ha nem éri a megsértetteket újabb csalatkozás visszajönnek ahová tartozónak vallják magukat, és talán többen lesznek a maradók, mint a véglegesen elmenők. Türelemmel és jóhiszeműen cselekedve és dolgozva nincs mitől félnünk.

Csíki András

 Forrás: http://erdely.ma/

Csíki András – zenés vers

http://www.netversfeszt.hu/2012/varoterem2012/_dalok/SzekeresIstvan-CsikiAndras-HubaASzemetkosarLegbusabbPanasza.htm

Csíki András:
Huba, a szemétkosár
legbúsabb panasza


Kétnaponta kiborulok, vagy
Kiborítanak,
Almacsutka, csokis papír,
Minden áldott nap.

Tejes doboz, lyukas zokni,
Nincs válogatás,
Hitványsággal vagyok teli,
Egy szempillantás.

Fölbillent és krumplihéjat
Gyömöszöl belém,
Meg se kérdi, hogy állok, az
Egészség terén.

Hántja már a vöröshagymát,
Pucolja a húst,
Megtörte az avas diót,
Idefolyt a must.

Kávézacc és teafilter
Tornyosul a kosz,
Mindenféle limlomot lelsz,
Ha ide kotorsz.

Senki-senki nem szól hozzám,
Nincs egy kedves szó,
Belém is rúg olykor-olykor
Egy csirkefogó.

S még én állok itt árván, a
Konyhasaroknál,
Legyen hova rágott csontot,
Halszálkát dobjál.

Körülöttem fényes edény,
Suvikszolt pohár,
Finomságot kavargat a
Gőgös fakanál.

Seprűnyelet kislapátot,
Döntenek nekem,
Rám nyávog a porcica had,
De nem szeretem.

Nem bírom már soká, kicsit
Labilis vagyok,
Kiborulok néhanap, vagy
Kiborítotok.

Senki-senki nem szól hozzám,
Nincs egy kedves szó,
Belém is rúg olykor-olykor
Egy csirkefogó.

Így kesergett hallhatod, ez
A szegény Huba,
Álmában bögre volt, a
Valóságban kuka.

Amatőr nyelvészkedés

“A közelmúltban elküldte nekem valaki a Falu végén kurta kocsma című Petőfi-versnek egy olyan változatát, melyben csak e betűkkel képzett szavak vannak. A vers témája, “zenéje” – talán inkább ritmusa – tökéletesen hordozza az eredetit. Végül pedig ott a kérdés, hogy mely nyelv lenne képes ehhez hasonló produkcióra?
Nagyon szeretem az anyám nyelvét, és gyakran elgondolkozom egy-egy szó hallatán, annak dacára, hogy nem szakmám a bonyolult nyelvi elemzés. Legutóbb azzal szórakoztam,hogy testrészeink hogyan kölcsönöztek neveket a környező világunkban fellelhető tárgyaknak, jelenségeknek. A káposztának van feje, a kukoricacsőnek van haja, esetleg bajsza. Az ablak felett szemöldökfát használnak. Az építménynek homlokzata van. A lábosnak, kosárnak és sok más eszközünknek füle van. A létrának, boronának foga van. A cipőnek is van orra. Az ablaknak szeme van. A harangnak, bakancsnak nyelve, a pincének torka van. A korsónak nyaka, a lépcsőnek karja van, a széknek háta és lába van. Az edénynek, hordónak van feneke. A keréknek agya van, az ekének szarva, a hegedűnek lelke stb.
Való igaz, hogy tárgyaink, eszközeink megnevezését nagyrészt az emberi szerveink neveiből származtatjuk. Visszafelé ez kevésbé érvényes, de azért erre is van példa, hiszen lépten-nyomon találkozunk fafejekkel, kőszívekkel, balfékekkel, és még ki tudja, hogy miket termel a grammatika?”

Farkas Dénes