Bibliai olvasmány: 23. Zsoltár
– hiterősítő beszéd – 2010/1.
Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. 1Kor 13,1
Kedves Atyámfiai! Bevezetésként hadd tegyek néhány megjegyzést jelenünkkel kapcsolatosan. Isten jóvoltából beléptünk az ún. böjti időszakba. Ettől a valóságtól még azok sem menekülhetnek, akik olyan közösségben élnek, ahol szín tiszta unitáriusok veszik körül. Még kevésbé mi, akik napi szinten éljük családunkban, munkahelyünkön, gyülekezetünkben az ökumenét. Ez természetesen sok kötelesség elé állít minket, mert vallásos meggyőződésünk nem csak egyéni meglátásaink szem előtt tartására figyelmeztet, hanem éppen szabadelvűségünkre, vallásszabadságra, szabad véleménynyilvánításra beállított lelkünk végtelen megértést és türelmet is követel. Ezek együttesen viszont nem kérnek tőlünk feltétlen megalkuvást a helyzettel, a vallásos dogmákkal szemben. Sőt. Ha nem sikerül érvényre juttatnunk meggyőződésünket a családi és egyéb körökben, akkor lehetőség adódik erre e helyen, ahol megélhetjük unitárius vallásosságunkat. A kérdés csak az, hogy mennyire engedtük, vagy engedjük hitünkbe szivárogni azokat az elemeket, melyek soha nem voltak unitáriusok, s melyek miatt a 16. században megszületett unitárius vallásunk?
Nem tartom helyesnek, hogy a böjttel, azaz az étel-italban történő megtartóztatás, vagy szabadság ellen-mellett szóljon ez a beszéd. Inkább maradok a jézusi felhívás követője, aki vallom, hogy nem az fertőzi meg az embert, ami bemegy, hanem az, ami szóba öntve kijön az emberek száján. Ebben az esetben sem arra törekszem, hogy erről értekezzem rövidre szabott lehetőségem alatt, hanem inkább a szeretet szükségességéről, annak fontosságáról szóljak, miközben nemcsak hiterősítő kötelességemnek teszek eleget, hanem valóban szeretettel építgetem azok hitét, akik erre szükséget éreznek.
1). Pál apostol gondolatmenetén haladok tovább, hiszen ez a meghatározó, ez teszi lényegessé azt a „zabolát”, béklyót, melyet esetleg gondolatainkra, szívünkre, nyelvünkre helyezhetünk annak érdekében, hogy még tökéletesebbre fejleszthessük magunkban és körülöttünk a mindig sóvárgott szeretetet. Ennek rendjén pedig az a kérdés, hogy miként szólhatok emberek nyelvén? Kétféleképpen: az egyik csakugyan emberi, hiszen kedvesen, kellemesen megütök egy olyan hangnemet, melytől inkább álomba szenderül hallgatóságom, minthogy menekülőre fogja. A másik megközelítés már csalafintaságról árulkodik, amennyiben őszintén kimondom: Ez a hang ugyanis az, amit hallani akarnak. Ez utóbbi esetben viszont nemcsak lelkiismeretemmel kell farkasszemet néznem, hanem azzal a követelménnyel is, mely a mindenkori őszinteséget állítja szemem, szívem, szám elé.
A második vonatkozás idegen az unitarizmus számára, de hát engedjünk a szentleckének! Akik már régóta nem hiszünk a szárnysuhogtató, röpködő angyalokban, nem is törekszünk arra, hogy túlvilági hangon szólítsuk meg egymást. Emberi kapcsolatainkban elsőrendűnek találjuk a tiszta őszinteséget, s azonnal kibukkan a szeg feje a zsákból, ha más hangon szólalunk meg, mint amilyennel eredetileg megajándékozott Isten.
2). Pál apostol tovább viszi gondolatát, amikor a zengő ércet, illetve a pengő cimbalmot emlegeti. Sőt azt hangsúlyozza, hogy ezekhez hasonlóak vagyunk, amennyiben nincs bennünk szeretet. Érdekes, hogy soha nem kételkedtek egy pillanatig sem a Pál apostol magyarázók, hogy igaza van-e, vagy nincs a kijelentéseknek. De vajon miért nem merült fel a kételkedés legparányibb jele sem? Azért, mert vitathatatlanul a valóságot beszélte az apostol. Némelyek ugyan azt várták volna tőle, hogy valamilyen értéktelen tárgyról, eszközről vonjon párhuzamot. Ezzel ellentétben ő egy igen lényeges anyagot említ, valamint egy kényes hangszert emleget. Egykori középiskolai tanulmányaim rendjén tanították, hogy miként alakítható, tehető felhasználhatóvá az érc, s miközben szakmai ismereteimet gyarapítottam, magam is meggyőződtem arról, hogy tűzzel idomítható ez a hasznos alapanyag. Bár egy-két hangszert magam is megszólaltatok, soha nem éreztem vonzalmat egy cimbalom megpendítéséhez, mert az volt a meggyőződésem, s ez ma is, hogy komoly szakismeretet igényel annak a sok húrnak egybehangolása ahhoz, hogy megszülessen rajtuk a fül számára is kellemes dallam.
