Magyarázandó rész: Máté 23,1- 15-ig: Jaj nektek, farizeusok!
(Vö.: Mk 12,38-39; Lk 11,43-46; 20,46; 14,11; 18,14.)
1). Előzmények. Tulajdonképpen egy vádbeszéd hangzik el Máté evangéliumában, melyben Jézus elmarasztaló hangon szól a farizeus társadalomhoz. Úgy tartom, hogy előzményként fel kell sorolnunk azokat az alkalmakat, melyekben megtévesztő kérdéseket tettek fel Jézusnak abban a reményben, hogy hibás felelet esetén szaván foghatják. Ezekhez azonban szorosan hozzátartozik a Dávid fiáról szóló kettős kérdése, ami szerintem kellően előkészítette az utat azoknak a kijelentéseknek, melyekkel egy cseppet sem kímélte a törvényt ismerő farizeusságot.
2). A bibliai rész tartalmának ismertetése. Miután Jézus feltette a Dávid és fiáról szóló kérdést, megfogalmazta első, nagyon fontos, és megszívlelendő megjegyzését a farizeusokról: „Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják.” Hatalmas terheket raknak az emberek vállára – már legalábbis, ami a törvények betartását illeti -, de ők szinte semmit nem tesznek úgy, amiként másoktól megkövetelik.
Magatartásukkal állandóan magukra vonják a figyelmet, mert szélesebb imaszíjat, és nagyobb bojtokat viselnek. Lakomákon és zsinagógákban első helyeken, az első sorokban szeretnek ülni. Azt is szeretik, ha a köztereken „rabbinak” szólítják őket. Azt tanácsolja Jézus, hogy tartsák figyelembe: egy mesterük van – bizonyára saját magára gondolt -, és ők mindannyian testvérek. Atyjuknak se szólítsanak senkit e földön, mert egy Atyjuk van? Isten. A tanítóra már pontosan rámutat Jézus és meghatározza, hogy Krisztus az egyedüli tanítójuk. A tanító jellegű figyelmeztetést azzal zárja, hogy, aki nagy akar lenni a többiek között, annak szolgálnia kell másokat, illetve, aki úgy gondolja, hogy felmagasztalja magát, az számíthat megaláztatására.
A fentiek után csakugyan elkezdődnek a farizeusok felé kiáltott „jajok”. Először azt veti szemükre Jézus, hogy magatartásuk miatt nem mehetnek be Isten országába, de maguk eltorlaszolják mások előtt is a bejáratot. Vegyék észre, hogy felemésztik az özvegyek és árvák vagyonát, s míg „nagyokat” imádkoznak, addig nagyobb ítéletre is számíthatnak. Egy harmadik jaj kiáltásában megfogalmazta Jézus, hogy fölöslegesnek bizonyul minden törekvésük, hogy valakit áttérítsenek a zsidó hitre, mert rosszat tesznek vele az áldozattal, hiszen a „kárhozat” fiává teszik ezáltal az illetőt.
3). Összehasonlítás. Jelen esetben nem mondható olyan sikeresnek összehasonlításunk, mint a megelőző alkalmakkor. Ez amiatt van elsősorban, mert a Máté evangéliumában található hosszú beszéd két vonatkozása található meg Márk (12,30-40) evangéliumában. Lukács (20,45-47; 11,37-52) evangéliumában szétszórtan, vagyis nem egy teljes beszédként jelentkeznek a „jaj kiáltások”. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy mindenképpen jelen van Jézus felszólítása, hogy őrizkedjenek a farizeusoktól. Sőt a másik képet is megtaláljuk, melyben az előülést kedvelő farizeusokkal találkozunk.
4). A magyarázat. Az első 15 vers tárgyalásakor legalább 6 (hat) szempont jön elő, melyeket sorban meg kell említenünk annak érdekében, hogy megfelelően kibontsuk a magyarázandó részt.