Pál apostol tanításának két alapvető figyelmeztetését az alábbiakban látom alkalmazhatónak mindennapi életünkben:
1). Úgy tartom, hogy mindenki saját nyelvén szólhat a legtisztábban. Ehhez kétség nem fér. Ha másként tenne, akkor nyomban „kilógna a ló lába”. Halljunk viszont mást ezzel kapcsolatosan: „Az önfejlesztés elvének másik bökkenője, hogy azt sejteti, valami baj van azzal, akik vagyunk. mindenki szívesebben lenne valaki más, holott önmagunk ismerete és szeretete ténylegesen azt jelenti, hogy elfogadjuk magunkat annak, akik vagyunk, fogyatékosságainkkal és irracionalitásunkkal együtt. Ezt a valakit, magunkat, előbb meg kell szeretni, és utána lehet csak vele megismerkedni. Ami nem azt jelenti, hogy ne is reménykedjünk abban, hogy valaha is teljesebb életet fogunk élni, vagy jobbá válhatunk, de van egy alapvető különbség az önfejlesztés és a lélek kifejlődése között. Az utóbbinál soha nincsenek maximalista elvárásaink, hanem közelebb húzódunk azokhoz a dolgokhoz, amelyeket tökéletlennek érzünk, és hagyjuk, hogy ezeken a hézagokon, „nyílásokon” át a lélek képességei beáramoljanak az életbe.” /Moore, Thomas: A lélek rejtelmei: 60. Old./
Nem tesz jót nekünk az sem, ha a ránk erőltetett jeleket lelkünkre vetítjük: „A hittérítők a vad népeket rávették, hogy a vallás szertartásaiban, mozdulatokban, kézkulcsolásban részt vegyenek, melyek a vallásos érzelmek kifejező elemei. Gyakran ismételtetvén a vallásos érzés is hozzá járul a mozdulatokhoz. Loyola Ignác éppúgy, mint Pascal ajánlják a külső, vallásos mozdulatokat, mint amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy a lelket megfelelő hangulatba hozzák. Nem tapasztaljuk-e megindultan, hogy a kutyák, gyermekek, sőt felnőttek is játszás közben évődvén egymással végül egészen komolyan összevesznek. A haragot annál inkább érezzük magunkban fellobbanni, minél inkább utánozzuk e szenvedély külső jeleit. Ha utánozzuk a szeretet külső jeleit, maga az érzés fokozott mértékben ébred fel bennünk. Finom pszichológiai érzékkel írja Arany János Rozgyoni Piroskáról, ki szerelem nélkül ment férjhez Taar Lőrinchez, hogy „Addig erőltette a mosolyt ajkára, szívébe is olykor lehatott sugára”. /Székely György dr.: Morálpedagógiai kérdések/
2). Végül pedig én is kimondom, hogy egy „/…/ lélek teli kapcsolatban az embert meglepetésként érheti, de nem sújtja porig egy-egy váratlan fordulat attól, akit szeret.” /Moore, Thomas: A lélek rejtelmei: 50. Old/. Vagyis, nem kerülhetjük el, hogy ne sodródjunk váratlanul olyan események tüzébe, melyek éppen azoktól származnak, akiket mindeddig a legközelebbieknek éreztünk magunkhoz. Ez nem jelenti azt, hogy kedveseinkből kihullott az utolsó cseppnyi szeretet, vagy megszűnt egy olyan folyamat, melyről azt hittük még a megelőző pillanatban, hogy sírig tart. Csupán arról van szó, hogy nézeteink elcsaptak egymás mellett, melynek köszönhetően hirtelen más irányból kezdtük szemlélni életünk alapelveit. Szépen fogalmaz a bölcselő: „Minden élet a szeretet megnyilvánulása. A Béke Művészete pedig a legtisztább formája ennek az alapelvnek. A harcos feladata, hogy megállítson mindenféle versengést és viszályt. Az univerzális szeretet sokféle formában működik; mindegyik megnyilvánulása szabadon kell, hogy kifejeződjön. A Béke Művészete igazi demokrácia.” /O-Sensei: Az élet művészete – Huszonkilenc/.
Adjon Isten nekünk bölcs és érző szívet! Ámen.
Debrecen, 2010-02-21.
Pap Gy. László 