(1). Az első figyelmeztetés közvetlen nem a farizeussághoz szól, hanem a „tömeghez”, hallgatóságához. Tegyetek meg és tartsatok meg azért mindent – mondhatnánk ma, ami szinte dicsértnek számíthat a farizeusok szemszögéből. Ebben, tehát semmi kivetni való nincs, sőt maga Jézus is helyesnek találja azokat a tanításokat, melyeket ismernek és hirdetnek a farizeusok. A gond akkor kezdődik, amikor azok megtartására esik a hangsúly. Szó szerint azt kell értenünk, hogy minden további nélkül betarthatjuk a farizeusok által megjelölt szabályokat, csak éppen ne példamutatásuknak megfelelően cselekedjünk mindennapi életünkben, mert ez komoly útvesztőt jelent.
(2). A második problémát a farizeusság „feltűnési mániája” okozza. Imaszíjukat kiszélesítették, hogy kifejezésre juttassák vallásosságukat. Az imaszíjak tartották a homlokon és a bal karon azokat a kis dobozokat, melyekben a törvény legfontosabb parancsai voltak leírva, hogy állandóan szemük előtt legyen (2Móz 13,9). Előírta a törvény azt is, (4Móz15,38-40), hogy felső ruhájuk sarkaira kék színű bojtot tegyenek. Mindezek azonban nem kellett volna feljogosítsák arra, hogy megszélesítsék imaszíjaikat, és nagyobbra készíttessék bojtjaikat. A farizeusok szerették az első helyeket, az üdvözléseket, s a címeket. Jézus arra hívta fel tanítványai, követői figyelmét, hogy ne törekedjenek ilyenre
(3). Arra is felfigyelt Jézus, hogy a farizeusok előszeretettel elviselik, ha „rabbinak” szólítják őket. Kihangsúlyozza, hogy milyen véleménye van erről. Nekünk is tudnunk kell, hogy a „Rabbi” kifejezés azt jelenti, hogy „Mesterem”. Az atya megnevezés pedig a nevezetesebb rabbik kitüntető címe volt. Ezt még saját magának sem adja meg Jézus, hiszen hangsúlyozza, hogy ez a megszólítás egyedül Istennek jár ki. Sőt Krisztus számít egyedüli tanítójuknak. Látjuk, hogy itt nem mesterről, hanem tanítóról beszélt Jézus.
(4). Két, nagyon fontos figyelmeztetés hangzik el. Ebből tanulhatnak a farizeusok is, de közvetett hangon szól hozzuk. Arról van szó ugyanis, hogy, aki nagy akar lenni a többiek között, annak fel kell vállalnia a szolgálattal járó kötelességek teljesítését. Előttem úgy jelenik meg ez a figyelmeztetés, mint a Máté 20.26-ban található, amikor azt mondja Jézus, hogy „De ne így legyen közöttetek; hanem a ki közöttetek nagy * akar lenni, legyen a ti szolgátok.” Majd hozzáteszi: „És a ki közöttetek első akar lenni, legyen a * ti szolgátok”.(20,27).
Mintegy folytatásként hallunk az önfelmagasztalás, illetve a megalázkodás tényéről. Meg kell várnunk, hogy mások mondjanak felemelő véleményt rólunk, és ne essünk az öngyalázat csapdájába éppen azáltal, hogy önmagunk dicsőségét keressük.
(5). Az ötödik figyelmeztetés egyértelműen arra hívja fel figyelmünket, hogy a farizeusok nemcsak saját lehetőségüktől fosztják meg magukat, hanem hozzáállásukkal az ügynek megszerzett emberektől is elzárják az érvényesülés útját. Vagyis nemcsak magukat zárják ki Isten országából, hanem sajnálatos módon embertársaikat is. Jézus bírálat tárgyává teszi a farizeusok életét. Állítja, hogy súlyos előírásaikkal bezárják Isten országát mások előtt, mert lehetetlen előírásokat állítnak embertársaik elé. Ugyanakkor képmutatásuk miatt maguk sem jutnak be. Igyekeznek áttérőket, prozelitákat szerezni a nem zsidók közül. Tudnunk kell, hogy az események időszakában, de Jézus halála után is igen erős volt a zsidó propaganda. Jézus korában a római birodalomban, s mindenütt találkozunk nem zsidókból áttértekkel, amint ezt Pál apostol működéséből is láthatjuk.
(6). Tapasztaljuk, hogy a mai, magyarázatra kiválasztott rész utolsó megjegyzéseként a farizeusok felemésztik az özvegyek és árvák vagyonát. Hogyan kell értelmeznünk ezt? Arra kell gondolnunk, hogy a mózesi törvény előírta minden zsidó számára a tízed befizetését (3Móz 27,30; 4Móz 14,22), de a farizeusok kiterjesztették ezt a kerti veteményekre is. Nem számítottak az említett személyek szegénységével, hanem arra összpontosítottak, hogy mindenből megfizessék a tízedet. Azaz eleget tegyenek a Törvény előírásának.
5). Alkalmazás. Én nem azt mondom, hogy feltétlenül vállaljuk fel a farizeusok szerepét, s ennek megfelelően fogadjuk a jézusi figyelmeztetéseket, hanem vállaljuk fel életünkben azokat a jellemvonásokat, melyek adott esetekben hasonlóvá tesznek hozzuk. Ez is elég keményen hangzik, de amennyiben sorban végig megyünk ismét a magyarázatban szereplő alpontokon, tapasztaljuk, hogy bizony sok egybeesést találunk mindennapi életünkkel.
(1). Egyet mondunk és mást teszünk. Szinte nem is fontos, hogy vezető, vagy alkalmazott beosztásban szerepelünk-e életünkben, amikor az adott, kimondott szó, illetve a beváltott cselekedet szerepének felcserélődéséről tárgyalunk. Sokszor előfordul ugyanis, hogy nem tartjuk be adott szavunkat, vagy olyan követelményeket állítunk gyermekeinkkel, szeretteinkkel szemben, melyeket magunk teljesíteni nem tudunk. Ebben az esetben milyen jogon támasztunk hasonló elvárásokat embertársainkkal szemben?
(2). A második kérdéskörben a „feltűnési” „viszketegség” jelenti a központi témát. Minden tiszteletünk kijár azoknak, akik szerény magaviseletükkel a háttérben kívánnak maradni. Vannak azonban közöttünk, akik felvállalják azt a kellemetlen helyzetet is, hogy felállítják az első sorból, s hátra küldik, ahol lehet, már nem is találnak maguknak helyet.
(3). A következő figyelmeztetés a bizonyos címekre, rangokra vonatkozik. Azt mondják sokan, hogy ezek elsősorban az egyházi vezetők, méltóságok sorában tapasztalhatók, mellyel bizonyos mértékig egyet is értek. Elmondható azonban, hogy egyre több jelét tapasztaljuk annak, hogy világi szervezetek, egyének előszeretettel alkalmaznak feledésbe merült jelzőket (gróf, báró, dr. stb.) nevük előtt, vagy után.
(4). Komoly vita tárgyát képezheti, hogy miként lehetünk nagyok a szolgaságban, és dicsőségesek a megalázkodásban.Gondolkodjunk el közösen erről!
(5). Hogyan állhatunk mások érvényesülésének útjában? Soroljunk egyéni példákat, hogy mik, vagy kik álltak eddigi életünkben egyéni érvényesülésünk útjában!
(6). Miként figyelünk oda az özvegyekre és árvákra? Egyéni meglátásom tükröződik a fenntartási járulék olyan irányú rendezésében, hogy nem vagyok hajlandó követelőzni az árvák és az özvegyek, de mások esetében sem. Ez a tagra tartozik, s neki kell eldöntenie, hogy mennyit tud befizetni szűkös jövedelméből!
Hozzászólások:
Befejezés: Egyértelműen elmondhatjuk, hogy hála Istennek nem vagyunk farizeusok, viszont komoly felelősséggel tartozunk Istennel, embertársainkkal, önmagunkkal szemben, ha tapasztalhatóvá válik rajtunk a képmutatásnak legapróbb jele. Ámen.
Pap Gy. László 